A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-03-19 / 11. szám
6 Én például lágerünk elhagyásának közeledő időpont■ ját, és azt, hogy rövidesen munkába fogunk állni — egy éjszakai álmommal hozom öszszefüggésbe. Kell legyen valami összefüggés az álom és a valóság között Az ember olykor összeálmodhatja a legképtelenebb dolgokat is... Uraim, én valamelyik éjszaka azt álmodtam, hogy egy felrobbantott híd újraépítésénél dolgoztam; minden szakismeret és hozzáértés nélkül. Azt a feladatot kaptam, hogy vezessem le az építkezést, felelve a munka végleges sikeréért! Ügy próbáltam megmagyarázni magamnak furcsa álmom vonatkozásait, hogy a híd csak szimbólum lehet. Az Ür itt a mi különös helyzetünkben azt a feladatot adja nekem, hogy építsem meg valamenynyiünk között a lélek hídjait... Álmomban az volt a különös, hogy az egészet szinte nem is foghattam fel álomként, annyira valósághűnek tűnt. Ugyanabban a faluban történt velem minden, amelyikben éltem a katonai szolgálatom előtt és amelyikben a szeretteim ma is élnek. De természetesen nem mint pap voltam ott, hanem egy meghatározatlan foglalkozású valaki. Érthetetlen a magam számára is... feleségem velem volt, de furcsa kapcsolatban éltünk. Egyet azonban mondhatok... soha senkit még úgy nem szerettem, mint álmomban őt. öt, aki velem élt, de aki a szamosházi lelkésznek volt a neje! A lelkész álmomban nem én voltam... Nejem — mint már említettem — szerves része volt álmomnak, de nem a feleségemként. Öt megismerkedésünk óta Zsuzsának szólítom, de érdekes módon álmomban Zsuzska lett, pedig tudom, hogy nevének minden változata közül számára ez a legunszimpatikusabb! Hát nem érdekes helyzet? Egy asszony: a valóságban a feleségem ... És álmomban másnak a felesége, de mégis az enyém... Feleségemet én mindig tisztességgel és hűséggel szerettem, és ő is engem. De a szerelmi érzéseknek olyan izzása számomra soha nem volt ismert, mint amilyennek ezt a kapcsolatot álmomban átéltem! Álmom nem minden előzmény nélkül való volt. Lefeküdtem, elaludtam, és akkor ébredtem fel, amikor végigálmodtam mindent. Pedig nem vagyok jó alvó, sőt, az utóbbi időben nem emlékszem rá, hogy végigaludtam volna egyetlen éjszakát. A pap egy időre abba kellett hagyja hosszú álmának elbeszélését. A parancsnok — megtartva ígéretét — nagy edény tetűport küldött a tiszti állomány használatára. A tisztek levetkőztek, beszórták egymás testét a porral. A parancsnok azt üzente, hogy ebből korlátlan mennyiségben fog a tisztek rendelkezésére bocsátani. Az edényt innen átviszik a legénységi részleghez, de a porból annyit használhatnak, amennyit akarnak. Kézdy őrnagy javasolta, hogy a behintés pillanatában mindenki tömítse el orrlyukait, mert legutóbb a tetvek megmaradtak, de a por néhányunknak kikezdte az orrnyálkahártyáját. A szomszédos barakkban a német tiszti állománynak nem adtak a porból. Ebből is látható volt, hogy a kapitány előtérbe helyezte a magyar csoportot a németekkel szemben. Ide küldött port, oda nem, holott a magyarok között a legmagasabb rendfokozat: őrnagy; a németek között két ezredes és több alezredes is van! Amikor mindenki végzett testének tetűporral való behintésével, ki-ki elfoglalta a helyét. A pap állva, maradt. Jobban szeretett így