A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-03-12 / 10. szám
Sötét volt, mire a vonat a szamosházi állomásra ért. Bálint megkerülte a pap• lakot, benézett az ablakon óvatosan, és aztán könnyű szívvel — lesz ami lesz — odalépett az ajtóhoz, bekopogott. — Ki az? — kérdezte belülről valaki. — Járó Bálint. Az ajtó kinyílt. Zsuzska mamája. — Végre, hogy szemtől szembe láthatom magát! Nem nagy öröm! Sokat hallottam magáról. Sok mindent ... A mama aztán egész este nem mutatkozott. — Hogy kerülsz ide? Mit akarsz te itt? — kérdezte Zsuzska. A hét szál rózsa az asztalon volt egy vázában. „Nem dobta el, vázába tette.“ — Ne haragudj, nem akartalak megbántani... meglepődtem, hogy váratlanul megláttalak ... Úgy ver a szívem, mint egy fruskáé. — Mit akarok itt? Semmit! Még egyszer látni akartalak, mert arra voltam kíváncsi, mi lett azzal a rózsával, amit küldtem, amivel vártalak. Csak ennyi... — Itt van látod! Ne menj még el! Mindig azt kínozza az ember, akit a legjobban szeret. — Én nem akarlak kínozni... — Mégis azt teszed ... — Pedig nem akarom! Azt ígérted, hogy bejössz ... — Ne menj el, annyi minden történt velem tegnap óta ... de ... ha nem történt volna semmi,.. akkor se mentem volna be ... Tegnap értesítést kaptam! Berci fogságba esett. Miért nem segítesz, ha szeretsz? Olyan jó, hogy eljöttél, hogy láthatlak . .. Hadd lehessek én ezután is őszinte hozzád. Nem bírtam bemenni... nem tudok .. . félek, hogy majd egyszer mindent megbánok. Én úgy akarlak szeretni, hogy soha semmit ne kelljen megbánnom ... — Milyen kedves vagy ... így jó, hogy nem jöttél be! A mi életünkben, mióta ismerjük egymást, mindig úgy volt jó, ahogy történt. — De ha még egyszer azt kérnéd, hogy menjek, elindulnék gyalog is! Bálint nem is látogatott haza a szüleihez, nagyon sokáig beszélgettek Zsuzskával; hajnalodott, amikor kiment a vonathoz. * * * Reggel korán ért be Szatmárra, úgy gondolta, nem vár estig, felkeresi Béla bácsit most. Az állomáson és az utcákon rengeteg német katona. Szögesdróttal elzárt ablakú vagonokban orosz hadifoglyok. Az utcán is csapatostul vonultak, német fegyveresek kísérete mellett. Nem messze az állomáshoz egy udvarra tódult be a sok hadifogoly. A vályú tele volt vízzel, annak estek neki, a kísérők korbácscsal, puskatussal ütötték az embereket, idő kellett, míg el bírták verni őket a vályútól. Aztán újra elindultak a foglyok. Bálint alighogy kiért az állomásról, Matheidesz Zolival találkozott. Látta a fiút már a vonatnál is, ott ólálkodott, de nem köszönt, elfordult, amikor egymás mellé értek. A fiú előtte ment az utcán. Lehetetlen, hogy nem vette volna őt észre. Haragszik rá? Bálintnak eszébe jutott a német őrnagy meg a pincsi. Zoli majdnem kihúzta akkor a gyufát! Ha az az eset most történik és nem a tavaszon, más kimenetele lett volna! A fiú körülnézett, megállt, és anélkül, hogy hátrafordult volna, megvárta, amíg Bálint utoléri. Akkor visszafordult az állomás felé, de azalatt egy összehajtogatott papírdarabkát csúsztatott Bálint zsebébe. „Igazgató urat letartóztatták az éjszaka, a névsor a németeknél van. Azonnal tessék menekülni, minél messzebb a várostól!