A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-15 / 2. szám
VI. A Meneküléspróbákban ösztönök öntudatlan martalékaként fogalmazza meg az embert és önmagát, akire szaurusztörvények vicsorítanak. Köldöke táján kezdődik Európa, s köldöke táján halnak el a fogalmak. Egy első verseihez csatolt levelében azt vallotta költői törekvéseiről, hogy a szubjektum helyét keresi a történelemben térben és időben, s főleg a történelmi összefüggések jegyében ír, egyetemes szintézisben önmagával. A ciklusban már reálisabban fogalmazza meg önmagát: „... létezéseinek szintézisében csak lehetőség”. Valóban csak lehetőség. Egy pillanatra „a küszöb előtt szeretne hagyni minden öntudatlan metaforát”, de nem tud tőlük szabadulni: „...kutak mélyén csapzott szárnyaival betakar-(ja) egy vödör”. Odább már tévelygő léptekről, ócska keresztekről, botló szavakról beszél. Talán szakítani akar naiv, de lelkes messianizmusával? Vagy csak az emberiség tévelygéseit rögzíti? Az utóbbit, de egy kicsit saját tévedéseit is, a „botló szavakat”. Egy pillanatra felötlik benne az elmúlás gondolata: „...hiányunk unottan csuklik emlékezetünkre” — s következik a ciklust záró — írásom elején már idézett — vers, melyben nincs ereje, nincs hatalma benépesülni. A kötet záróciklusában ismét a halál és pusztulás gondolata kísért fel: „... fekete urnában fészkel a nap” — de a Képben látszólag megtalálja a szilárd pontot, melyben tört madárszárnyak csapkodása ellenére is biztatja magát: Föl! Föl! De hová? Rapszodikus csapongás után jut el a kiábrándító megfogalmazásig: „... keményre vasalt ingeinkben/ kiszőrösödnek s körmöt növesztenek/ pár órás/ pár ezredéves/ öleléseink/ íme a pont/ hol megbotlanak a hangzók...” Valóban megbotlanak: a szellem nem fölemeli, de lealjasítja az embert. Ha csak önmagáról vallana, el kellene ítélni, de a megfogalmazás mögött a valóság egy rideg ténye lapul, az ázsiai országok, de néhány civilizált nyugati ország robbanásszerű túlnépesedése is. Ezen a ponton már nem lát más megoldást, csak: „... föl! ... fekvő támaszból/ egyetlen szökkenéssel/ a kenyér labirintusába.” Tehát önmagunk kiismerhetetlen erdeje, a heurékák és a kenyér labirintusa e költészet kulcsszavai. Csak a „Sírfelirat”-ban magasodik igazán önmaga fölé: „egy testhosszal az éjszakák mögött/ még mindig van lehetőség/ egy más halálra." Tehát nem az atomhalálra! Kár, hogy közben megfeledkezett kezdeti felismeréseinek sok reményt keltő ígéretéről. Akkor még törvény volt számára: ......a fa a kő a szó...” A természeti, történelmi és társadalmi törvények felismerése s gyakorlati alkalmazása teljesíti ki az emberi lényeget, a szabadságot, s csak így juthat ki a kötetben megfogalmazott háromféle labirintusból. Első kötetében az autonóm képek megteremtésére törő szándéka szükségszerűen elbotlik. A realitások iránti leküzdhetetlen érzéke akasztja el benne. Szimbolikus-metaforikus képeivel úgy jár, mint Tompa Mihály a nyitott allegóriával: „a beszélő költészet” fogalmaiban oldja fel őket, s így hiába küzd ellenük, akár csak Mikola Anikó szerelmi szenvedélye a ráció és intellektus „fénybilincsei” ellen. ÜJ ODÜSSZEA Csaknem öt év telt el Tóth László első kötetének megjelenése óta. Ritkán ír, pedig kétségtelenül tehetséges; társai között a legtehetségesebbek egyike. Ha nem így lenne, nem foglalkoztam volna vele olyan szigorúan. Hogy ritkán születik tolla alatt költemény, csak úgy érthetjük meg, ha visszafigyelünk a Litánia harangkongatására: „...