A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-04-02 / 13. szám

Gondolom, □ cím is sejteti: az alábbiakban „csak" az elsietett házasságokról vagy a meggondolatlannak tűnő, elhamarkodott válásokról lehet szó ...

Sorozatunk bírósági jellege révén a bontóperekről szólunk, melyek száma — sajnos — folyamatosan emelkedik hazánkban. És a bontóperek családi és személyi következményeit elsősorban a gyerekek sínylik meg.

Kétségtelen, szinte minden házaspár, valamennyi család életében van kudarc, buktató. Az egyiket a megpróbáltatások még jobban összekovácsolják, a másikat fölbomlasztják. Szerencsére, a házasságok többsége szilárdnak bizonyul, de ez nem jelenti azt, hogy elégedettek lehetünk a válások egyre növekvő számával. Bizonyításképpen hadd szerepeljen itt csupán egyetlen statisztikai adat: 1950-ben száz házasságkötésre 9,8, tíz esztendővel később 14,4 és 1975-ben pedig már

22,9 válás esett!

Ezért távolról sem pusztán formalitás, ha a bontópert tárgyaló tanácsvezetö bíró esetről esetre ugyanazzal a kérdéssel fordul a válóperben álló felekhez: — Jól meggondolták? Jól megfontolták szándékukat, valóban nem lehet már megmenteni az önök házasságát? ... Tényleg semmi remény nincs már az engesztelődésre?

Persze, kissé olyan ez, mintha az orvos altig felöltözött betegnél próbálná kitapintani a kór okát. Ráadásul bármennyire is tapintatos hangnemben történik ez a „rákérdezés”, szinte kivétel nélkül fájdalmas és mély sebeket szakíthat fel. Ezért — sajnos — a válófélben állá házastársak döntő többsége, a bíróságok családjogi pereinek tanúsága alapján, a tanács békítő szándékára csak szűkszavúan, kurta mondatokkal kísért tagadó fejrázással válaszol. Ezzel azt kívánják jelezni: a bontóper bevezető, békítő szakaszában még nem, majd csak a tárgyalás érdembeli megnyitása után hajlandók a tanács elé tárni sérelmeiket és érzelmi eltávolodásuk okát.

„Három hétig vizsgálgatjuk egymást, három hónapig szeretjük egymást, három évig civakodunk egymással és harminc évig eltűrjük egymást — a gyerekeink pedig elölről kezdik az egészet." Hippolyte Taine, a múlt század ismert francia moralistája írta a fontieket. Szavai elsősorban az álszent, a látszat összetartotta polgári házasságokra vonatkoztak. Taine egyike volt azoknak, akik a házasság intézményét tanulmányozták. Egyesek a férfi és a nő közötti legelfogadhatóbb viszonyként határozták meg a házastársi együttélést, mely mindkét fél számára egyforma függőséget és kötelezettséget biztosít; mások a „természet remekművének” nyilvánítva a családot, eleve tagadták a válás társadalmi létjogosultságát. A századforduló filozófusai egyikének szatirikus hangnemben fogalmazott véleménye szerint: „Megházasodni annyit jelent, mint jogaid felének elvesztése kötelezettségeid megkétszereződése fejében.”

Hazánk családi törvénykönyvének alapelve: a szocialista társadalom,

akár az emberi test, a család sejtjeiből épül föl. A házassági szövetség tehát két ember szabad elhatározásán, a férfi és nő közötti teljes egyenlőségen nyugszik, s mindenekelőtt a gyermekek számára kell teljes védelmet nyújtania. A szocialista társadalom — hangsúlyozza a törvénykönyv — mindenben támogatja a családot és tagjait hozzásegíti az anyagi és szellemi

gyarapodáshoz; elsődleges feladatának pedig a gyermekek szocialista és kommunista nevelését tartja.

Ez persze nem mond ellent annak, hogy a válás a szocialista társadalomban sem elkerülhetetlen, hiszen a családokra a különböző érzelmi, vagyoni, ízlésbeli viszonyok sokfélesége van kihatással. Ezért két ember mégoly bensőséges kapcsolata sem marad mentes ezek hatásától. A bíróságok vezette pontos statisztikai kimutatások bizonyítják, hogy a konfliktusok számottevő része tulajdonképpen külsődleges eredetű, és csak később, a problémák halmozódása során válik „családi belüggyé"; mígnem a házastársak egymástól való elidegenedéséhez vezet

— Kívánják a nyilvánosság kizárását? — kérdezi a Bratislavaí Városi Bíróság 48-as számú tárgyalótermében dr. Mária Hermanová, tanácsvezető bíró.

