A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-23 / 16. szám
n— Sándor! — mondta apa, s mintha parancsszóra tenné, vízbe mártotta az • evezőket. Bálint szerette volna, ha az apja folytatja az előbbi beszélgetést. Mire átértek a túlsó partra, Sándor lejött a vízig. Izgatott volt, egy pillanatra sem állt meg, ha mégis, csizmája orrával kaparta a part homokját. Kezében a tehén kötele. Vele volt egy ember. — Te vagy, Misa? — Én vagyok, László bátyám! — mondta Kun Misa. — Itt vágyunk a tehénnel! Bálint és az apja kiszálltak a ladikból. Kezeltek Miskával, aztán tanakodtak, hogyan lehetne szépszerivel átvinni a túlsó partra ezt a grófi tehenet... — Vágjál négy fát! — mondta Sándornak Misa. Mint a gyík, futott. — Ficfa jó lesz? — Mindegy az! A tehén nem akart belépni a vízbe. Misa intézkedett: ki kell emelni a ladikot a partra, a homokra. Ügy majd beleáll. Aztán a lábát gúzsba kötni, ehhez szükséges a négy fa. Ne mozoghasson a jószág, le se feküdhessen, mert egy rossz mozdulat, és kiborul a csónak, a Szamosba. — Van ez a tehén hét mázsa is! Sándornak remegett a keze, mikor odaadta a rudakat Misának. Sikerült a ladikba léptetni a tehenet. — Valaki fogja a kötelét, a másik három meg a ladikot rácsúsztatja a Szamosra! — intézkedett Kun Mihály. Ez is sikerült... Sándor egy szót se szólt, csak hangosakat nyelt, mintha enne. — Áll ez, mint a bálvány — mondta Misa. — Olyat néztem ki, amelyik szelíd. Bálint nem szállt be a ladikba, így is nagy a terhelés. Sándor tartotta a tehén kötelét, az apa evezett. Hamar átértek. Sándor rikkantva kiáltott vissza: — Nem akar kiszállni! — Csapd farba egy bottal, majd kiugrik akkor! Ahogy megmozdult a tehén, felbillent a csónak, de nem történt nagy baj, térdig se ért a víz! Apa átjött Bálintért, újra kezeltek Kun Mihállyal. Sándor a túlpartról kiáltott. — Köszönöm, Misa elvtárs! — Jól van, jól! — mondta Misa, és elindult vissza a grófi tanyára, ök meg hárman hazafelé. Sándor aprókat lépett, szaporázta, fürge-vidám volt minden mozdulata. A kerten mentek, hogy ne lássa senki. Hamar hazaértek. — László bátyám, meg Bálint, az Isten fizesse meg az irántam való jóságukat. Van egy kis pályinkám, igyuk meg! Az asszony meggnyújtotta a lámpát, körüljárták a tehenet, jól megtermett, formás állat! — Erre vigyázni kell, Sándor — mondta apa, ez kényen tartott jószág. — László bátyám, a jó Isten markában nem lenne olyan dolga, mint itt nálunk! Nézze meg, mit csináltam én neki... Bevitték a tehenet a kukoricakúp-ólba. — Nem is látja az utcáról senki, hogy ez egy valóságos ól. Hogy ebben egy valóságos tehén van! Az asszony poharakat készített, tiszta fehér kendővel kitörölte, aztán Sándor megtöltötte pálinkával mindegyiket. — Adjon az Isten szerencsét hozzá ... — Köszönöm, László bátyám, Bálint öcsém! — Egészségére szolgáljon a családodnak ... — Hallgassa meg a jó Isten! ök ketten elindultak hazafelé, Bálint azt mondta, még nem fekszik le, sétál egy kicsit, jó az idő, szép csillagos az este ... Apa fáradt volt. Bálint várt még egy ideig, aztán elindult a templom irányába. Otthon Sándor edényt vetetett elő az asszonnyal, újra meggyújtották a lámpát, és kimentek az ólba, fejni. — Este már nem fejte meg a tehenet senki, Misa nem engedte! Négy és fél litert adott... — Adsz te többet is kedvesem! Felköltötték a gyerekeket, hogy igyanak tejet. Bálint megkocogtatta a Zsuzska szobájának ablakát. Nem aludt... — Tudtam, hogy el fogsz jönni még ma este... Vártalak! Sándoréknál nagyon későn tért nyugovóra a család, a tejet megitták egy cseppig, hisz reggel újra ihatnak ... Amikor a gyerekek elaludtak, és lefeküdt Sándor is az asszonnyal, talán hajnalodott már, de ők nem bírták a szemüket lehunyni. Később az asszony hallotta, hogy az ura hüppög. — Mi bajod van? — kérdezte. — Semmi... Én gazda vagyok... nekem van tehenem... Én már azóta szerettem volna a családnak egy tehenet, hogy megesküdtünk! Gazda vagyok... van tehenünk! Bálint és Zsuzsa összeölelkezve, remegő félelemmel lesték az ablakot, mindjárt itt a hajnal... * * * — Zúgolódik a nép! — mondta Bálintnak Járó Sándor, apa testvérbátyja. — Miért? Mit nem úgy csináltam, ahogy kell? Az a baj, hogy nem engedtem újraszervezni a brigádokat pártok szerint? A hidat a falu építi, nem? Az rendben van, hogy este a gyűléseken mindenki azt mond, amit akar... De itt dolgozni kell, nem lehet széthúzni! Hogy én is beléptem a pártba, ahhoz kinek mi köze! Amikor megkezdtük a hídépítést, és szóltak nekem, mit mondtak? Segit-VÉGH ANTAL