A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-26 / 8. szám
Mit fűzzek még hozzá? Felszínes, kis világot ismerő általánosságokkal viaskodó tudás ez? Szecsenov tudományos felismerése a bizonyítéka annak, hogy az emberi lélek legmélyére hatoló művészi felismerés azonos értékű lehet a tudományos kutatás eredményeivel. Hogy a halál gondolata is rátör, mint a Keresem magamban című versében, vagy a Két évszakban, hogy az elmagányosodás pillanatai is kétségbeejtik, mint a Jönnek a fények, vagy a Magányvázlatok soraiban. Hisz ez mind velejárója a szerelmi érzést kísérő reménységnek és reménytelenségnek, de a végletek között megtaláljuk az Aranydió boldog örömét sogárzó sorait, a Kavicsokban a férfias erő és az emberi nagyság öntudatát: „Olyan pici a folyó, / csak egy partja van. / Nem fér bele / sem a csókom, / sem evezőm, / sem az öklöm. / A Tüzek című, apró szakaszokból felépített költeményben pedig a férfias helytállás szándéka tükröződik: „Nincs lábam ' futásra, nincs kezem / mozdulatlanságra.” / A Két évszak és a Magányvázlatok között ott találjuk a Zápor néhány sorában megfogalmazott alapvető magatartást, a valóban szocialista ember életérzését kifejező gondolatot: „Kezem kinyújtom — essen, / sebeknek vagyok a sírja, / termékenyüljön meg / tenyerem határszélén / tíz fa! /” Az Impressziók első két nyomott hangulatú versszaka után az utolsó négy sorban a szerelmében csalódott ember elmagányosodásának férfias vállalása nyer kifejezést, s a Reggeli gondolatban már új szándékok és elhatározások születnek benne: „Mozdulatok csattognak / bőröm alatt. / Szaporodom / vér és fájdalom nélkül. /” A Szakadások című ciklusának első költeményében (Munkám) fogalmazza meg költői feladatát, magyarság- és emberségtudatát: „Munkám: megmaradni.” És úgynevezett tájköltészete nem leíró tájköltészet, de eleven ragaszkodás szülőföldjéhez, hazaszeretetének megfogalmazása, mely a tájjal való azonosulásban nyer kifejezést, tehát expresszív vetülete a legférfiasabb, legtisztább érzéseknek: „A táj / eleven / füve / fája vagyok: / Mélyre húznak a gyökerek / magasra a csillagok. / — / A szavak árva leánya / —. A Két arc között pedig: „Kilépek a szóból / egy marék földdel, / vízzel, hidakkal. / Homlokomon a táj. /” Haragom haragja című versében hasonló gondolattal találkozunk: „Fészek-üres tenyeremben / a táj vagyok.” Táj, első személyben című versében a sors- és szenvedésvállalásig mélyül el az a honszeretet: „— Fészkére ül a villám. Húsomba repülnek / a fejszék. /” Anyám című versében pedig az anya, szülőföld és a haza fogalma olvad össze már érett költőhöz méltó perszonifikációban: „Szó voltál a szóban: / igazi értelem ... I A hazám vagy, / mely nincs határolva égtájakkal. / Virágaidban fűzfa tájak élnek, / minden lázadásom: ének, / Ha mozdulok, mozdulsz velem.. A tájjal, szülőfölddel való azonosulás érzéséből szükségszerűen következik az emberekkel való azonosulás gondolata — (lásd a Naponta című verset). Végül egy rövid halálsejtelem után (A szelek koporsót sodornak) újra feltör lebírhatatlan optimizmusa: „Ha széllé válók, / kinő a szárnyam, / a lombokba puha fészket / kell kitalálnom. Ha napnak nevelnek, / tó lesz a homlokom, / s kivirágzóm / a forró homokon. /” Tehát mondanivalója ismét a tájjal, szülőföldjével való azonosulás gondolatában csúcsosodik ki. Egyet sajnálok, hogy a kötet szerkesztői, vagy hozzá közel álló költőtársai nem adtak neki elfogadható tanácsot a két vagy három félresikerült vers kihagyására. Hogy érlelődése miért vett igénybe annyi időt, nem az én dolgom firtatni. Egy bizonyos, itt van, jelen van, s amit átnyújtott elfogadható, megnyugtató, s az olvasó tudatát és érzelemvilágát pozitív értelemben befolyásoló érték. Szabad versei mellett a kötöttebb formákra is hajlamot mutat, s ha továbbfejlődik, azt hiszem, ebben az irányban fog haladni. BEFEJEZÉSÜL Eljutottunk sorozatunk végére, és természetes, hogy valami általános és a külsőnek ezt az objektíve mindenütt meglevő egységét esztétikai szubsztancialitássá fokozza, abszolút egységét felidézően túdatosítsa.” A magam részéről mindehhez már csak annyi a hozzáfűznivalóm, hogy a természet és a társadalom anyagcseréjében az ember játssza az aktív szerepet, tehát a dolgozó ember, s ennek következtében nem saját bensejébe vonuló elszigetelt, éppen ellenkezőleg, másokkal százféle reális kapcsolattal összefűzött társadalmi lény, s a költészetnek ezt az embert kell kifejeznie. Még egy kételyt ébresztő ténnyel kell számot vetnünk. A legfiatalabbak indulása idején készült kritikai felmérések legfeljebb annyit állapíthattak meg, hogy a költői nyelvet új formai elmekkel, főleg a metaforával és meglepő képzettársításokkal