“ Bálint a gyerek után nézett, de ő már eltűnt a házak közt. A névsor ... a névsor ... miféle névsor? Megvan! Amit Béla bácsi írt, hogy kikre számíthatnak... ekkora ostobaságot! Civil karszalagosokból és katonákból álló járőrcsoport tűnt fel az utca végében. Bálint megfordult és elindult az állomás felé, de nem ment a pályaudvarig, hanem Németinél letért a Szamos töltéséhez. Besötétedett, mire hazaért. Zsuzskával akart találkozni, de úgy, hogy senki más ne tudjon róla. A szüleihez nem ment. Hajnalban felzörgette Sándor bátyját, vele beszélt meg mindent. — Ehhez mit szól, Sándor bátyám? A szénapadlást találták a legalkalmasabbnak. Átrakták a takarmányt a szénatartóba, Bálint kényelmesen elfért az üregben. — Csak legalább csináltunk volna valamit! A szénapadlásról Bálint csak este jött ki, amikor már jól besötétedett, és nem láthatta senki. * * * A tisztek barakkja a hadifogolytábor elkülönített részében volt. A barakk lakói a nap hosszú, tétlen, idegfárasztó óráit — egyéb elfoglaltságuk nem lévén — diskurálással töltötték. Most a pap beszélt: — Igazatok van, uraim, ez az egyetlen lehetőség arra, hogy normális fővel hazajuthassunk, ha tudomásul vesszük a tényeket! A hazakerülés, az életben maradás nemcsak a körülményektől függ, hanem tőlünk is. Kevés, amit testi kondíciónk megőrzésének érdekében tehetünk, de annál többet a szellemért. Ezt úgy mondom nektek, mint volt tábori papotok... A szökés tervéről véglegesen le kell mondanunk, mert megvalósíthatatlannak látszik. Csak azokon az utakon próbálkozhatnánk, amelyeket a hadsereg tart ellenőrzése alatt... A barakkokat körülvevő fal legalább három méter magas. Rajta szögesdrót. Valószínű, hogy áram nincs benne, de a toronyban elhelyezett egyetlen géppuska belövi az egész környéket. Azért ment bele a parancsnok, hogy ilyen fáradt és VÉGH ANTAL minimális létszámú őrséggel vállalja az őrzésünket. Egyetlen fegyveres is elég a tábor teljes biztosítására ... Sem rangban, sem korban nem én vagyok az első tiszt közietek, de ha ti is úgy gondoljátok, vállalom a csoport lelki gondozását. Ez ugyan nem sokat jelent, talán csak annyit, hogy a helyzethez alkalmazkodó fegyelemmel beszéljük meg dolgainkat, közöljük egymással meglátásainkat. Továbbra is azon az állásponton vagyok, hogy nem cselekedtünk sem érdekünk, sem lelkiismeretünk ellen, amikor az átállás, illetve az önkéntes fogságvállalás mellett döntöttünk! Azt éppen olyan világosan láttuk, hogy a háborút elvesztettük, mint most azt, hogy mekkora a magunk felelőssége további sorsunk alakulásában. Az ország színe-java a frontokon vérzik. Egy részük már hadifogságban, a többi még harcban, szökésben, dezertációban. Az egész nép — nemzet sorsa függ attól, hogy bírjuk átmenteni magunkat a fogság poklán, milyen szellemi, testi csonkolásokkal kerülünk haza. Mint pap, hangsúlyozom szellemi helyzetünk fontosságát. Amíg éber és kondicionált a szellem, addig nem lehet baj. Gyakorlatokat kell szerveznünk — lelkigyakorlatokat. Az a legnagyobb tragédiánk, hogy nem érintkezhetünk a legénységgel, pedig ők látják legnagyobb szükségét a szellem ápolásának. Nem maradhatunk itt sokáig! A parancsnok is utasításra vár, amit bizonyára napokon belül meg fog kapni. Azt is alátámasztják a tények, hogy rövidesen tovább visznek bennünket. Figyeljétek meg: harmadik hónapja vagyunk itt, mit ettünk, mit kaptunk az első időszakban? Napi tizenkét deka kenyér és kétszer leves; borsólisztből. Napi húsz perc séta... És ezen a héten: tegnap marhahúsleves, főtt hús krumplival. Az más kérdés, hogy