A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-09 / 14. szám
„Üdvözlet si győzőnek** LÁTOGATÁS AZ ADY-EMLÉKMÜZEUMBAN Bizony sok olyan színhelyen megfordultam már, ahol jogos és őszinte lehetett a kegyelet szülte meghatódás, — ám soha hasonló helyen, ahol egy-egy nagy halott, nagy halhatatlan után fennmaradt relikviák között annyira erős és elkerülhetetlen lett volna bennem a megrendülés, hogy még könnyet is fakasszon. Még Ady Endre, József Attila, Latinovits Zoltán sírjánál sem. Nem úgy a két költőóriás verseinek olvastán, vagy azok hallatán a most elhunyt művész előadásában. Ilyenkor szabad sírni. De egy múzeumban?! Illetlenségnek, méginkább túlbuzgó kultúrsznobizmusnak látszana. Most mégis megtörtént. Ady Endre utolsó és egyetlen sajátjának tudott lakásában, a budapesti Veres Pálné utcai lakóház első emeletén megnyílott új Ady-emlékmúzeumban aligha fordulhat meg visszatartott, vagy kicsorduló könnyek nélkül a látogató. Az Adyéletmű, a költő, az ember sorsának magasztossá lett eseményei ismeretében valóban nem kerülhető el az a megrendülést, amely más, mint a kihantolt sírok, a felravatalozott szeretettek láttál feltörő zokogás. Mert a sírok előtt legtöbbször a halandót siratjuk, a mindenkinél nélkülözhetetlenebbet, míg az emlékmúzeumban a halhatatlanságot üdvözli a szem sarkában megbúvó nedves csillogás. A mégis élőt. Aki ott van a versekben és ott van milliók szívében, csak épp e lakásból hiányzik, — bár még a fél évszázad múltán letörölt porszem is őrzi a nyomát. Igen, a nyomok. A számtalanszor megérintett, a legendás szemekkel naponta látott és használt tárgyak, a legbensőbb titkok és szenvedések tanúi. Túltélték a költő halandó testét, akárcsak a versek. S ha nem is úgy mint a versek, ezek a tárgyak is a titkokról, a végigszenvedett poklokról vallanak, melyek ebben a helyszínben voltak a legkeservesebbek, hiszen írójuk itt már az utolsó hetekben beszélni is alig tudott. Pedig micsoda nagy üdvözlés kívánkozott ki belőlel A halálfélelem micsoda döbbenetes szorongatása esett egybe térben és időben a várva várt, a kötlő által oly régen megváltónak jósolt és áhított forradalommal. November 16-án kikiáltották a Köztársaságot. A nagybeteg Ady alig vonszolt és elgyötört testét a megkínzatásoktól ugyancsak nem kímélt lélek ünneplő lelkesedése még elsegíti a parlamentbe, a Köztársaság kikiáltásának történelmi pillanatához. Hatvány Lajos ezt így írja le: „Szétnézek a kupolateremben. Ahogy a múlt figurái kipusztultak, íme máris csupa új, ismeretlen arc. Közülük támad a jövő. Fürkészve nézek szét: hol a holnap vezére? Ideges nyugtalanság fog el, mint tömkelegben elveszett gyereket, aki apját keresi. Kibe kapaszkodjunk? Amint szétnézek, szemembe sötétlik egy komor fényű szempár. Fekete sima fürtök, fényesek, mint a varjú tolla. A meggyötört arc: Adyé. És már megnyugszom. Köztünk van a géniusz, bennünket nem érhet baj. Ez a nap Ady Endre napja. Tíz év óta érzi, sírja, visítja ezt a napot. A süketek nem akarták hallani, a buta gonoszok megátkozták. Pedig csakis az ő verseiben szendergett, jóval a politikusok munkája előtt, a mai átalakulás. Princípiumban, termő elvben Ady könyvében élt a mai fájdalmas megtisztulás. Ady műve a mi jelképes igazolásunk. Ez a mi szellemi koronázó palástunk, melynek pompás redőzetébe burkolózva büszkén és nyugodtan léphetünk a népek ítélőszéke elé." Egy hónappal később a Nemzeti Tanács a Veres Pálné utcai lakásban tisztelgő látogatást tesz a költő betegágyánál. Ady egy kis papírlapról akarja felolvasni a látogatást köszönő és a szabadságot köszöntő sorokat, de nyelve már alig fordul s a szó torkára bukik. Hatvai Lajos fölé hajol és Ady nevében fölolvassa a papírra írt sorokat: „Dadogva, gyáván, de mégis büszkeséggel mondok köszönetét önöknek, a forradalmi magyar nemzet tanácsának, aki eljött a költőhöz. Betegen és meghatottan, hálásan szorongatom a felém nyújtott kezeket. Dadogva, mert életemben sokat kiabáltam — dadogva is mondom, milyen jólesik nekem ez a mindennél nagyobb kitüntetés. Ügy érzem, hogy való, és bekövetkezett az én forradalmam. Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol nem adhatott: Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban, Újból-élő és makacs halott." Állapotának végső válságos napjaitól ekkor még két hónap választotta el. Ezalatt is lelkesen érdeklődött, tájékozódott a forradalom eseményei felől. És az újesztendő januárjának közepén be kellett szállítani a Park Szanatóriumba. Vasárnap délelőtt volt. Hoszszasan végignézte szobájának minden bútordarabját, majd kezében az ajtó kilincsével e lakásban ez volt az utolsó mondata: „Semmit sem fordíthatok meg." 1919. január 27, napjának hajnalán a szanatórium vaságyán kisimult arccal, holtan feküdt Ady Endre. E test végső mozdulatlanságából „kimerevített" képet ismerjük. Ennél megrázóbb felvételt nem őriz róla emlékezetünk. Vagy mégis? Azt hiszem igen. A még élő Ady utolsó fényképe, a fázósan kabátjába burkolózó roncs-virág képe az. Az összetört arcot félig sötéten beárnyékoló kalap-karima alól kivilágító két nagy szem, a legmélyebb fájdalmakig és szenvedésig legörbült száj képe. Az a kép, mely alá Juhász Ferenc írta: „Fáj az istent roncsokban látni, a kozmosz-szívűt a művén merengni. így nem pusztulhat el akárki, kalapján hervadó virággal. Sárkány-üvöltés és madárdal, kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár: csak ennyi volnál, ennyi?" Nagy elődje, Csokonai korában még nem volt fényképezés. Petőfinek még a sírja is ismeretlen. József Attila testét szétroncsolta a vonat. A halott magyar Adyék fogadószobája Ady diófa-ágya. Élete két utolsó esztendejének legnagyobb részét ebben az ágyban szenvedte végig
