A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-23 / 16. szám
BEFEJEZÉS A 2. OLDALRÓL A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG VÉDELMÉBEN esetre, a nyilvánosság előtt is tel kell tárnunk, hogy milyen súlyos következményeket vonhat maga után a gazdasági előírások könnyelműségből eredő vagy tudatos megkerülése, a gazdasági jogszabályok irányában tanúsított felelőtlen hozzáállás vagy a személyi anyagi felelősség kérdésének szándékos lebecsülése. Ugyancsak rá kell mutatnunk arra is, milyen komoly nemzetgazdasági károkkal jár az anyagi és pénzügyi eszközökkel való bőkezű sáfárkodás, a laza munkaerkölcs és a sorozatos munkahelyi „lógás" fölötti szembehúnyás is. Kétségtelen, hogy a lakosság jogtudatának gyarapításában az elmúlt esztendőkben már sikerült bizonyos eredményeket elérnünk, ám a bírósági tárgyalótermek mindennapi gyakorlata azt bizonyítja, hogy még távolról sem lehetünk elégedettek. A gazdasági jellegű bűnözés egyik legfőbb oka — a haszonleső kispolgári kapzsiság mellett — ugyanis éppen a lakosság széles köreinek egyelőre még hiányos jogtudatában rejlik. Befejezésképpen hallhatnánk néhány szót arról, hogy a közeljövőben az ügyészségek és a többi illetékes szerv részéről milyen intézkedések várhatók a szocialista törvényesség megszilárdítása és a gazdasági jellegű bűnözés meggátolása érdekében? — Említettem már, hogy a CSKP és az SZLKP legutóbbi kongresszusai rámutattak a lakosság jogtudata gyarapításának fontosságára. E feladat mielőbbi s hatékony ellátása érdekében az SZSZK Főügyészségének védnökségével egy jogi ismereteket népszerűsítő koordinációs bizottság alakult. Ugyancsak a szocialista törvényesség megszilárdítását célozta az a jelentés is, melyet az SZSZK főügyésze nyújtott be a közelmúltban a Szlovák Nemzeti Tanács illetékes bizottságának. Ebben a jelentésben a bűnözés jelenlegi helyzetének általános értékelése mellett, külön foglalkoztunk a szocialista társadalmi tulajdon kárára elkövetett vétségekkel. A szocialista törvényesség védelmének megszilárdításába így tevékenyen bekapcsolódnak a Szlovák Szocialista Köztársaság legfelsőbb párt- és állami szervei. Ezt bizonyítja az SZSZK kormányának illetékes határozata is, mely feladatul adja a nemzeti kormány minisztereinek, a központi hivatalok felelős gazdasági vezetőinek, továbbá a kerületi nemzeti bizottságok és a Bratislavai Fővárosi Nemzeti Bizottság Tanácsának, hogy dolgozzák ki a gazdasági jellegű bűnözés meggátolásának 1980-ig terjedő távlati tervét. A szocialista társadalmi tulajdon kárára elkövetett vétségek elleni harc azonban nemcsak a jövőre vonatkozó, de napjaink időszerű feladata is. Az SZSZK fűügyésze ezért ez idén ősszel egy újabb jelentést terjeszt majd a Szlovák Nemzeti Tanács elé a gazdasági jellegű bűnözés meggátolására irányuló törekvések jelenlegi helyzetéről. A CSKP XV. kongresszusa határozatainak és a szocialista törvényesség alapelveinek értelmében valamennyi becsületesen gondolkodó ember kötelessége, hogy őrködjék a szocialista jogrend normáinak megtartása felett. Gazdasági fejlődésünk egyik alapvető feltétele, hogy egyre kevesebben legyenek olyanok, akik a szocialista törvényesség, a szocialista társadalmi tulajdon kárára elkövetett vétség vagy a gazdasági jellegű bűnözés egyéb formái űzésének vádjával kerülnek a bírósági tárgyalótermekbe. Rajtunk, mindannyiunkon múlik, hogy