A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-26 / 8. szám
hozták / Gyógyítónak a háborút, a Rémet / Sírjukban is megátkozott gazok. /” Az ötvenhat és hatvannyolc utáni időkben létrejött izmiusok, beleértve a szimbolizmust is, véleményem szerint nagyon korszerűtlenek. A költészetet kizárólag a beavatottak egy kis csoportjára szűkítik le, s elidegenítik a népi tömegektől. A költők számára pedig csak arra jó, hogy leplezzék vele saját belső ellentmondásaikat és zavarukat. Ne értsenek félre, nem vonom kétségbe szubjektíve becsületes törekvéseiket, de olyasminek is hangot adnak, ami nem méltó hozzájuk, s összeegyeztethetetlen új körülményeinkkel. Bizonyos tekintetben mindezt megértem. Történtek életünkben jóvátehetetlen tévedések és megestek jóvátehetetlen tragédiák. S hogy a kételkedőknek is megadjam a választ, valóban összeomlott itt valami. Épp az, ami e tévedésekhez és tragédiákhoz vezetett, de csak ennyit látni meg a dolgokból, azt hiszem, kevés, összeomlottak az ellenforradalmi kísérletek is. Épp ezért olyan költészetre van szükségünk, ami értelmes, intellektuális színvonalon, de ugyanakkor forradalmi nyíltsággal képes szembenézni a jelennel és a jövővel. Formai tekintetben legfeljebb önmagamat ismételhetem. Az egyszerű hasonlattól kezdve a metaforán, szimbólumon, képzettársításon át minden összeegyeztethető a realizmussal, ha nem mesterséges homályt, hanem világosságot teremt. Prozódiai szempontból a szabad vers ellen sincs kifogásom, magam is művelem, és másoknál is üdvözöltem, különösen a technikailag tördelt szabad verset, mert felszabadítja az ösztönös magyar ritmusokat, kifejező poliritmusokat hoz létre, s lehetővé teszi a bonyolult ritmuskompozíciókat is. A prózavers mint Riamabaudnál tapasztaltuk, a költői kifejezés lehetőségének határát jelenti. Annak tartja Illyés Gyula is. Dőlt vitorla című kötetének bevezető soraiban ilyesmit olvashatunk: „Ebben a kötetben nem kísérletekkel lehet ismerkedése az olvasónak. Efféle odafigyelésekkel; ezek költői megfogalmazása ad tán egy-egy képet a kor egyéni és közösségi létének természetéről. Ez a határkérdés hozza magával a vers és a próza határának kérdését is. E határ hagyományos vonalainak megmozdíthatóságát.” Fiatal költőink, főleg Varga Imre és Tóth László Baudelairera és Rimbaud-ra hivatkoznak, ők is írtak prózaverset. Igaz, írtak, csak nem azzal kezdték, hanem a legkötöttebb formákkal. Rimbaud esete erős figyelmeztetés lehetne számunka. A prózavers jelentette nála a költői kifejezés határát. Ezek után már csak az elnémulás következhetett. Belső ellentmondásaik ellenére Tóth László és Reszeli Ferenc közelítik meg legjobban a szocialista eszmeiséget. Kulcsár Feréhc ábrándjai ellenére örömteljes életérzésnek ad kifejezést, főleg szerelmi költészetében, ragaszkodása a szülőföldhöz, közelítése József Attilához mint eszményképhez, ugyancsak azt jelzik, hogy a szocialista eszmeiség felé közeledik. A legtöbb zavaró ellentmondás Mikola Anikó és Varga Imre lírájában tapasztalható. Valóban szocialista életérzést bizonyos formai botlások ellenére éppen Szitási Ferenc megkésett kis kötete tükröz. Ennyi ez a valóságos helyzetkép, mely az utóbbi öt év eredményét, s az adott pillanatot rögzíti fiatal költészetünkkel kapcsolatban. Hogy mit hoz a jövő? Az már magukon a költőkön múlik. (Vége) „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?" ... — kérdezi Kosztolányi, és ki nem szeret játszani? Felnőtt fejjel, gyerekes lelkesedéssel belevetjük magunkat egy-egy játékba. Az édes gyermekkor nosztalgiájával és szégyellős mosollyal vegyülünk el gyermekeink nem ránk méretezett játszóterén — de vannak halálig tartó játékszenvedélyek is. A játék öröm. Az is boldog, aki játszik, és az is örül, aki nézi. A játék a legideálisabb módja annak, hogy megismerjük egymást, mert a játszópartnerek kitárulkoznak