Én vagyok a harangkötél/ ... ünnepeiden megrángatod magad.” Az alkotás pillanatait ünnepnek tartja; annak tartotta Arany János is, bár nyelve közel állt a hétköznapok nyelvéhez, s életműve rendkívül terjedelmes. A modern költészet legelején ott áll Mallarmé, s életében talán negyven verset írt összesen. De ne hasonlítsuk őt Mallarméhoz. A magyar, szlovák, cseh műfordítások ugyan hatással lehettek rá, de az alapvető elméleti síkon közvetített indíték Mallarmé egyik alapkövetelménye, hojjpr nem a dolgot kell festeni, hanem a hatást, amit a dolog kelt. Hangzásra, zeneiségre törekvése is hasonló valami, amiről kötetének zárókölteménye tanúskodik, de más versei is. Kötetének csaknem egésze. Igaz, eltérő vonásokat is mutat. De ne kezdjük a végén, hanem az elején. Az indító vers címe: Ünnep. A második és az első kötet között már ezen az alapon is bizonyos kapcsolatot és folyamatosságot fedezünk fel, de ugyanakkor ellentmondásokat is. Ez a diszkontinuitás és kontinuitás jelzi a már említett kiteljesedést, amit ne fogjunk fel befejezett ténynek, inkább előremutató iránynak. Amint az Odüsszeusz bolyongásaira utaló cím is mutatja, az otthon és a haza fogalmáért akar megküzdeni. Első kötetéből idéztem már egy rokonszenves sort: „... ez a táj volt egykor a vers” — sajnos egy súlyos, mégis semmitmondó sor következik utána: „... most mellünk kőtábláján szétnyomott pók ...” Nem realitást, és valóban a külső tájra vonatkoztatható megállapítást rögzít itt, csak saját hazafogalmának tisztázatlanságát és a történelmi folyamatok meg nem értéséről tesz bizonyságot. Az ünnep című versében „a tél meszesgödör”, ebbe hányja megérintett dolgait — „egy íűzfaágat, egy szerető testét, egy hazát.” Ne botránkoztasson meg senkit ez a kitétel. Amit nem értünk, vagy azt hisszük, tévesen fogtunk fel, termé-BÁBI TIBOR szetes, hogy elvetjük. Az a kérdés, milyen szempontból ítéljük meg a dolgok értékét. Erőfeszítése a már kimutatott s újra felbukkanó messianizmus ellenére is, rokonszenvet kelt. „Megyek” — mondja a vers egyik sorában — tehát Odüsszeusz elindul, de bolyongásai, mint a következő ciklus címe mutatja, belső vándorlások. Amit lát, nem éppen vigasztaló „... A táj arca szikár, kemény/ akár a holtaké. Ami kívülem van/ idegenség ... Bennem, ami föld/ ami haza.” Hegel szerint a költészetben az eszme valósul meg. Mallarmé és a szimbolisták szerint nem a valóság a valóság, hanem az eszme, az inkamálódik, testesedik meg szimbólumaikban. Tehát nagyon meghatározatlan hazafogalomhoz jutunk így. A Már mindig című költeményében a meghaladott külső hazafogalmat rögzíti — érdekes, hogy zárójelben: ......(Egykor ez a sík vidék, ez ismeretlen világrész/ volt hazám/ — de: „...sárga örvénylések/ húztak mélyen, a szememnél is mélyebben a bőr alá.)” Azok a sárga örvénylések a történelmi örvénylések. Ezek kényszerítik arra, hogy önmagába vonuljon, elszakadjon a tájtól, világtól, mindentől, ami kívüle van. Elhatározása ismét messianizmussal párosul, talán azért, mert maga se bízik abban, hogy sikerül megoldást találnia kínzó kételyeire és kérdéseire: „...már örökkön örökké/ keresztre/ hátgerincedre feszítve!” Becsületesen meg akarja állni helyét ebben a küszködésben, még ha sikertelenül is. Mérsékelt égöv című — apja emlékének ajánlott versében a zárósorok adják meg a keserű alaphang magyarázatát: „...Ekeszarv kezedből/ kiválik./ Kiköpött/ szilvamag így a táj:/ bévül rügyekkel, levelekkel” — a 4. szám alatt pedig: „kocsmák zajával/ hallgatással.” Ezt az otthon- és hazafogalmat örökölte, s vele együtt a fiatal, faluról kiszakadt ember paraszti életszemléletét. Következő versét (Ének a megénekelthez) Csoóri Sándornak ajánlotta. (Kísértetfonal című költeményére reagál benne. Megjegyzem, a szerzőnek szerintem nem a legsikerültebb alkotásáról van szó.) Az így ébredt visszapillantás után a háborús idők pusztítására, hazafogalma tisztázatlansága ellenére is megbecsülni való gondolat ébred benne, igaz, feltételes módban fogalmazva és zárójelbe fogva: „...Ország is lehetnék, táj, haza, eget tartó két kar/ télbe roggyanó bodzabokor/ Ismeretlen Katona.” Pedig minden politikai törekvésünk arra irányul, hogy ilyesmi ne történjék meg vele. Ugyanilyen föltételes módban írta meg Imaginárius táj — és arcképvázlatát Petőfiről, akiből „Bastille-n