A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-03-05 / 9. szám
A május 5-i találkozásuk után — amikor előző nap bombázták a várost, Bálint • korán reggel ment be az iskolába, sokkal korábban, mint máskor, még hét óra sem volt. Tóth Lajos bácsi, az altiszt kopogott a tanári ajtaján: — Szigethy igazgató úr hivatja a tanár urat! Az igazgatónak szokása volt hétkor, sőt néha még előbb bemenni az intézetbe. Csendben szeretett dolgozni. Ahogy Bálint belépett, az igazgató kérte, tegye be maga után a belső ajtót is. Nagyon jó barátságban voltak. Béla bácsi tanította annak idején Bálintot — igazgató volt már akkor is —, érettségi után ő járta ki, hogy Bálint egyházi ösztöndíjjal egyetemre kerüljön. Bálint néha a pénz miatt lelkiismeretfurdalást érzett. Egyház pénzén tanult, aztán ... Beszéltek erről Béla bácsival... Az öreg azt mondta, kisebb gondja is nagyobb legyen ennél. „Megdolgoztunk mi azért a kis pénzért régen a papoknak!” — Nem azért hívattalak! Te tagja voltál az egyetemen a „szocialista Magyarországért” körnek. Ezt nem említetted nekem! Nem megrovásképpen mondom. Örülök, hogy tudtad, hol a helyed! — Ártatlan tanulócsoport voltunk... Nem csináltunk semmit! Németh Lászlót, Illyést, Veres Pétert, Darvast olvastuk ... — Minden ártatlanul kezdődik ... Bálint... nekünk is alakítanunk kell itt egy kört. Ártatlan kört! Hetedikesekből, nyolcadikosokból és tanárokból. Figyelj ide, fiam, elmondom az elképzelésemet: A tantestületben besúgó és rongyember nincs. Én azokat már elpateroltam időben. De ostoba akad köztünk. .. magyarok vagyunk! Nem szólunk mindenkinek! Az első feladatunk az lenne, hogy megmagyarázzuk órákon: ez a háború elvesztett! De okosan ám, fiam! Nem elvesztettük, mert nem is volt a mienk! — Biztosan tudja ezt már, Béla bátyám? — Biztosan, fiam. És nem most, hanem tudtam már akkor, amikor megindították. Mindennek van törvénye: a háborúnak is. Létrehozzuk ezt a kört... ez lesz az első lépés! Mentsük, akit lehet, egy csepp vért se többet a nemzet ereiből! Kell az erő a háború utánra. Óriásak a veszteségeink. A béketárgyalásokon, minél gyengébben kerülünk ki ebből a disznóságból, annál nagyobb pofont kapunk! Bálint szívesen hallgatta az igazgatót. — Nézzük csak, fiam, kik is lennének, akikkel szót érthetünk? .. . Itt vagyok én, itt vagy te a tanárok közül... Egy hétre rá — amikor Bálint és az igazgató reggel korán arról beszélgettek, hogy kört alakítanak — az iskolához átirat érkezett a Magyar Királyi Tanfelügyelőségtől: az intézetet az ilyen és ilyen számú határozat alapján adják át a szövetséges német csapatoknak, akik hadikórházat fognak az épületben berendezni. Béla bácsi először arra gondolt — és ezt meg is beszélte Bálinttal —, hogy vajon nem most lenne-e ideje bővíteni a kör tevékenységét? De aztán elállt ettől a tervtől, mondván : sebesültekről van szó, a legembertelenebb helyzetben is humanistáknak kell maradni. Másnap az igazgató közölte az álláspontját Bálinttal: most a legfontosabb feladat, hogy ilyen körülmények között is folytassák a tanítást, ne engedjék szét az ifjúságot. A németek által igénybe nem vett helyiségekben kell megszervezni a tanórákat. Kemény, kétnapos munka volt; a szenespincéből kipakolták