egymás előtt. A félbemaradt játék bánatával veszem kezembe az Irodalmi Szemle újabb példányait. A múlt év elején műfordítói versenyt hirdetett a lap, és úgy ígérték, hogy ez a játék folyamatos lesz. Előbb Milan Rúfus, majd Vojtech Kondrót egy-egy versét fordította magyarra egy kis csapat játszókedvű hazai költőnk. A lap 6. számában Miroslav Válek egyik gyermekverse szerepelt nyolcféle fordításban, aztán — a játék abbamaradt. Kár. Megzavarta valami a játékosokat, vagy azt hitték, úgysem figyel oda sen-MEGÉRDEMELT KITÜNTETÉS Michalák Julia, a királyhelmeci Slovenská Kniha 101/201-es számú könyvesbolt 27 éve munkaviszonyban levő dolgozója, 14 éve boltvezető, mint könyvterjesztő a múlt év nov. 22-én nem mindennapi kitüntetésben részesült. A Kosice-i (kassai) kerületben egyedül ő kapta kézhez Bratislavában a minisztériumban a szarvasbőrbe kötött aranydiplomás plakettjét, mint a legjobb üzletvezető és egyben a szovjet irodalom legsikeresebb terjesztője. — Milyen érzés ez? — teszem fel a kérdést, mikor megnézem a plakettet és az oklevelet. — Nem mindennapi. Mint 3 gyermek anyja és egy ilyen nagy üzletnek a vezetője, nem is hittem volna, hogy én kapom ezt a magas kitüntetést. Nagyon örülök neki. Egyébként hárman vagyunk itt alkalmazva. Egy könyvterjesztő propagandistánk: Angyal Sándor, — aki állandóan úton van — és egy segédelárusító, akik mondhatni évente változnak. „AKARSZ-E JÁTSZANI?" ki? (Az óm, ki adta jelét, hogy odafigyelt, hogy tetszett neki?...) Állítólag a játékba is bele lehet fáradni, sőt bele lehet únni. Pedig nagyon szépen játszottak, és mi nézők, illetve olvasók nagy gyönyörűséggel figyeltük a játékot. Gyermekek lettünk újra, aki látszólag egyforma színes üveggolyókat pörgettünk. Nem tudtuk eldönteni, hogy melyik szebb, mert mindegyik szép volt, másképp volt szép. Verset fordítani annyit jelent, mint gúzsba kötve táncolni. Ezt is Kosztolányi mondta. Valóban, a műfordítót köti a szöveg, a forma, a hangulat. Az olvasó olyasféle tisztelettel tekint a műfordítóra, mint a gúzsba kötött táncosra, akinek dupla erőfeszítésébe került a teljesítmény. Figyelmesen megnézem és visszaadom az oklevelet. — Szép — mondom, külön is gratulálok és megrázom a kezét. — Bizonyára annak köszönhetem a kitüntetést, hogy szovjet, szlovák és magyar politikai és irodalmi művekből tervem november 30-ig 900 000 korona volt és a 100,8 %-ra teljesítettem, míg egyes kategóriákban 103,8 %-ot is elértem. A Madách kiadványai közül a legtöbbet az utóbbi időben 3X1000 példányban Jó lenne felnőtten és öregedőn, halálig gyermeknek maradni. Játékra mindig készen, és mindig kíváncsian. Játszani egymással kettesben és csapatosan, játék közben figyelni és megismerni egymást. Vagy a rohanó világunkban itt-ott megállni és hosszasan szemlélni azokat, akik még tudnak és akarnak játszani. Van egy titkos álmom. Esztrádműsor alkalmával valamelyik költeménynek 2—3 magyar fordítását előadni. Utána megkérdezni a közönséget, hogy melyik változat tetszett a legjobban, és miért? Labdarúgómérközések után ezrek játszák ezt a játékot. . . Konsztantyin Szimonov világhírű versét számos nyelvre lefordították. Jómagam az első magyar fordítást az Új Szó indulásakor olvastam Szántó Györgytől. Lányi Sarolta, majd Teliér Gyula következett, és legutóbb Rácz Olivér is beállt a fordítók sorába. Nagyszerű lenne egyszerre hallani a négyféle fordítást. Gyermeteg ábránd? Bocsánat, csak játszottam . . . Gyimesi György vadászíró könyveiből adtam el, míg a készülő 4. könyvére már 1200 példányra adtam fel megrendelést. Török Elemér verseskötetei is szépen fogytak. Már a — két villanykályhával fűtött városi színtű üzlet ajtajában állok, — amikor még utánam szól Juliska örök mosollyal az arcán: — Csak a munkámnak és a három gyermekemnek élek. DEMJÉN FERENC Molnár János felvétele GYŰRI SAROLTA Borii László felvétele 15
