A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-09 / 14. szám
JOHANNES BRAHMS Nyolcvan évvel ezelőtt halt meg Johannes Brahms, a kiváló német zeneszerző és zongoraművész. Egy ideig zongoratanár volt, majd mint Reményi Ede, a világhírű magyar hegedűművész zongorakísérője működött. Robert Schumann hívta fel a figyelmet zeneszerzői tehetségére. 1853-ban írta az akkor mindössze húszéves Brahmsról: „Ö az, akinek el kellett jönnie." Kezdettől fogva kivételes helyet foglalt el a múlt század európai zenéjében, különleges viszony fűzte az akkori idők két nagy zeneóriásához, Liszt Ferenchez és Richard Wagnerhoz. Abban az időben, amikor az európai zenében egyre nagyobb teret hódít a szimfonikus költemény és a zenedráma, érkezik a fiatal és még alig ismert Brahms Bécsbe, ahol 1878-tól végleg megtelepszik. Művészetében a bécsi klasszicizmus hagyományait a romantikus stílussal egyesíti. Johannes Brahms 1833. május 7-én született Hamburgban. Szerény családi körülmények között nőtt fel, mert apja, a hamburgi színházi zenekar tagja, alig tudta eltartani családját. A fiatal Brahmsnak anyagilag is segítenie kellett a szüleit: kikötői kocsmákban zongorázott. Nagy szerencse volt a fiatal zenész számára, hogy felkarolta őt Marxen, a kiváló hamburgi zenepedagógus. A másik fontos esemény volt Brahms életében, hogy találkozott Reményi Edével, s talán a legfontosabb, hogy az akkori Európa zenei központjába, Bécsbe költözött. Itt írta legjelentősebb műveit, s itt is halt meg 1897. április 3-án. Abban az időben, amikor Liszt és Wagner hatására egyre nagyobb teret hódított a költészet a zenében, Brahms a programzenéi irányzattal szemben az abszolút zene híve volt. Műveiben a német népzene is szerepet kapott. Brahmsot kezdetben nem értette meg kora. Ennek oka, azzal együtt, hogy szentségtörőként szinte kiátkozták, az volt, hogy Brahms, a köpcsényi születésű Joachim József hegedűművésszel, zenepedagógussal és Julius Otto Grimm német zeneszerzővel együtt hadat üzent a Liszt-féle irányzatnak. Brahms lett a Berlioz, Liszt és Wagner irányzatával szembeni ellentábor vezére. Ennek ellenére rendkívül nagyra becsülte ezeket a zeneszerzőket. Reményin kívül nyilván Lisztnek is nagy szerepe volt abban, hogy Brahms figyelme a magyar dallamvilág felé fordult. Műveinek egy részében számos magyar (részben verbunkos) dallamot dolgozott fel. Mint már említettük, Brahms alkotóművészete Bécsben ért be és bontakozott ki. Kialakult itt körülötte egy csoport, melynek tagjaival szinte naponta találkozott. A zeneszerző legközelebbi baráti köréhez tartozott Eduard Hanslick, korának egyik legnagyobb zenekritikusa, esztétikusa, Theodor Bilroth világhírű sebész, Max Kalbeck német zenetörténész, kritikus és szövegkönyvíró és mások. Meleg barátság fűzte Brahmsot a két magyar hegedűművészhez, Reményi Edéhez és Joachim Józsefhez, Hans von Bülow német zeneszerzőhöz és zongoraművészhez, Liszt vejéhez; Fritz Simrock berlini zeneműkiadóhoz. Külön említést érdemel Brahms barátsága Robert Schumann-nal és feleségével, Klara Schumann zongoraművésznővel, Antonín Dvorákkal és ifjabb Johan Strauss-szal. Brahmsot egész életében a művészi tökéletesség vágya hajtotta. Korának zeneszerzői közül talán ő volt a legigényesebb nemcsak másokkal, de főként önmagával szemben. Művei közül rengeteget megsemmisített, és rendkívüli felelősséggel készítette elő kiadásra legapróbb szerzeményeit is. Leghíresebb művei: Ein deutsches Requiem; 4 nagy szimfóniája (az elsőt Beethoven 10. szomfóniájaként emlegetik), hegedűversenye és két zongoraversenye, a doktori avatására írt Tragikus nyitány, továbbá a Változatok egy Haydn-témára. Értékesebb kisebb művein (zongoradarabok, dalok) fontosak még kantátái, kórusművei, kamarazenéje is. Ismert, sokat játszott szerzeménye a Magyar táncok. Külön helyet foglal el Brahms életművében a szólóhangra, kórusra és zenekarra írt Német requiem. A zeneszerző művészi vallomása ez az egész emberiség bajairól, gondjairól, szenvedéseiről, elkerülhetetlen bukásának, pusztulásának víziójáról. Brahms elsősorban saját