a tüzelőt, átrendezték a szertárakat, a tornacsarnokból négy tantermet alakítottak ki, a raktárak anyagát a padlásra hurcolták, hogy legyen elég hely. Akkor éjszaka minden eddiginél súlyosabb bombázás érte a várost. Az állomás és környéke volt a fő célpont, egyetlen ép sínpár sem maradt. A reggeli vonatok jóval a város előtt vesztegeltek, a nyílt pályán. A távolra utazók kiszálltak a szerelvényből, és ültek a töltésoldalon, a környékbeliek vagy begyalogoltak a városba, vagy visszamentek oda, ahonnan jöttek. Rengeteg ház romba dőlt, és sok halott volt. Másnap reggel még tanítás előtt — a pincében elhelyezett irodában — megjelent egy német hadnagy, bemutatkozott és jól érthető magyarsággal közölte Béla bácsival, hogy dr. Biezerbach alezredes kórházparancsnok kéreti a parancsnoki irodájába. Tanári szoba már nem volt külön, az egész kar az igazgatói irodában tartózkodott. Béla bácsi felállt, kihúzta magát és azt mondta: — Kérem, ennek az intézménynek az igazgatója én vagyok! És hogy úgy mondjam, itt mindennek a gazdája is. Elvárom, ha a parancsnok úrnak bárminemű közölni valója van velem, keressen fel az irodámban. Engem csak úgy hivat? Micsoda eljárás ez? A hadnagy elnézést kért és távozott ... Béla bácsi sápadt volt, a tanári kar szótlan. Még a tanítás megkezdése előtt visszajött a segédtiszt, és szó nélkül letett a Béla bácsi asztalára fél ív papírt, rajta két külön bekezdésben két mondat — megszólítás nélkül. „Megparancsolom, hogy a tanulóit a legrövidebb időn belül távolítsa el az iskola területéről. Mindennemű parancsmegtagadást és szabotázscselekményt az érvény-VÉGH ANTAL ben levő német haditörvények szerint büntetek. Dr. Biezerbach alezredes“ Béla bácsi sápadt lett, és ahogy a levél elolvasása után összehajtotta a papírt, remegett a keze. Bejelentette, hogy azonnali hatálylyal tantestületi értekezletet tart, és megkért néhány tanárt, hogy menjenek be az osztályokba, igazítsák el a gyerekeket: csendben és fegyelmezetten maradjanak a helyükön a további utasításig, ők pedig azonnal jöjjenek vissza az igazgatói irodába, hogy haladéktalanul megkezdhessék az értekezletet. * * * A városban helyreállt a rend. A kivezényelt katonai alakulatok és munkaszolgálatos csapatok az állomást és környékét rövid idő alatt megtisztították a romoktól, kijavították a megrongálódott síneket, és újra közlekedtek a vonatok. Bálintnak fontos volt, hogy Szamosháza felől beérkezzen a vonat. Ügy beszélték meg, hogy most szombaton Zsuzska bejön Szatmárra. Mivel a mama kint lakik, és a papa egyedül van, valakinek rendbe kell tenni a lakást. A mamának sokkal nehezebb az utazás — ő marad a gyerekkel, Zsuzska pedig bejön már szombat este. De nem megy haza, a papának azt fogja mondani, hogy a reggeli vonattal érkezett. És akkor ... — És akkor én hol fogok aludni? — Nálam! Az én szomában! Bálint egész nap a Zsuzska fogadására készült. Remegő izgalommal telt a nap. „Csakugyan ennyire szeretem?“ A szobába Zsuzska bejöhet anélkül, hogy a háziak észrevennék. Nem is nagyon figyelik, meg késő is lesz, és reggel Zsuzska korán megy el... Bálint délután olvasni se tudott, számolta a perceket, mikor lesz már este. Elment a virágboltba, vett hét szál piros rózsát, hazavitte, nézegette a rózsákat, este beletette papírba és kiment az állomáshoz. Egy téglarakás mögött húzódott meg, nem akart ismerősökkel találkozni. „Lehetetlen, hogy ne jöjjön! Mindennél biztosabb, hogy jön! Ö mondta, hogy várjam.