A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-30 / 17. szám
GARAI GÁBOR TAVASZ-KÖSZÖNTŐ Gyöngéd rügyek ostroma támad; a tél ellen sereglenek, hadat üzentek a halálnak; s meleg nedvek keringenek, kinyújtóznak a gyökerek, mikor a fák tavaszra várnak. És szállnak vágyai a szélnek, dideregnek még a rögök, de ifjú áramok zenélnek, s a besüppedt hantok fölött tejfehér pára füstölög, mikor a föld tavaszra ébred. És belekortyolnak az égnek friss vizébe a madarak. — Átteleltek vagy visszatértek? — Fölharsog lázasan a had, s míg téli tollak hullanak, ujjongástól lüktet az ének. És fölhabzik, s remegve kékül felhők fölött, felhők alatt a levegő, ahogy keresztül pásztázza redőit a nap; s láng-sugarak villámjának, mikor az ég tavaszra készül. És széllel, fákkal, friss rügyekkel együtt kitakarja szívét a jövendőnek szerelemmel, s hollók hadát rebbentve szét letörli a tél szégyenét, mikor tavaszra vár — az ember. Régvárt tavaszból érett nyárba kísérjék bő-termő idők a reménységből szabadságra, homályból fényre ébredőt; háza fölé már hű tetőt emel, s az ablakot kitárja — ki hontalan volt — a testvér-világra. JAN SMREK MÁJUSI FLÓTA Szarvas-futással, úton-útfélen, égre-nyílt vággyal, kellem vizében, erdő ölébe, selyemlágy rétre, öreg nyárfához, táncos lombjához, húrhoz, vonóhoz, füttyös rigóhoz, fenyves ligethez, buja füvekhez, merész patakhoz, fehér juhokhoz, habos felhőhöz, susogó tölgyhöz, liliom-honba, szellős pagonyba, azúrkék csúcsra, róka-odúba, Molnár János felvétele nyírhez és bükkhöz, kakukk-derűhöz, csalitos völgybe, halihós csöndbe, hattyúk tavához, fürtös virághoz, harang-kongásba, csengés-bongásba, illat kéjébe, élvek mélyébe, virágos fénybe, szentelt szentélybe szaladunk könnyen bokáig gyöngyben... Veres János fordítása JAN KOSTRA MENT AZ ASSZONY MAjUSBAN Ment az asszony hullámzó verőfényben éppen csönd volt eső előtti csönd Nedves volt a gesztenyefák lombja s a virággyertyák mégsem lobbantak el Később a szél átnyargalt a lejtőn fölborzolta csípőjén a selymet De el nem fújta a zümmögő méheket a mézet lehelő virágokról Májusban ment az asszony Kabátkája kék végtelenben lebegett tovább és a költő ki itt lépdel a földön a lágy redőkbe temeti homlokát Ford.: Dénes György AZ ÖTÖDIK KATEGÓRIA Nemrégiben egy járási szavalóversenyen voltam. Ez nem jelent semmi különöset, hiszen évről évre minden járásban legalább egyszer sor kerül ilyen rendezvényre. Volt valami azonban ezen a szavalóversenyen, ami arra késztetett, hogy írjak róla. S ez nem volt más, minthogy az ötödik kategóriában is akadt előddó. Hogy mi ebben a furcsa és meglepő? Csak az, hogy az ötödik kategória a felnőtteké. S nálunk a felnőttek már nemigen tartják ildomosnak a versmondást, vagy egy-egy elbeszélés előadását. Hogy miért, arra érdemes volna választ keresni. S bizonyára ezek a válaszok érdekesek is lennének. Mert ha meggondolom, hogy az elmúlt tizenöt-húsz esztendő alatt menynyi tehetséges előadót ismertem meg járási szavalóversenyeken, a Jókai-napokon, akkor mindjárt felmerül a kérdés, hova lettek ezek? Amikor verset, prózát adtak elő — diákok voltak. Szép, sokszor élményszámba menő, emlékezetes előadásokat hallottunk tőlük. De ahogy kinőttek a diákkorból, egyszerre csak eltűntek a pódiumról, mintha soha ott se lettek volna. Felnőttként — egykét kivételtől eltekintve — többé nem találkoztam velük. Hova lettek? Mi a sorsuk ezeknek az egykori kiváló szavalóknok, prózai előadóknak, a Jókai-napok első helyezettjeinek, nagydíjasainak? Miért csak a negyedik kategóriáig volt érdemes pódiumra állni? Felnőttként, apukaként, anyukaként talán szégyen volna? Nem hiszem. Inkább az lehet a nyilvánvaló ok, hogy ezeket, az iskolapadból kinőtt, az ötödik kategóriába feljebb jutott felnőtteket a továbbiakban nem tartotta számon senki, nem kisérték figyelemmel az útjukat és nem hívták őket. Vagy ha hívták is, nem elég meggyőző erővel. Pedig hiányoznak. Ha eddig nem, ezután ideje volna elgondolkodni azon, hogy a ma és holnap feltűnő tehetséges előadókat miként lehetne megtartani ezen az úton, azaz hol, milyen körülmények között lehetne hasznosítani tudásukat, tehetségüket kulturális életünk színesebbé tétele javára. Nem hiszem, hogy e tekintetben olyan gazdagok volnánk, hogy bárkiről is lemondhatnánk. S talán még időben számba lehetne venni azokat is, akik az elmúlt öt-tíz évben emelkedtek az átlag fölé. Járási, kerületi és országos seregszemléink gazdagodnának, ha az „ötödik kategória" azokkal népesedne be, akik az előbbi négyben mór többször ott szerepeltek a legjobbak között. Azt hiszem, megérné a fáradtságot az egyszer-volt elsők újra felfedezése. Gál Sándor 11
