A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-04-23 / 16. szám

A CSEMADOK XII. ORSZÁGOS KÖZGYŰLÉSÉRE KÉSZÜL A SZÖVETSÉG LAPJA, A HÉT AZ ESEMÉNY JELENTŐSÉGÉT ÚGY KÍVÁNJA NÖVELNI, HOGY HOGYAN TOVÁBB? CÍMMEL HASÁBJAIN MEGSZÓLALTAT ÉRDEMES KULTÜRMUNKÁSOKAT, CSEMADOK-TISZTSÉGVISELÖKET ÉS HELYET AD A SZLOVÁKIÁI MAGYAR KULTÚRA ISMERT SZEMÉLYISÉGEI ÍRÁSAINAK IS. TESZI EZT AZZAL A CÉLLAL, HOGY A KULTURÁLIS MUNKA SZÍNVONALA TOVÁBB JAVULJON.

MAI SZAMUNKBAN TÖZSÉR ÁRPÁD KÖLTŐÉ ÉS PETÖCZ-SARSZÖGI CSILLÁÉ A SZÓ.

A „HŐSKOR“ PÉLDÁJA

Kezdetben volt a szó. A hősi énekek, a Halotti Beszéd s az Ómagyor Máriasiralom. A magyar vers, a magyar irodalom akkor még vadon termett, süvöltött, fénylett nyugalmasan, gazdagon, mint az erdők, mezők. S intézmények híján a szó, az irodalom volt az akadémiánk, egyetemünk, színházunk évszázadokon keresztül.

S mikor a nemzet végre intézményesítette szellemi életét, az irodalom professzió lett és differenciált társadalmi szervezet (organizmus és nem organizáció), a nemzet nemzetiségi sorba jutott részei megint a szónál kezdték. 1918 után újból az irodalom lett az alma máterünk, a szó szoros értelmében. Az irodalom éltető talajából nőttek ki politikusaink, tudósaink és kultúrmunkásaink.

S a második indulás idején, 1948-ban megint csak a szó, az irodalom jelentette legláthatóbban a szlovákiai magyarságot. Még nem volt középiskolánk, az egyetemen nem volt a magyar irodalomnak tanszéke, nem volt színházunk, sőt CSEMADOK-unk sem volt, de már volt irodalmunk. Csak természetes hát, hogy mikor 1949. március 5-én megalakult első s mindmáig legátfogóbb kulturális intézményünk, a CSEMADOK, tevékenységének jelentős részét az irodalom szervezése képezte. Emlékezünk nagy, közvéleményt mozgató irodalmi esetekre, író-olvasó találkozókra, emlékezünk CSEMADOK szervezte irodalmi kirándulásokra, emlékezünk a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadóra, amely szintén a CSEMADOK kötelékében alakult és működött: a szlovákiai magyar irodalom

hőskora elképzelhetetlen a CSEMADOK nélkül.

Aztán lassan nemzetiségi életünk is megteremtette öntőformáit, szellemi életünk intézményesedni kezdett, irodalmunk külön műhelyeket (az írószövetségben „szekciót", az egyetemen tanszéket, önálló kiadót, folyóiratot) kapott, de mintha ezzel egyenes arányban csökkentek volna az irodalmi ambíciók a CSEMADOK-ban.

S pontosan ezt a csökkenést akarom ezen a helyen a CSEMADOK XII. országos közgyűlése előtt szóvá tenni. S orvoslását javasolni. Mert a csökkenést érthetőnek tartom ugyan (irodalmunk különválása, önállósulása magyarázza), de szükségszerűnek korántsem.

A CSEMADOK-nak vissza kéne térnie a „hőskor” példájához, s az irodalmat megint tevékenysége jelentős részévé kéne avatnia. Ehhez persze számot kéne vetnie a megváltozott körülményekkel és követelményekkel: az irodalmi estek és író-olvasó találkozók rendezése ma már nem lehet az irodalomszervezés egyetlen formája.

A jelen pillanatban irodalmunk legégetőbb problémája kritikai életünk meg-, illetve átszervezése. Hivatásos íróink vannak, de hivatásos irodalomHOGYAN TOVÁBB?