érzéseit, gyászát, fájdalmát önti zenébe, fájdalmát, melyet legközelebbi hozzátartozóinak, szeretteinek, mindenekelőtt édesanyjának és Robert Schumannak elhunyta váltott ki benne. Kora, akárcsak ez Betthovennel történt, sokáig értetlenül állt zenéjével szemben. Csak halála után ismerték fel igazi nagyságát, hogy tulajdonképpen kijelölte a további fejlődés irányát, fölállítva saját emlékművét a következő korok számára s beírva nevét a halhatatlanok sorába. Dr. IGOR BERGER JÓKAI ANNAVAL TALÁLKOZTAK Nem szégyen a nemes példát magunkévá tenni és követni, csak legyen, aki kövesse. Nem szégyen a sellyei Tóth Lajoshoz menni tanulni műsortervezést, de szégyen és kár nem követni példáját. Meg kell keresni az utat a művelődéshez és lehetővé kell tenni a széles néprétegeknek tudásuk, látókörük bővítését. Ezt az emberi parancsot követték a komáromi CSEMADOK csoport vezetőségének fiatal tagjai, amikor új és tanulságos ismeretterjesztő előadásokat terveztek erre az évre, és ami dicséretes, kezdik is már megvalósítani. A múzeumban a honismereti kör rendez előadássorozatot a járás archeológiái anyagából, a vár történetéről, a munkásosztály harcairól. A színjátszó csoport új vígjátékot tanul, és az irodalmi szakcsoport tudósokat, írókat, művészeket hív meg előadásra, beszélgetésre. Ennek a programnak a keretén belül került sor 1977. február 21-én a magyar tannyelvű gimnázium nagytermében író-olvasó találkozóra Jókai Anna írónővel, aki nem rokona ugyan Jókai Mórnak, de szerény véleményem szerint nagy névrokona, alighanem szívesen elfogadná rokonként a jó tollú írónőt, akinek könyveivel, színdarabjaival 1968 óta ismerekedünk. Ki-ki tetszése szerint válogathat a 4447, a Kötél nélkül, a Tartozik követel, a Fejünk felől a tetőt, a Labda, vagy az írónő legkedvesebb munkája, a Napok című között. Mindenki találkozhat bennük önmagával, a saját életsorsával. És mennyire más a műveit olvasni, vagy pedig őt magát hallgatni! Virágh Józsefné gimnáziumi tanárnő nagyon szépen mutatta be Jókai Annát az író-olvasó találkozó megnyitásakor, de az igazi élmény az volt, amikor maga az írónő számolt be akadályokban éppen nem szűkölködő életének egy-egy szakaszáról. A kérdésekre válaszolva csak úgy ömlött szájából az érdekesebbnél érdekesebb mondanivaló, a keservesen megszerzett élettapasztalat és bölcsesség, mint a bővizű gyógyforrásból a gyógyulást, új életet adó víz. Szerinte azért születünk erre a Földre, hogy kialakítsuk, kifejlesszük magunkból a lehető legnemesebb, legértékesebb és legtökéletesebb embert. Mindenki a maga adottságainak megfelelően. Aki kovács, az legyen a legjobb kovács, aki művész, az fejlessze magát a lehető legjobb művésszé, a tanító igyekezzék a legtöbbet adni tanítványainak és ne sajnálja az idejét, hogy szélesítse a saját és tanítványainak látókörét. Gyenge az a tanító, aki csak annyit ad, amennyit a tanterv és a tankönyv előír. így lehetne summázni életelveinek lényegét. Bevallotta, hogy könyveiben, írói hivatását teljesítve nem ad mindenre végleges magyarázatot, de felteszi a kérdést — nagyon sokszor elég kényelmetlen kérdést — és így készteti az olvasót a gondolkodásra, hogy maga keresse a feleletet a legbelsőbb énjében és amikor már sajátjának érzi a problémát, kénytelen rá megoldást keresni, elsősorban saját magában és aztán a külső világban is. A mai rohanó világban a legkomolyabb kérdések megvitatásának helyét az irodalomban találja. Fél, hogy ma már nincsenek is baráti csoportok, ahol Ady szerint négyen-öten összeborulnak és az élet komoly kérdéseit nagyon alaposan megtárgyalják, keresve a lehető legjobb megoldást. Elégedetten ment haza a találkozóról az a kb. 400 résztvevő, aki találkozott és beszélt Jókai Annával. Kérésére a gimnázium regőcsoportja megígérte, hogy ha legközelebb eljön, az egész közönséggel együtt éneklik el a számára legkedvesebb, a lelkivilágát legjobban tükröző népdalt: Nem szoktam, nem szoktam kalitkában hálni, Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben járni, Zöld erdőben járni, fenyőmagot enni, Fenyőmagot enni, gyöngyharmatot inni. CSÉPLŐ LÁSZLÓ 15
