A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-23 / 16. szám
ÉLETKÉP Ahol születtem, kacskaringósak az utcák. Kusza erekként, nagy összevisszaságban szelik keresztül a falut. Mint megannyi életút. Ismerem, szeretem a földijeimet. Hiszen ott cseperedtem legénykévé közöttük. Tudom, nem a külsőségek határozzák meg jellemüket. Tudom — mikor vidámak, levertek, gonoszak. Ismerem az álarcaikat, meg valódi arcukat is. Mióta eljöttem közülük, emlékek tartanak fogva. Jók, rosszak egyaránt. Emlékek, apám mesélte történetek villognak nekem szóló morzejelekként. Megfejtésükre sajátos a kód: a fajtámhoz való ragaszkodás. * * * Izzott a Nap. A bágyasztó hőségben Józsi bácsi arcán úgy peregtek alá a duzzadó, kövér izzadtságcseppek, mint égő gyertyáról az olvadozó faggyú. Különben is gyertyára emlékeztetett az egész ember. Agyonmosott, gyanús-fehér vászongatya, meg ing volt rajta. Kicsi, sovány, beesett volt az arca, csapott a válla, kifakult, sárgás-vörös a haja. Elnyűtték őt az évek, meg a napszámos munka. A kedve azonban fiatalos volt, s mint a magyar embernek szokása, bánatát és örömét is cifra káromkodással festette alá. A füstös vasúti állomás úgyszólván néptelen volt. Aki Párkány felé utazott, már felszállt a vonatra, elfoglalta helyét a fülkékben. Józsi bácsi későn , érkezett. Főleg ezért a nagy izzadás, az éktelen káromkodás, no meg a termetes pakk is ludas a dologban. Eladta az őszről maradt borát és bevásárolt... — A rézangyalát. A menydörgős ménkű ütne ebbe a melegbe. Nem így van te gyerek? A bemutatkozás egy szerényen öltözött fiatalembernek szólt, aki a simára koptatott, fapados fülkében az ablak mellett ült. Csontkeretes szemüvege mögül tartózkodóan figyelte az öreget. Az ismét megszólalt nagy lihegve: — Azt mondom én öcsém, nem jól tervezik ezt odafenn. Le akarnak minket perzselni erről a rohadt sárgolyóról, vagy mi... A fiatalember végigmustrálta őt, majd tapintatosan az ablak felé fordult. Amaz kényelembe helyezte magát. Erőlködve, csikorogva, dohogva mozdult meg a szerelvény, mintha bizony a hőség kiszítta volna a gőzös erejét is. Aztán mégis belelendült valahogy, elhagyták Újvárt. Az öreg félhangosan káromkodott. Szidta a hőséget, az asszonyát, aki „elüldözte“ őt bevásárolni, saját magát, az aratógazdát, aki úgy hajtja a napszámost, mint a barmot, a kulákokat is elküldte oda ahonnét jöttek, s persze mindenről, meg az öszszes szentekről is volt véleménye. Elmélkedett az öreg legalább negyed óra hosszat, amíg valahonnét a szomszédos fülkéből, be nem csilingelt hozzájuk a vidám, csiklandozó menyecskekacaj. — Így kezditek mind — figyelt fel az öreg. — Dörgölőztök, nevetgéltek, kacérkodtok, aztán mikor asszony lesz belőletek, be nem áll a szátok, folyton az uratokat szidjátok. Így van te kölyök! Mért hallgatsz? Az isten vert meg ilyen mélabúval? — jót rácsapott a fiatalember vállára. Az fanyarul elvigyorintotta magát: — Á dehogy is bátyám... — Jóskának kereszteltek — vágott szavába az öreg. — Igen, igen, örvendek Jóska bátyám ... — Nem hogy átmennél, oszt’ megfogdosnád a menyecskék farát. Hej én a te korodban... nem volt az a fehérszemély akibe — ha tehettem — bele ne kóstoltam volna. — Nono Józsi bácsi! — csitította a fiatalember. — Látom gyüge vagy — legyintett az öreg. — Hanem ide figyelj. Én most elmegyek oda, ahová a király is gyalog jár. Itt hagyom a batyuimat. De nem ám, hogy szemet vetsz itt valamire, mert leváglak mint a törököt. — Azzal felállt és bizonytalanul, dülöngélve elindult kifelé a fülkéből. Jó tíz perc múlva tért vissza, tenyérnyi szürke folttal a nadrágján. — Hogy az angyal esne le nyakkal a mennyből! Hát olyan istenesen rángatózik, zötykölődik ez a vonat, hogy még a nadrágomra is jutott belőle... Utitársa, a csendes fiatalember, felállt, begyakorlott mozdulattal megigazította szemüvegét, mosolygott. — Nem baj az Józsi bátyám. Megszárad egy-kettőre. Már fékezett a vonat. Amikor kisvártatva megállt, akkorát zöttyentek, mintha legalább is ejtőernyővel értek volna földet. — Én leszállók Józsi bácsi. Isten áldja. De várjon csak? Hová utazik? — Ezt már az ajtóban állva kérdezte. — Hát hová az istenbe utaznék? Muzslára! — Jól sejtettem! — láthatóan örült a hírnek. — Ismeri a muzslai papot? — Hogyne ismerném — üsse meg a ménkű. Állandóan a menyecskék után koslat... — Rendben, akkor mondja meg neki, hogy tiszteltetem őt, s ha ideje engedi látogasson meg engem Köbölkúton. — Ezzel el is sietett hogy leszálljon. Józsi bácsi ekkor kapott észbe. Az ablakon át kiáltott utána: — Hét te kölyök! Te hebehurgya! Hát mit mondjak a papnak ki az úristen üdvözli őt? — Tényleg bátyám! — fordult vissza a fiatalember. — No még ilyet? Mondja meg neki, mondja meg a tisztelendő úrnak, hogy az új köbölkúti káplán üdvözli őt... Azzal megrándult, megindult a szerelvény, és Józsi bácsit mintha odafestették volna az ablakba, csodálkozó szemei majd kicseppentek a tikkasztó hőségben. Csendesen restelkedve morgott: Ej, ej... BARAK LÁSZLÓ A San Francisco-i állatkert szokatlan meglepetést készített a gyerekeknek: egy elefánttal mérhetik össze erejüket. Kiderült, hogy az elefántot 100 gyerek sem tudja elhúzni .. . Az ötvenéves Jeanne Moreau házasságot kötött a nála tizenkét évvel fiatalabb William Friedkinnel, aki egyebek között a Francia kapcsolat rendezője volt. Barátainak, akiknek a készülődő friggyel kapcsolatban fenntartásaik voltak, a népszerű francia filmszínésznö így válaszolt: Ügy látszik, a kor nem véd meg a szerelemtől, de a szerelem megvéd a korosodástól. Ápolónő volt, hat unokát és négy gyermeket hagyott otthon ez az ausztrál asszony, s kis jachtján két és fél év alatt egyedül hajózott Spanyolországig. Néha ki kell kapcsolódni ! I í* fi \1 Ez a felvétel nem múzeumban, ha- Sue Sawyer egy szépségversenyen einem egy hamburgi lakberendezési nyerte a Jachtkirálynö címet. A zsűri boltban készült: XIV. Lajos „második szerint minden adottsága megvan, hogy trónjának" pontos mását látjuk raj- remek hajóskapitány legyen. Hamarota, amely ugyan ötvenszer drágább san fellép a Miamiban rendezendő a legfényüzöbb „ülőkénél", de gyor- jachtkiállításon — ha elmúlik a hideg san vevőre talált. amerikai tél. 16