Tőzsér Árpád

kritikusaink nincsenek. Aki nálunk kritikát ír (vagy az irodalomtudományt műveli), az író, szerkesztő, vagy irodalomszakos tanár. Egyiket sem azért fizetik, mert kritikus. Következésképpen kritikai életünk szórványos, kihagyó lélegzetű, más intézményektől, munkaköröktől függő. Irodalmunk berkeiben hódít a fáma, amely szerint az irodalomkritika nem tudomány, sőt valamiféle alantas műfaj, s a kritikus szemtelen és haszontalan bögöly az igát húzó író szemén, fején, hátán és még nem tudom mijén, s tevékenysége csak keseríti a szegény alkotó jószág életét. De nem nagyon öregbítik a kritika tudományos hírnevét azok sem, akik irodalomkritika címén csak a mű „mondanivalóját" vizsgálják, s attól függetlenül, hogy a mű formai megoldásai esztétikai értékké avatjók-e azt a „mondanivalót" vagy nem, elfogadják vagy vitába szállnak vele. De tudománytalan az a kritikai gyakorlat is, amely csak a forma leírására és értékelésére korlátozódik, s a műben objektíválódott magatartást meg sem próbálja kritikusi világképbe helyezni.

De mivel nálunk még az ilyen tudománytalan kritika is nehezen születik, s ha mégis megíródik, a szerkesztők két kézzel kapnak utána, semmi remény rá, hogy a helyzet radikális beavatkozás nélkül megváltozik.

S o radikális beavatkozás a hivatásos szlovákiai magyar irodalomkritika (irodalomtudomány) bázisának a megteremtése lenne. S az ügy érdekében igen sokat tehetne éppen a CSEMADOK.

Két rögtönzött javaslat a „beavatkozásra":

1. A CSEMADOK lapja, a Hét nemrégen (irodalomszervező és -közvetítő ambícióinak fényes bizonyságát adva) összehívta írómunkatársait, ahol tudtommal á lap és az írók együttműködésének lehetőségeiről tárgyaltak. Ennek az összejövetelnek a mintájára a közeljövőben össze kéne hívni a lap kritikusi munkatársgárdáját, pontosabban azokat, akikre a szerkesztőség a lap kritikai rovatában számít, s a résztvevőket konkrét feladatokkal kéne megbízni.

2. S ami még ettől is fontosabb: a CSEMADOK kötelékében létre kéne hozni egy három-négy szakemberből álló irodalomkutató csoportot. Feladata a szlovákiai magyar irodalom kritikai értékelése és tudományos feldolgozása lenne.

A helyzet persze egyik napról a másikra még így sem változna meg, de kezdetét vehetné az a folyamat, amely végre irodalomkritikánkat is kijuttatná a történelem előtti „boldog" időkből. Az ösztönösség, a pillanatnyi hangulat és kedv sugallta gyakorlat („arról írok, amihez kedvem van!1'), s a tudománytalanság ős- és hőskorát felválthatná az átgondoltság, rendszeresség és tudományosság.

Kezdetben volt a szó, az irodalom. Aztán jöttek az intézmények. Juttassuk végre intézményhez a szó, az irodalom tudományát, az irodalomkritikát is!

TÖZSÉR ÁRPÁD

TÁMOGASSUK A SZÍNJÁTSZÓK MUNKÁJÁT

Minden ember rendelkezik bizonyos tapasztalatokkal. Véleménye van a dolgokról, a dolgok jó és rossz oldaláról. Néha azonban nehéz eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Az ember természetes ösztönéből következik, hogy tudni akarja: teljesítménye jobb-e a másokénál. Arra már kevésbé kíváncsi, hogy rosszabb-e. Az amatőr művészeti mozgalomnak nem az a feladata, hogy hivatásos művészetet pótoljon, hanem hogy sok száz embert foglalkoztasson, a művészetek élvezőjévé, készséges befogadójává és tolmácsolójává tegye őket. A közösségi tevékenység ugyanis gazdagítja a személyiséget. Célja az igények kielégítése és az előremutatás.

A csehszlovákiai magyar színjátszás gazdag múlttal rendelkezik. Ezzel függ össze amatőr művészeti mozgalmunk fejlődése is. Az utóbbi évtizedben jelentős minőségi változásnak lehettünk szemtanúi. Sajnos, felfigyelhettünk az amatőr színjátszás olyan tüneteire is, amikor a mozgalom jól ismert veteránjai „letették a lantot", elhallgattak, s megfelelő utánpótlás híján szünetelt a munka is. Pedig az ilyen csoportoknál is megvoltak az előfeltételek a továbbfejlődésre, csupán félreértés és a sértődöttség okozta az elhallgatást. Másutt örvendetes módon gombamódra szaporodtak el a jobbnál jobb együttesek. Ami a műsorpolitikát illeti, már

csak elvétve találkozunk ún. „sáribírós, véncigányos" törekvésekkel. A „Megjött a Juliska, avagy Pintyő és Pintyőke" című népszínművek ideje elmúlt, a közönség és a rendezők rájöttek arra, hogy a ma emberének már mások az igényei.

