A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-04-09 / 14. szám

BIZONYTALAN ÉS NYUGTALAN RHODESIA

Bizonytalanság és nyugtalanság jellemzi a rhodesiai helyzetet, miközben a feketék és a fehérek egyaránt igyekeznek megérteni, mit tartogat a jövő számukra most, hogy a kormányzat elvetette az angol Rendezési tervet és a jelek szerint megint egyszer a maga útját akarja járni.

Azzal, hogy a kormányzat elvetette a Rhodesia 11 éves alkotmányos válságának rendezésére irányuló angol tervet, elvetette azt a lehetőséget is, hogy megkapja a számára oly fontos nyugati anyagi támogatást, és még a reménye is megszűnt annak, hogy véget vethet a négy éve tartó gerillaháborúnak.

Ian Smith miniszterelnök kormánya mégis azt állította, hogy két éven belül szándékában áll a többségi uralom megvalósítása a mérsékelt afrikaiakkal folytatott tárgyalások révén, és ígéretet tett arra is, hogy megszünteti a faji megkülönböztetés minden megnyilvánulását.

A rhodesiai fehérek az eredeti Kissinger - javaslatok alapján akarnak tárgyalni, amelyek értelmében majdnem egyenlőséget biztosítottak volna a négereknek és a fehéreknek az átmeneti kormányban, amelynek feladata lenne az új alkotmány kidolgozása. A négy afrikai nacionalista vezető elfogadhatatlannak ítélte ezt a tervet.

Ivor Richard angol megbízott alternatív tervet dolgozott ki, miután múlt év végén kudarcba fulladt a fehér kormány és a nacionalisták genfi tárgyalás-sorozata. Javaslatai szerint az afrikaiak többséget kapta volna a hatalomban, és az átmeneti időszak ellenőrzésével egy angol főbiztost kellett volna megbízni. Ian Smith kormánya nyersen elutasította ezt a tervet.

Nehézséget jelent majd, hogy Smith csak a mérsékelt afrikaiakkal akar tárgyalni, nem pedig a nacionalista vezetőkkel, akik nemzetközi elismerést vívtak ki, mint Rhodesia hatmilliós fekete lakosságának vezetői.

A rhodesiaiak szerint a vita nem akörül zajlik, hogy mi történik, hanem, hogy miképpen bonyolódnak le az elkerülhetetlen történések. Valamennyi fél elfogadta, hogy a közeljövőben többségi kormány jön létre.

A vita tárgyát az átmeneti szakasz képezi és az a probléma, hogy ezalatt kik vesznek részt az irányításában.

Számos rhodesiai — fehérek és feketék egyaránt — kijelentette, hogy a kormány közlése az angol megbízottal folytatott tárgyalások félbeszakadásáról nem sokat változtat a helyzeten. Egy középkorú fehér kereskedő vállvonogatva ezeket mondotta: „Most már a külvilág dönti el, hogy mi az, ami elfogadható és mi nem. Nem sokat számít, hogy mit gondolnak a rhodesiai fehérek.“

A Rhodesia Herald vezércikkében hasonlóképpen ír: „A kérdés úgy vetődik fel, hogyan reagál majd a világ az új intézkedések bevezetésére. Mégpedig nem is annyira arról van szó, hogy most közvetlenül mit szól hozzájuk, hanem idővel, amikor bebizonyosodik, hogy valóban a legjobb és a legbiztonságosabb megoldást választottuk-e.“

Ez a magatartás a politikai bizonytalanság és a gazdasági elszigeteltség 11 éve utáni kimerültséget tükrözi. Immár ötödször úgy tűnt, hogy Rhodesia közel áll egy olyan rendezéshez, amely elfogadható a nemzetközi közösség számára is.

Most minden ismét kétségessé vált. A gerillaháború pedig eszkalálódik, „és nincs egyetlen tisztességes ember sem, aki ne a legrosszabb előérzetekkel tekintene az ország jövője elé“ —, írja a Rhodesia Herald.

Piieter van der Byl külügyminiszter megpróbálta igazolni a kormánynak azt a döntését, hogy megint csak önállóan akar eljárni:

„Visszavonhatatlanul elköteleztük magunkat a többségi uralomnak két éven belül történő megvalósítása mellett, és ugyancsak visszavonhatatlan kötelezettséget vállaltunk arra is, hogy véget vetünk a megkülönböztetés még meglevő maradványainak.

Mi mást kívánhatna bárki is, ha felszámoljuk a faji megkülönböztetést, megvalósítjuk a többségi uralmat, és megállapodásra jutunk ezen az alapon a Kissinger-terv figyelembe vételével a hatmillió rhodesiai fekete képviselőivel?“

Az egyik kiemelkedő fehér üzletember megjegyzése: „A jelek szerint elkéstünk, már nem lehet tényleges beleszólásunk a rendezésbe. A feketék és különösen a nacionalisták lényegesen többet kívánnak, mint valamilyen paritásos megoldást.“

„A szépség és a nyomor szigete" — ilyen reklámjelszavakkal csábítják a turistákat gyakran a nyugateurópai utazási irodák még ma is arra, hogy Korzika szigetén töltsék szabadságukat. Meg kell mondani, hogy erre a hízelgő és ugyanakkor becsmérlő megjelölésre mindenképpen rászolgál a Földközi-tenger harmadik legnagyobb szigete.