sek! Elvállaltam. De csak úgy, ha az egész falu nekiáll a munkának. — Igazad van, fiam ... — Mi nem mehetünk el a Szamostól addig, míg a hidat fel nem építjük! — Neked van igazad, de az régen is mindig úgy volt; ha a hatóságok akartak valamit csinálni, kinézték rá a maguk embereit, hogy kik kellenek nekik. Azt mondták: a gazdák! Azokkal csináljuk meg! A többinek aztán kuss volt. Vagy emlékszem rá: 19-ben! Akkor meg: a szegénynép! De a gazdáknak coki volt... A hid körül baj van... összekevertük a népet. Vagy az egyikkel kellett volna fogózni, vagy a másikkal... — Akármelyik felét veszem, nem lett volna elég! — Kimondani: ezeké lesz a híd, ezeknek épül, a többit meg kötelezni a munkára! — Kötelezzem keresztapámat, hogy jöjjön robotra? — Sose lehetett itt a néppel egy kézre dolgozni. Mindig olyan volt, hogy kiette volna egymás szájából a falatot... Teherautó érkezett. — Oroszok! — mondta egy gazda. — Hát ezeknek mi kéne, mit akarnak már megint vinni? — Oroszok! — mondta egy szegény ember. — Biztos hoztak valamit, csizmatalpat, vagy szalonnát... Ismerős katona szállt ki a sofőr mellől. — A fene a zsírodat, Ivan, már megint itt vagy, ugye? — Ivan Karpatov! A mi kapitányunk! Iván kapitány az oroszok bevonulása után nem ment tovább a századával, itt maradt Szamosfalván „helytartónak“. Bálinttal jó barátságot kötött azután, hogy megtudta, Bálint tanár, ö is tanárnak készült, de csak egy félévet tudott elvégezni az egyetemen, bevonult katonának. Már ötödik éve katona. Azt mondta, nem baj, tavasszal, ha minden jóra fordul, mehet haza, és újra kezdi. Később, ahogy messzebb került a front, és mind kevesebb orosz katona járt erre, Ivan kapitányt bevezényelték a városba, onnan jár ki néha — mostanában egyre kevesebbszer. Csak akkor, ha jószágot rekviráltat, terményt vagy más egyebet... Innen soha nem vitetett munkára embereket, fogatokat se rendeltetett forspontra; a híd miatt. Ivan kapitány hátrament a teherautóhoz, leengedte a kocsi oldaldeszkáját, segített az embereknek leszállni. Három civil ült a kocsiban, hátul. Mind a három úrforma, fiatal emberek, hosszú kabátosak, jóarcúak valamennyien. Itt még sohase jártak, de hallották már a szamosháziak nagy nekibuzdulását. Jöttek, hogy megnézzék. Az egyik: az új főispán, a másik a szolgabíró, a harmadik pártember, a kommunisták titkára. Bemutatkoztak. A főispán is tanár volt ezelőtt. Barna arcú, nevetős szemű, nem tanárnak látszott. Erős, izmos testű: kikupálódott, jól felöltözött paraszt. Könnyen megjegyezhető neve volt: Balogh István. örült, hogy Bálint a falu élére állt, és hogy a szamosháziak nekikezdtek a hídépítésnek. Bálint azt mondta, ha felépül a híd, megy vissza az iskolába. Alig várja, hogy taníthasson. „Nem mész te vissza a gimnáziumba! — gondolta a főispán. — Ezt a hidat építsétek még fel, ha tudjátok, de aztán bejössz mellém a főispánságra, ilyen emberek kellenének nekem!“ Azt azonban furcsállta a főispán, hogy Bálint a Kommunista Pártba lépett: — A Paraszt Pártban volna a te helyed! Végigjárták az építkezést, mindennel meg voltak elégedve. — Ez a falu — így ahogy van — be fog kerülni az „Üjjáépítő Magyarokéba. Ez egy könyv lesz, emberek, én írom — mondta a szolgabíró. — Szamosházát belevesszük mindenestül... Ivan kapitány — jól tud magyarul — azt kérdezte, jár-e mindenki rendesen dolgozni a hídhoz. Nincs-e egy kis fegyelmezésre szükség, mint a múltkor? Angyal Sándoréknak összevillant a szemük. „No, Bálint, most mondd meg ... sorold csak fel, hogy melyik gazda hüzäa ki magát. Aztán veress rájuk Ivan kapitánnyal... Most, Bálint, most!“ — Jön mindenki! — mondta Bálint. — Nincs baj. Nem akarta rossz hírbe hozni a falut, hallgatott róla, hogy nem jön mindenki úgy, mint a kezdet kezdetén. Küldje be Soós keresztapáékhoz az oroszokat? Ha Ivan kapitány valahova bemegy, vagy beküldi valamelyik emberét, annak foganatja van. — Ákáromis! — fenyegetőzött Ivan nevetve. Az emberek morogtak, Bálint hogy mondhatott ilyet! Letették szerszámaikat, feljöttek a töltésre, mindenkivel lekezelt a főispán, Ivan és a másik kettő is. Ahogy összegyűlt a nép, a főispán rövid beszédet mondott. Éppen úgy ejtette a szavakat, mint akármelyik paraszt, csak a beszédje volt okosabb. A földosztásról szólt: tavasszal kimérik a Tisza grófok földjét! Ez biztos! Mert könnyebb lenne a Szamos vizének visszafelé folyni, mint valakinek azt megakadályozni, hogy Magyarországon új világ legyen ... Ennek az új világnak pedig f undamentuma a földreform. (Folytatjuk) J é g z a jlá s 10