A társadalmi fejlődés szükségszerűen magával hozta a változást. A közönség már nem csupán a könnyű, szórakoztató műsorok iránt tanúsít érdeklődést. Érdekli az embereket, és mély nyomot hagy bennünk a politikai, társadalmi szempontból fontos mondanivaló, hozzáértően és örömmel fogadják a kultúra igazi értékeit. Sokszor hiányzik a szakértelem, s a művészi megfontolások helyett gyakran a kasszasiker kerül előtérbe, nem gondolunk arra, hogy a közönség nevelése a munka alapvető célja.

Amatőr művészeti mozgalmunk anyanyelvi műveltségünk ápolását, fejlettségét szolgálja. Az irodalmi színpadok, kisszínpadi formák születése, népszerűsége külön eszmefuttatást érdemelne. A sok erőfeszítés hosszú távon hozza meg a gyümölcsét. A népművelési munkának, a tennrakarásnak soha nincs vége. Az állandó fejlődés hozza meg az igazi eredményt, s ez jelenti az újabb erőpróbák kiindulópontját is. Az elmúlt évtizedben a kisszínpadi formákra az egészséges és dinamikus fejlődés jellemző.

Sajnos mindezt nem mondhatjuk el a diákszínjátszásról. A korcsoportot tekintve a Jókai-napokon lenne a helye, bár nehéz ezt egyöntetű igenléssel és rábólintással tudomásul venni. A Dunamenti Tavasz az általános iskolák színjátszóinak fesztiválja, oda a gimnáziumok és a szakközépiskolák színjátszói nem juthatnak el. A Jókai-napok színjátszó együttesei szereplőgárdájának nyolcvan százaléka viszont felnőttekből verbuválódik (kivételt képeznek az irodalmi színpadok). Hol lépjenek fel tehát a diák színjátszó csoportok? Hol mérjék össze tudásukat? Hol cseréljék ki tapasztalataikat? A tánccsoportok találkozóhelye Zseliz, Gombaszög (korhatár nélkül), az énekkaroké Érsekújvár, (a gyermek és ifjúsági énekkarokat is beleértve) — a diákszínjátszóké egyelőre nyitott kérdés. A gyermekszínjátszást illetően valamivel jobb a helyzet, bár sokan még itt sem élnek az adott lehetőségekkel.

A bábszínjátszás néhány éve kapott fórumot. Kezdetben a Jókai-napokon, majd 1976-tól a gyermekszínjátszókkal közösen a Dunamenti Tavaszon. Ahhoz, hogy színvonalas munkát végző felnőtt színjátszó csoportjaink legyenek, már a gyermekkorban el kell kezdeni a munkát. A lehetőségeket kiaknázva maximálisan kell igénybe venni a jövő nemzedéket, vagyis az utánpótlást. A gyermekeknek igazi művészetet kell nyújtanunk, s a bóbszínjótszás nagyszerű eszköz az óvodás és kisiskolás korú gyermekek neveléséhez, játékkészségük, alkotókedvük, esztétikai és etikai értékük fejlesztéséhez. A kézügyesség, a képzeletgazdaság, a találékonyság, a felszabadult játékkedv fontos eleme a gyermek személyisége formálásának.

A bábjáték rendkívüli érzékletességével mély hatást kelt. A gyermek ekkor részesül először művészi élményben, ekkor alapozódik meg esztétikai igénye, érzéke, ítéletalkotó képessége a művészetek iránt. A bábszínjátszás sokrétűsége (irodalom, zene, képzőművészet, előadóművészet, anyanyelv) vitathatóién s éppen ezért szükségszerű! Ezért nagyon fontos, hogy az először elmondott vagy előadott mese irodalmi értékű legyen, s a megjelenítés, a zenei aláfestés, az előadás módja és formája is művészi színvonalú. Bábdramaturgiánk kész műsorain, a színdarabok választéka még sokban adós, de ez ne kedvetlenítse el a rendezőket, a csoportvezetőket, hanem arra serkentse őket, hogy bátrabban merítse-6