Nem, nem kívánják. Sem a férjet, sem a feleséget nem zavarja a „hivatazonban nem létezik a mindennapi gyakorlatban alkalmazott családjogi törvény szerint. Egy-egy válóper — a házasfeleknek a tárgyalóteremben tanúsított magatartása alapján — legföljebb egyszerűbb, „csendesebb” lefolyású; vagy épp ellenkezőleg: sok-sok bizonygatással és tanúkihallgatással „fűszerezve” hosszadalmasabb s indulatosabb kimenetelű lehet.

— A tanács az ilyen létfontosságú kérdésekben nem fogadhat el semmilyen közös megegyezést — mondja a tárgyalás rövid szünetében dr. Mária Hermanová. — Törvénybe foglalt kötelességünk, hogy a perben álló felek minél részletesebb kihallgatásával eldöntsük: vajon a szóbanforgó házasság már tényleg helyrehozhatatlanul el van-e rontva, tönkre van-e téve? . . .

— Csupán jogi vagy gyakorlati szempontból is fontos ez?

A bírónő, aki reggel óta már e hetedik esetet tárgyalja most, elmosolyodik:

százszor is meggondolták, erősítgeti a férfi. Az első nyolc esztendő szép volt, zavartalan, de aztán valahogy nem értették meg egymást; most pedig három éve már, hogy nem is élnek közös háztartásban. Ameddig még közös fedél alatt laktak, sokszor elbeszélgettek róla, hogy újra kellene próbálni, de már túlságosan eltávolodtak . . .

Ha minden további békítési szándék csupán meddő időpocsékolás lenne és a pervezetés nem kívánja meg a további személyek tanúkihallgatását, az ügy akár az első tárgyaláson is lezárható.

Ez történik ebben az esetben is.

— ön tizenhat éve tárgyal már válóperes eseteket. Valószínűleg kialakult már valamiféle megérzése is — mondom dr. Hermanovának a tárgyalás befejeztével. — Az eddig megismert „alapképletek” alapján vajon miért akart olyan nagyon elválni ez a házaspár?

Braunsteiner Tamás felv.

— Emberi természetük alapvető különbözősége a tárgyalás során is kiderült és az ilyesmi komoly ok lehet a meg nemértésre. A férfi beismerte, hogy közel egy esztendeje másvalakivel él már, ám az is lehet, hogy az aszszonynak is új ismeretsége van, csak újabb személyeket nem akartak belekeverni az ügybe.

— Vezetett a közelmúltban olyan békéltető tárgyalást, amelyen valóban kibékültek?

— Igaz, jómultkor történt már, de igen! Két fiatal kívánt válni. De nem gyűlöletből, hanem inkább makacsságból vagy hirtelen összekapásból . . . A nézeteltérés tisztázása után együtt távoztak és nem kérték a bontóper folytatását.

(Folytatjuk)

lan harmadik" jelenléte a tárgyalóteremben. A harminchárom-harmincnégy éves asszony telt arcú, rokonszenves teremtés. Magánéletében ápolónő és néhány perc alatt az is kiderül, hogy kislánya megszületése előtt sportolt is.

A túloldalon a férj ül. Sötétbarna ruhát visel, habfehér ingén széles, tarka nyakkendő. Úgy tűnik, kiöltözött az ün- • népi alkalomra ...

A feleség a felperes, ő nyújtotta be a bontókeresetet. A tárgyalás első perceiben nyilvánvalóvá válik, hogy lényegében minden vitás kérdést elintéztek, megbeszéltek már egymás között: hogyan osszák szét a javakat, kié maradjon a lakás, ki neveli majd a kislányukat, s e:.nek költségeihez a másik fél is rendszeresen hozzájárul majd.

Első pillantásra tulajdonképpen úgy tűnik, mintha amolyan közös megegyezéssel akarnának elválni... Ilyen lehetőség a szó eredeti értelmében —

— Mindkét szempontból! — válaszol határozottan. — Tapasztalataim szerint előfordul ugyanis, hogy a tanács előtt megjelenő házastársak, főképpen fiatalabb korban, még szeretik egymást. Az albérlet viszontagságai vagy a szülők beavatkozása révén azonban annyi megpróbáltatás érte kapcsolatukat, hogy a vonzalomba már túl sok gyűlölet is vegyült. És ilyenkor, mielőtt a válóper érdembeli tárgyalásához kezdenénk, a lehetetlent is meg kell próbálni a békülés érdekében.

Ilyen a most tárgyalt eset is. Dr. Hermanová már-már családtagoknak kijáró közvetlenséggel kérdezi meg a perben álló feleket:

— Meggondolták alaposan? Döntésük a gyermek sorsát is súlyosan érinti... Különösen most, hogy abban a korban jár, amikor mindkét szülő nevelő hatására szüksége van.

Meggondolták, válaszolja az asszony;

17