beszélni, de azért is állva kellett maradjon, mert az alsófele tele volt sebbel, amelyet a tisztálkodás hiánya miatt kapott. — Reggel felkeltem, és segítettem apámnak, elkészítettük a disznók moslékját. A házunk két részből állt, egy — úgynevezett — nagyházból és egy kisházból, melyet nyárikonyhának, sütőháznak és éléskamrának használtunk. Apám megtörte dézsában a főtt krumplit, én pedig ezalatt a korpatartóból három edény korpát vittem a moslékhoz. A disznók nagyon éhesek voltak, ették, rágták az óluk fakamráját, úgy látszik, apámmal nem keltünk fel idejében, vagy este kaphattak kevés élelmet. Ahogy az állatok elé öntöttük a moslékot, jó ideig nézegettük őket, mint falnak, habzsolnak nagy étvággyal kedvükre. Hat szép hízónk volt, mind göndör szőrű mangalica, két fekete köztük. A disznóól előtt álltunk apámmal, amikor odajött hozzánk egy idegen ember. Meglepetésünkre szalonnát kért. Csak úgy, egyszerűen, hogy adjunk neki szalonnát Mondom apámnak, hogy ha kéri — biztosan szüksége van rá, márpedig ha valakinek valami szükséges, ha csak egy mód van rá, és telik az ember erejéből, akkor adni kell... Igen ám, de nem volt szalonna a háznál. Ez furcsán hangzik. Az idegen ember is rossz néven vette, pedig apám nem hazudott. Megmagyarázta, azért nincs szalonnánk, mert így ősz felé már nagyon avas a tavalyi szalonna, nem szereti a háznál senki, és édesanyám túladott rajta. Az idegen hite is, nem is, azzal ment el: megállj, kutya burzsuj,nem adtál szalonnát! Azt mondod, nincs, itt meg hat disznó röfög, akkora mindegyik, mint egy-egy bálvány. Nem is nekem kellett volna a szalonna, hanem a proletároknak. — így mondta. Azoknak akarta vinni, mert most már az lesz a világ rendje: ahol sok van, onnan elviszik. VÉGH ANTAL Meg hogy a felszabadítót nem illik így fogadni! Aztán az idegen kiment az udvarunkról. Azt mondja apám: fiam, ez orosz katona volt, egész biztos, láttam én oroszokat az első világháborúban! — Hát akkor — mondom apámnak — bejöttek az oroszok! Ez pedig csak úgy történhetett, hogy kimentek a németek. Még szerencsénk, hogy itt nálunk, Szamosházán, ilyen csendben-rendben ment végbe minden! Apám utólag megbánta, hogy nem adott szalonnát a katonának. Mindig előrelátó ember volt — kérni kellett volna a szomszédtól. Egész nap azon bánkódott, hogy ebből még baj lehet. Később csakugyan mindketten meggyőződtünk róla, hogy bejöttek az Oroszok. Rengeteg lovas katona jött-ment az utcákon, ágyúkat vontattak. A legtöbb nő kispárnát dugott a szoknyája alá, mintha állapotos lenne. Egyet azonban nem értettünk apámmal: azt mondták, az oroszoktól félni kell... és mi nem féltünk! Isten tudja, egyszeriben honnan kerültek elő a faluból olyan emberek, akik örültek az oroszok bejövetelének. Mi nem örültünk, szégyennek éreztük volna, ha örülni tudunk. De másképp a falu. Ámult apám, én is. Itt az oroszokat sokan várták, csak nem beszéltek róla. Vagy lehet, nem várták, de most már, hogy itt vannak, megpróbálnak az emberek okosan viselkedni. Később megint jött néhány idegen az udvarunkba. Róluk már azonnal tudtuk, hogy orosz katonák. Végignéztek mindent, vigyorogtak. A lakásban felforgattak mindent, és az egyik, elmenőben, magával vitte az apám egyetlen ünneplő öltönyét. Később megtudtuk: az