Az, hogy szép, mindenekelőtt a természeti tájra vonatkozik. A Földközi-tenger türkizkék vizéből emelkedik ki a festői sziget a maga hegyláncaival és csúcsaival, amelyek közül a legmagasabb 2700 méterre tör az ég felé. Maga a sziget egyébként kisebb, mint nálunk a nyugat-szlovákiai kerület. A tenger és a hegytömbök között csak itt-ott húzódik keskeny partmenti síkság. Lényegesen több helyet foglal el a zöld macchia-szőnyeg, amely csaknem a sziget felét borítja. Helyenként csodálatosan szép borókaerdők vagy romantikus gesztenyeligetek szakítják meg, amelyek a sziget lakóinak sajátságos életével és sorsával igazi turistaparadicsommá teszik ezt a nem nagy földdarabot.

A nyomorúságos jelzőt Korzika a terméketlen, sziklás talaj miatt kapta, amely nem képes eltartani a sziget belső területeinek lakosságát. A lakosság nyomorúságához a történelmi megpróbáltatások is hozzájárultak, amelyek megtanították őket, hogy védekezzenek a kalózok, a rabló kereskedők, a hódítók és gyarmatosítók ellen — de ez mindig saját vagyonkájuk kárára történt. Ezért van az, hogy a szigeten szigorú szokások, erkölcsök alakultak ki, amelynek egyik megnyilvánulása a rendkívüli büszkeségből eredő vérbosszú.

Az, aki nem tartotta magát a vérbosszú íratlan törvényéhez, az gyáva — rimbocco — volt. Ez volt évszázadokon át a legmegszégyenítőbb, legcsúfosabb megjelölés, s akire egyszer azt mondták, hogy gyáva, azt nemcsak családja vetette meg, hanem az egész közösség. A családi kötelék iránti tiszteleten alapuló vérbosszú hagyománya, amelynek következménye volt, hogy a korzikai vakon engedelmeskedett a családfőnek, ideális táptalajul szolgált a maffia burjánzásának. A maffia „szülőföldje" éppen Szardínia, Korzika és Szicília.

A mai Korzika részben kiszabadult a veszélyes hagyományok béklyóiból, de ennek ellenére megmaradtak lakóinak etnográfiai sajátosságai s a sziget vadregényes természeti szépségei. Korzika kellemes fövenyes vagy kavicsos tengerpartján az utóbbi időben gombamódra nőnek ki nemcsak a gazdagok, de a tömegturizmus igényeit is kielégítő szállodák, s így a sziget egyre látogatottabb turistacéllá kezd lenni, míg lakóinak többsége még mindig az európai szárazföldön kénytelen munkát keresni.

A sziget megtekintése, a legtöbb kirándulás Ajjaccióban, Napóleon szülővárosában kezdődik. (A franciák későbbi császárát eredetileg Napóleoné Buonaparténak hívták.) A várostól északra vezető út először kanyarogva a hegyek között halad, majd megközelíti a sziklás tengerpartot. Egyszer a festői öbölben halad, máskor meg felkapaszkodva a sziklákra magasan a haboson a sziklához csapódó hullámok fölött.

A macchia zöld szőnyege nyújtotta csodálatosan színpompás látvány mellett a turista figyelmét a tengerpart kiemelkedő pontjain álló masszív kőtornyok láncolatának látványa köti le. Azoknak a jelzőtornyoknak a maradványai ezek, amelyek még a 15. századtól kezdődően épültek, hogy jelezni lehessen e kilátókból a közelgő veszélyt. Ha ilyen közeledett, sorra gyúltak ki a tornyokban a jelzőtüzek.

Ajacciótól mintegy 160 kilométerre északra fekszik egy kisváros, Calví, amely egykor fontos kikötő volt. A festői tengerpart mellett hatalmas erődje hívja fel magára a figyelmet. Régi, ma már jócskán romos középkori házainak egyikében látta meg a napvilágot a 16. század első felében Kolumbus Kristóf (eredeti nevén Cristoforo Colombo, spanyolul Cristobal Colón). Az erődön belül épült legmagasabb ház romjain ugyan ott az erre utaló emléktábla, de ezen kívül semmi sem emlékeztet Amerika felfedezőjére. Egy génuai családból származott. A génuaiakra pedig, akik 500 éven át tartották birtokukban a szigetet, nem szívesen emlékeznek Korzikában.

A sziget északi kiszögellése a csaknem 40 km hosszú fok, a Cap Corse. Ugyanígy hívják egyébként az egyik legkedveltebb korzikai borfajtát. A Corsefok délkeleti lejtőjén fekszik a sziget nemrég még legnagyobb városa és fontos kikötője Bastia. Nem olyan szép, fejlett, mint Ajaccio, ezért nemcsak kevesebb turista látogatja, de az utóbbi években egyre több „bennszülött" is átköltözik a sziget fővárosába.

Bastiának azonban így is forgalmas a kikötője, innen bonyolódik le az élénk hajóösszeköttetés az olasz szárazfölddel, s így nem kell félnie, hogy Corte sorsára jut, amely valamikor sokáig Korzika fővárosa volt, de ma alig van hatezer lakosa. Corte azonban így is a legnagyobb város és turistautak kereszteződése a sziget belsejében. Régi erődje, amely évszázadokon át menedéket nyújtott az ellenség elől, már régen elvesztette stratégiai jelentőségét. S így Corte ma amolyan múzeumváros, mely konzerválta a sziget történetét. Egyébként sok turista látogatja, innen lehet ugyanis kiindulni Korzika két legmagasabb hegyének, a 2710 m magas Monte Cintónak és a 2391 m magas Monte d'Orónak a megmászására.