hatékonyabbá váljék a szocialista törvényesség megszilárdítása, s ezzel arányosan csökkenjen a bűnözők száma. Tisztelt Szerkesztőség! Rendszeresen vásárolom a Hetet és egyebek között nagy érdkelődéssel olvasom az „Emberi sorsok" rovatban közölt írásokat. Hosszú töprengés után szántam rá magam, hogy tollat fogjak és levéllel forduljak önökhöz. Húszéves lány vagyok. Ketten élünk édesanyámmal, akit nagyon szeretek; egyedül neki köszönhetem mindazt, amit eddig az életben elértem, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Édesanyámról szeretnék írni, akit egy kis boldogság után csapán csapás után ért. Tizennyolc éves volt, amikor férjhez ment. Hét évi boldog házasság után egyszerre megváltozott minden, a boldogság helyébe bú és bánat költözött. Apám elkezdett inni és nők után járni. Iszákos lett. Noha akkor már három gyerekük volt, de nem törődött a családdal, előbbrevaló volt a szeretője és a kocsma. Édesanyám 25 évig gyötrődött, kínlódott mellette, de a helyzet nem javult, apám nem tudott megállni a lejtőn. Olyannyira elviselhetetlen lett az életünk, hogy édesanyámmal kénytelenek voltunk egypár bútordarabbal elhagyni a házat, az otthonunkat, amihez annyi boldog és boldogtalan emlék fűzte anyámat. A nővéremhez költöztünk, aki időközben férjhez ment. A három szobából egyet átadott nekünk, és ott húzódtunk meg, amíg nem kaptunk egy garzonlakást. Bátyám, miután leszerelt, szintén odaköltözött hozzánk, de hármunknak sem volt az az egy szoba kicsi, mert szerettük és megértettük egymást. Végre nyugodtan átalhattuk az éjszakát, nem zavart ki a házból éjnek idején senki. Házasságuk 25 esztendeje alatt édesanyám idegileg, fizikailag tönkrement, egészen megőszült. Természetesen az is bántotta, hogy amit a 25 évi együttélés folyamán közösen szereztek, ezt apám sorra elherdálta, csakhogy teljen neki italra. De mindennek ellenére anyám beleélte magát az új helyzetbe, lassan visszatért az életkedve, hiszen volt, akikért, akiknek éljen, ott voltak a gyermekei és az unokái. Próbáltuk rábeszélni, hogy menjen férjhez, de hallani sem akart róla; azt mondta, nem tud már hinni az emberekben. Bátyám megnősült, elkerült hazulról. Ketten maradtunk. Egyszer reggel váratlan kopogtatásra ébredtünk, jöttek megmondani, hogy a bátyám munka közben tragikus körülmények között meghalt. Azt hiszem, nem kell mondani, hogy ez az újabb csapás minden eddiginél nagyobb, borzalmasabb volt. Hiszen aki csak ismerte, mindenki szerette a bátyámat. Jó testvér volt, ragaszkodó, nagyon szerettük egymást. De a legjobban mégis anyánkat sújtotta le bátyám halálhíre. Már lassan egy éve, hogy a dolog történt, de anyám egy cseppett sem nyugodott meg, azóta sokat betegeskedik, folyton kijár a temetőbe. Zárkózott lett, nagyon megváltozott a természete. Fél az egyedülléttől, mert ilyenkor egyre csak gyötrő gondolatok kínozzák. Nővérem öt percnyire lakik tőlünk, de hozzájuk sem igen jár anyám. A kisunokák sem tudnak örömet szerezni neki, nincs hozzájuk türelme. Kétéves ismeretség után megkérte a kezem egy fiú, aki eddig nagyon megért, és szeretjük egymást. Úgy határoztunk, hogy egyévi mátkaság után most májusban házasodunk össze. Fájó szívvel kell gondolnom arra, hogy elkerülök hazulról, és édesanyám egyedül marad, amitől annyira fél. Hogyan lehetne rajta segíteni? Hogyan tudnám elérni, hogy megváltozzék? Hogyan lehetne visszaadni az