“ Egymás után érkeztek be az esti vonatok, hosszú katonai szerelvények is; özönlött a rengeteg sebesült. Végre bemondta a mikrofon a számosházi vonatot. Óráknak tűnt, amíg kibontakozott a mozdony a sötétből, és becsoszogott az állomásra. „Már csak néhány pillanat, és meglátom.“ Igyekeztek az utasok, cipelték batyuikat, Bálint a háta mögött tartotta a rózsát. Zsuzska biztosan a hátsó kocsiba szállt. Már csak egyesével szállingóztak az utasok — és Zsuzska sehol. „Nincs Isten! Nem akart jönni, vagy nem jöhetett? De miért nem írt? Vagy talán ... ezzel, így akar befejezni mindent?“ Hazament, betette a rózsákat egy dobozba, és írt hozzá néhány sort: „A rózsa a Tied. Ezzel vártalak. Most gyűlölnöm kellene Téged, de azt hiszem, soha nem szerettelek még így, mint most.“ Elment a postára, feladta a csomagot, ezt holnap reggel már megkapja Zsuzska. Nem kellene felülni a hajnali vonatra, és elutazni Szamosházára? „Nem! Bennem is van konokság! Azt hiszi, neki szabad mindent, mert szeretem? Legyen vége! Soha még levelet se írok neki többet. Tudja meg, hogy nagyon szerettem, de ha én egyszer valamit elhatározok!“ Hogy is mondta Zsuzska legutóbb? — Tudom, hogy te mindenre képes vagy, ha egyszer elhatározol valamit! „Jó, hogy így fejeződött be. De még egyszer látnom kellene. Meg kellene csókolnom, és megmondani neki: hogy szeretem.“ „Nem utazom sehova! írjon ő! Talán beteg? Lekéste a vonatot? Vagy félt... szegénykém ... Ugye, drága Zsuzskám, féltél? Nem kellett volna lelned. Hiszen ha te nem akarod, én egy ujjal se nyúltam volna hozzád! Attól féltél, hogy azt mondtam a múltkor: most már igazán bebizonyíthatnád, hogy te is úgy szeretsz engem, ahogy én. Ugye, a bizonyítástól féltél, kedves!“ Bálint úgy gondolta, hogy reggel mégis utazik Szamosházára. Szól Béla bácsinak, tanítás nincs, a főigazgató utasítására tegnap befejezettnek tekintették a tanévet, szombatra kész kell legyenek a bizonyítványok. Az ünnepélyes tanévzáróra nem kaptak engedélyt. Béla bácsi dühöngött, de belátta, most nincs mit tenni, éppúgy, mint valamelyik nap az alezredes goromba utasítása után. Minden meggondolatlan lépés emberek és gyerekek életébe kerülne! Ez már nem önképzőkörösdi, ez életre-halálra megy! Meg kell írni a bizonyítványokat, ki kell osztani, és aztán ... Béla bácsi szólt Bálintnak, hogy maradjon, beszélni akar vele, holnap este menjen el a lakására ... — Csinálnunk kell valamit — mondta az öreg —, az iskolában most már semmi dolgunk, ráérünk .. . „Lefekszem, és nem kelek fel holnap estig. Megpróbálom, lehet-e annyi ideig egyetlen valakire gondolni .. Délután mégis mást határozott. Mehet ő Szamosházára úgy is, hogy Zsuzska ne tudjon róla. Felé se néz. Felült a Szamosháza felé induló vonatra. Ahogy a vonat ment, egyre közeledve a faluhoz, Bálint mind jobban érezte: nem fejeződött be semmi. Szorongó érzésekkel teltek a percek. És mi lesz, ha Zsuzska azt mondja: hagyjon neki békét. Ma este látni akarja! (Folytatjuk) Jégzajlást 10