milyen minőségben! És a múlt heti egy kör futás helyett: tegnap három. Szerintem ma négy lesz. Fogcsikorgatva is le kell futnunk a parancs szerinti négy kört. Aki ezt nem bírja — nyilván nem alkalmas munkára ... Aki munkára nem alkalmas — pusztuljon el... Uraim, hadifoglyok vagyunk, egy — minden kétséget kizáróan — vesztes hadsereg tagjai — a győztesek birtokában. Én azt egy pillanatig sem hittem, hogy gödrök elé állítsanak bennünket, és kivégzik az átállt egység minden tagját. Ez — most már tudjuk — német propaganda volt. Jön a tél; azt hiszem, életünknek ez lesz a legkegyetlenebb tele! Célszerűnek tartom, ha tájékoztatlak benneteket a parancsnokkal való beszélgetésemről. Valóban jól sejtettétek, különös bánásmódban részesít bennünket — átállt tiszteket. Antifasiszta átképző iskolára akar vezényelni. Megmondtam nyíltan: parancsnok úr, magyar tiszt vagyok, de csak másodsorban; én mindenekelőtt pap vagyok! önkéntes akaratom szerint én az Isten által rám bízott lelkeket soha elhagyni nem fogom. Azt kérem, szolgálhassam továbbra is az egység lelki gondjainak munkáját, engedjen a katonák közé. A parancsnok nevetett, teát ivott és vodkát kevert hozzá, de a vodkából tisztán is ivott. Szellemes volt és jókedvű, szinte komolytalan, azt mondta, az antifasiszta iskola Moszkvában működik, ha oda elmegyek, ott találkozhatok akár a metropolitával is. Azt, hogy én protestáns vagyok, nem értette. Kissé lerészegedett. Megveregette a vállam, és azt mondta, bolond vagy, pap, megbánod te még ezt! Nem mégy iskolára; majd mennél még úgy tavasztájt, ha ez után a jó kis tél után te is kapsz egy-két hasmenést. A tolmács jóindulatú volt, bár nagyon mértéktartó, és nem gondolnám, hogy velünk — tisztekkel — kapcsolatban a parancsnokot rosszindulatúan befolyásolná. Ha a délutáni séta helyett újra futás lesz — és emelik az adagot, biztos, hogy munkára vezényelnek bennünket. Azt kellene megértetni mindenkivel, hogy átjusson a szelekción. A parancsnok megtiltott minden vallási szertartást. Én ígéretet tét- , tem, hogy tartózkodni fogunk ettől, és parancsa szerint járunk el. Magam helyett senkit nem javasoltam közületek a moszkvai iskolára. Azt mondtam a parancsnoknak, hogy ez önkéntes vállalkozás, tehát lelkiismereti kérdés. De arra készüljetek fel — ha ugyan erre lesz még idő —, hogy hivatni fog benneteket. Beszélgetéstől, tanácskozástól, eszmecserétől nem tiltott el bennünket, sőt, határozottan emlékszem rá: engedélyezte. Most az a legfontosabb, hogy megtaláljuk beszélgetéseinek azt az adekvát témáját, amely valamenynyiünket szellemi frissességben tarthat. Azt, amit mondtatok — a napi előadássorozatot —, én helyénvalónak tartom. Sajnos, az előadásokra való felkészülés lehetősége minimális, mivel sem papírt, sem íróeszközt nem kapunk továbbra sem, mert ez nekik sincs. Az álommal kapcsolatban szeretnék most néhány gondolatomról beszélni nektek. Az álom az emberi lélek egy furcsa és még sok vonatkozásban nem tisztázott terméke. Az túlzás, ha nagyobb szerepet tulajdonítunk álmainknak a kelleténél, de az elbeszélésével, magyarázatával segíthetjük szellemi ébrentartásunkat. Időtöltésnek nem lesz rossz! Könyv nem áll rendelkezésünkre, társaságunk felekezetileg is megosztott. Maradjunk az elgondolás mellett: naponta néhány órát beszélgessünk az álmainkról. (Folytatjuk) Jégzajlás 10