életkedvét? Ha lenne benne egy kis akaraterő, ha tudna bízni az életben, talán más volna, de minden reménye összeomlott, nem képes a jövőre gondolni, élni sem akar. A kis garzonlakásban nem élhetünk hárman. De viszont hogyan hagyhatom így magára szegény édesanyámat, ilyen állapotban? Ha látnám, hogy legalább egy kicsit visszatér az életkedve, hogy tud ismét örülni a családjának, a gyerekeinek, az unokáinak, akkor más lenne minden, akkor mégiscsak nyugodtabb lélekkel mernék elköltözni hazulról, de így? . .. Szeretnék segíteni rajta s magamon, de hogyan? Ezért fordulok Önökhöz. Kérem, adjanak tanácsot, mitévő legyek? Nagyon szeretem az édesanyámat, annál is inkább, mert ilyen sors jutott neki osztályrészül. Éppen ezért félek őt egyedül hagyni, de viszont nekem is jogom van a boldogságra ... Kérem, válaszoljanak minél előbb. Segítségüket előre is hálásan köszönöm. M. ILONA, VÁGSELLYE Kedves Ilona! Megrendültén olvastuk levelét, amelyben beszámol szeretett édesanyjának s egész családjuknak tragikus sorsáról. Természetes, hogy — amennyiben ez emberileg lehetséges — szeretnénk segíteni, de be kell látnia, hogy ez jelen esetben nem olyan könnyű. Az élet sokkal bonyolultabb annál, mint hogy egy ilyen súlyos problémát egy kívülálló bármilyen jó szándékú tanácsával is egy csapásra megoldhatna. A problémát — úgy hisszük, ez csak természetes — maguknak kell megoldaniuk, a családon belül. Érthető, hogy édesanyját ez a legutolsó csapás, fiának elvesztése lesújtotta. Viszont neki is be kell látnia, hogy az élet megy tovább, senki sem élhet csak az emlékeiből, az emlékeinek. Az élőkért, az élőknek kell élni, tehát édesanyjának is elsősorban a családjára kellene gondolnia, a gyermekeire, unokáira s nem utolsósorban Magára is, kedves Ilonka, aki most áll egy új élet, a házasság, a családalapítás előtt. Maguknak, gyerekeknek viszont arra kell gondolniuk, hogy nem lehet, nem szabad sokat szenvedett édesanyjukat kizárniuk az életükből, a család életéből, egyszerre — és ilyen lelkiállapotban — magára hagyni. Nem ismerjük közelebbről családi viszonyaikat, levelében csak homályosan utal ezekre. Annyit mindenesetre kivettünk leveléből, hogy nővére háromszobás lakással rendelkezik, míg édesanyjának garzonlakása van. Talán a megoldás az lenne, ha ezt a két lakást megpróbálnák elcserélni egy nagyobbra, és nővére magához venné édesanyjukat. így ő sem maradna egyedül, s ami a fő, talán az unokák nevelésében ismét megtalálná életének értelmét. Ha esetleg kezdetben nehezebben is menne a dolog, de később valószínűleg megnyugszik, ha idősebbik lánya háztartásában elfoglaltságot talál magának, ha majd úgy érzi, hogy ismét hasznos tagja a társadalomnak, hiszen családjának szüksége van rá. Nem tudjuk, hová, milyen messzire készül elköltözni, kedves Ilonka, az esküvő után édesanyjától. Mindenesetre úgy véljük, mivel Maguk ketten éltek együtt a leghosszabb ideig, édesanyjuk érzelmileg Magához kötődik a legjobban, ezért jó lenne a kapcsolatot — amennyire a körülmények a házasságon belül megengedik — továbbra is minél szorosabban fenntartani vele. S egyszer talán, ha körülményeik, lakás- és egyéb viszonyaik úgy alakulnak, magához vehetné az édesanyját. Azt hisszük, nincs olyan probléma, amit kölcsönös jóakarattal, igyekezettel bármely családon belül is meg ne lehetne oldani. Reméljük, ez Maguknak is sikerül. Szerkesztőség 17