idegen — az orosz katona — a harmadik szomszédban szállásol egy szegény embernél, akit úgy hívtak, hogy Angyal Sándor, ö küldte az orosz katonát hozzánk. Nálunk van mindenből elég, náluk meg semmi! Ezt mi apámmal nagyon jól tudtuk, csak azt nem, hogy ezentúl így is lehet. Apám ezt szóvá is tette. Angyal Sándor kinyitotta a száját: — Várjatok csak sorotokra, lesz ez még ígyebbül is! Majd ha azért megy át hozzátok az orosz, hogy elhozza nekem tőletek azt, ami jár... Fogalmunk se voít, mi jár tőlünk Angyal Sándornak. Igaz, harmadába kapálta a krumplinkat, holott az feles kellett volna legyen! — Ügy számoljunk, ha nem visszük át neki a járandóságát, átviteti a katonájával. Ám a katonák nem voltak olyan mérgesek, mint amilyennek Angyal Sándor szerette volna. Akkorát tudtak nevetni, hogy zengett az utca. Inni is tudtak, de egy közülük — a kapitány — igyekezett mérsékelni a társaságot. Alig telt pár nap, lent a faluvégen az egyik háznál citerabált rendeztek. Orosz katonákat is hívtak a bálba. Hajnalig duhajkodtak, nagy botrány lett. Az egyik faluvégesi ember odarendelte a feleségét, hogy mindenki szeme láttára feküdjön le a kapitánynak — mondván —, te ilyen voltál mindig, Árnál, te lefeküdtél akármelyik gazdának azért, hogy jó helyen adja ki nekünk a krumpliföldet. Na, akkor most feküdj csak le szépen, a kapitány elvtársnak, mert ők nemcsak krumpliföldet adnak ám tavasszal, hanem ők hozták el nekünk a szabadságot. Az asszony nem feküdt le, de a katonákat felajzotta a lehetőség, amiatt tört ki a botrány ... Itt abba kellett hagyja elbeszélését a pap. Sorakozót rendeltetett el a parancsnok — a napi tornához. — Valószínű, hogy munkára készítenek fel bennünket — mondta az egyik tiszt. Azt a pár perc időt, ami a sorakozótói a kivonulásig rendelkezésükre állt, arra használták fel, hogy meggyőzzenek mindenkit, jobb, ha még a betegek is vállalják a gimnasztikát, a futást. Be kell bizonyítani, hogy a parancsnokság számíthat az egységre, alkalmasak valamennyien a munkára. A munka megmentheti mindőjüket, ha dolgozniuk kell, fel fogják emelni az élelmiszeradagokat... A futás után az volt a legnagyobb baj, hogy azonnal vissza kellett menjenek a barakkba. A következő csoportot vezényelték ki az udvarra. Az lett volna a jó, ha sétálva levegőzhetnek még egy kicsit. Bent a tetűpor átjárt mindent. Abból a levegőből nem jó teleszívni a megtágult tüdőket. Ahogy bent kiszuszogták magukat a tisztek — a szellemi ébrenlét fontosságára való hivatkozással —, a pap folytatta ... — Jártam-keltem a faluban, emberekkel beszélgettem, éltem napjaimat, és figyeltem, mit tartogat számunkra — nem túlzás a szóhasználatom — ez az új világ. Saját szememmel láttam mindent. A kiküldöttek nemhogy egy ilyen háború után Isten szent békéjére hívták volna fel az emberek figyelmét, hanem a gyűlölet, az úgynevezett osztályharc eszméit hintették a nép között. Egy ponton nem érzem álmomat eléggé tisztázottnak .. . Gyermekeimnek nem jutott benne semmilyen szerep ... sajnos ... Hiszen tudjátok, mit jelent itt nekünk — ha álmainkban megjelenhet előttünk gyermekünk arca... Nejem viszont annál jelentősebb helyet foglalt el ebben a történetben. Megismerkedésünk óta hosszú hajat viselt, lefésülve a vállára. (Folytatjuk) 10