túl, Madridon, Vietnamon innen” kenyeret ettek, s szél, tűz, tiszta ég lett belőle. A feltételes módot különös módon a „holnap” fogalmával fejezi ki. így jut el a szimultanizmusig. Múlt és jövő egyidejűsége arra vall itt, hogy Petőfit, költészetét s a ráépülő forradalmi hagyományt —szerinte — nem becsüljük eléggé. Az örökség című ciklus utolsó verse a Maszkok. Még mindig öröklött háborús emlékeivel s egy esetleges harmadik világháború lehetőségével viaskodik: .....Hamu rakódik a kenyérre/ Hamu a holdra.” — Ugyanakkor szkepticizmusa is kifejezésre jut: .....A tükörben a sorsod. Sorsodon túl semmi./ A képből életed mindig kifelejti.” A tükör ugyan saját, belső látomásaira épülő esztétikájának alapfogalma, de mélyen ott lapul a marxista ismeretelmélet alapfogalma is: a visszatükrözés. Még mindig nem jutott el eredeti önmagához, mikor leírta a nagy reményekre jogosító sorokat: „...és törvény a parton a fa a kő a szó.” Számára a tükör csak a determináló tényezőket veri vissza s életét a képből mindig kifelejti. Egyfajta végzetszerűséggel, fatalizmussal állunk itt szemben, mely korlátozza szabadságát A cím pedig? Mintha csak Masson Oursel megfogalmazása visszhangozna bennem, Ourselé, aki a jóga tanulmányozására vetette magát, s annak alapján vonta le esztétikai alapelvét: „A maszk, mely teljességgel valami más dologhoz vagy ismerős archoz hasonlatos, nem művészet.” Tóth László itt ellentmond Masson Ourselnek, saját esztétikájának is, de másféle ellentmondásba is belekeveredik. A tükör itt csak az általánost és determinálót tükrözi, de nem az egyedit. Mintha fogalma se volna arról, hogy a művészetben az általános és egyedi a különösben jelenik meg. Az igazság a két véglet között található meg és ez érvényes a művészi gyakorlatra. Költőnk a Kő és ég között (a Belső vándorlások című ciklus indító versében) jut el vigasztalóbb megoldásokhoz. „Valahol kő és ég között/ valahol az ajkak félholdjai és megszegett kenyér között/ adott ó adott lesz az egek.” Ilyen determinációk alapján jut el végre a forradalommal való pillanatnyi azonosuláshoz: „...Egyszerű volt kezdetben minden éhség/ és kezdetben egyszerű volt minden kút/ egyszerű mint a forradalmak.” Kő és ég, kenyér, kút, éhség az egyszerű kétkezi ember világát meghatározó tényezők. A költő megfogalmazásában : .....kút volt kezdetben az éhség/ és az éhség kút. Mindkettő a forradalmi mozgásra kényszerítő szociális szükségletek szimbóluma. A pillanatnyi azonosulás után mintha már fölöslegesnek tartaná a további belső küszködést: „Valahol/ egy tenyérnyi tájban/ kő és ég között/ egy tenyérnyi sebben/ minek a híd.../ és minek ó minek a harang?” A híd kisebbségi mivoltunkból adódó közvetítő szerepünk, a harangról már tudjuk, hogy saját magát, költő voltát érti alatta. Látszólag elérkezett egy pihenést ígérő pontra, de ugyanakkor mintha fölöslegesnek is érezné, nagyon jelentéktelennek az eddigi küszködést, s akkor a kút képzete megidézi benne a tengert. Belső láthatára a kúttól, az egyszerű parasztudvartól és egyszerű forradalmaktól a tengerig tágul. Űj vágyak, elégedetlenségek ébrednek benne. A másoktól örökölt háborús emlékek is újra feltámadnak. Az egyszerű forradalmak eddigi eredményei már nem elégítik ki. Szabadságát korlátozó determinációkkal alakulnak át, s leredukálja őket egy előbbi szakaszban megfogalmazott képbe: „... adott ó adott lesz az éhség,/ akác földbeszúrt ága/ faragatlan villanyéi.” Nem tudom, hogy ilyen redukció után és ilyen paraszti szemlélettel valóban köszöntheti-e a tengert? A Jelenlétben tár újra saját maga számára újabb ablakot: „...a kép kinyílt...” — hogy megszüntesse az első kötet Meneküléspróbáit záró versében bevallott gyöngeségét: „... Megbámult rögös lett az ég/mint aki elindul megtérni Ithakából Ithakába/ benépesültél kézzel faekével rozsdamarta/ verejtékkel benépesültél apáiddal s anyáiddal/ magasodj!” A KILENCBŐL HÉT 14