gazdagítják. Az elmúlt öt esztendő s első kötetei azt bizonyítják, hogy az akkor pozitívumként elkönyvelt újítások lényegében a szimbolizmus felújításába torkolltak. Ne felejtsük el, hogy a szimbolizmus létrejöttének történelmi feltétele FranBÁBI TIBOR ■A KILENCBŐL HÉT következtetéseket szeretnénk levonni fiatal költészetünk jelenlegi állapotából és egyes szerzők alkotómódszeréből. Első közös vonásuk, hogy pozitívumaik ellenére sem fejeznek ki egy olyan életérzést, mely szilárd világnézetre támaszkodó érzések rendszere lenne. Ez annak tulajdonítható, hogy mindannyian szűk értelemben vett egyéni, egyedi élményeikből indulnak ki, s éppen azért gyakran megrekednek a partkularitás művészetben nem kívánatos szintjén. Egyes esztétikai kategóriák túlhajtásával (abszurdum, képtelenség) olykor az egyedi lét, de általában az élet értelmét is kétségbevonják. Második közös jellemzőjük az úgynevezett „bensőbevonulás”, ami általában jellemző a modern, vagy pontosabban fogalmazva modernista irányzatokra. Lukács György esztétikájának néhány alapvető tévedése ellenére ezzel kapcsolatban nagyon helyes megállapításokra jut: „Az expresszionizmushoz vagy a szürrealizmushoz hasonló irányzatok a világnélküli szubjektum rejtelmes öntevékenységéből próbálják az egész művészetet levezetni ... De még egy olyan író is, mint Proust, ha meg akarja világítani a modern-szubjektivista Mallarmé líráját, aki a modern elméletben a „tiszta”, tehát nem visszatükröző szubjektivitás példaképe, nem tehet mást, minthogy a visszatükröződéshez nyúl vissza. Egy fiatalkori levelében ezt írja Mallamméről: ......azt szeretném... általánosságban e költőről mondani, hogy homályos és ragyogó képeid kétségkívül dolgok képmásai, mert mást elképzelni sem tudunk; de hogy úgy mondjuk, a fekete márvány sima és sötét felszínéről tükröződnek vissza. Ezek után Lukács György összeveti Proust megállapítását Gorkijnak A személyiség lerombolása című tanulmányával, melyben ezt írja: „A régi írókra jellemző a széles körű felfogóképesség, a harmonikus világnézet, az intenzív életérzés; látóhatáruk az egész világot felfogja. A mai író személyisége — az a mód, ahogy ír, a másik probléma: az érzések és gondolatok összessége egyre megragadhatatlanabb, ködösebb és egyre siralmasabban tárja fel az igazságot. Az író már nem a világ tükre, hanem csak kis szilánkja; a társadalmi foncsorréteget letörölték róla ...” A későbbiek folyamán Goethe Ultimátum című versét idézi: „... S utolszor most öntöm szavakba: / A természetnek héja nincs, / se magja; / inkább csak magadról ítélj, / hogy meg vagy-e vagy héj!” Utalást tesz arra, hogy Goethének e költeménye természetfilozófiai krédóját tartalmazza ugyan, de objektíve csak a természet esztétikai tükrözésére vonatkoztatható, s idézi a két utolsó sort is: „Nem az ember szíve a mag / A természetben?” Lukács Goethe e költeményével kapcsolatos fejtegetéseinek értelme a következő: „...amit az ember magvának neveztünk, nem más, mint a személyiség és benne, valamint belső és külső kisugárzásaiban fejlő emberiség közti legfontosabb közvetítő tag ..., míg azok a tendenciák, amelyeket az emberben mint héjt jelöltünk meg, a szubjektivitás és az objektivitás hamis végleteinek uralma segítségével a központból a periféria, a puszta partikularitás és az ezt polárisán kiegészítő elvontság felé szorítják az embert.” A goethei sorok értelmét végül is így foglalja össze: „...az ember mag-léte a világra vetett defetisizáló pillantással, héj-léte pedig a fetisizáló -előítéletek előtti meghajlással tételeződik együtt.” Elmefuttatásából végül is a művészetek számára alapvető következtetést von le: „Esztétikailag a benső úgy konkretizálódik, hogy az emberi nem tevékenységétől átitatott természet — a természet a társadalommal folytatott anyagcseréjében — a benső és a külső olyan viszonyát valósítja meg, melyben a természet összes jelenségei bensőleg összefüggnek az ember létezésével, és ezért magja, már nem is metaforikusán, hanem a szó szoros értelmében közvetlenül érinti az ember lelkét és benne lakozik; az igazi művésznek csak az a dolga, hogy a bensőnek ciaországban a Kommün veresége volt. Bár ősének Baudelaire tekinthető, kivirágzása a Kommün veresége után Mallarmé-val kezdődik, s egy a tömegektől elszigetelődő, művészi arisztokratizmushoz vezetett. A mi körülményeink között ilyen mesterségesen megteremtett homályra és túlzott többértelműségre, azt hiszem semmi szükség. A realizmus mind a próza, mind a líra területén van olyan rugalmas, hogy minden korszerű művészi vívmányt és formaelemet asszimiláljon, anélkül, hogy feladná saját lényegét, ugyanakkor lehetővé teszi, sőt meg is követeli a különféle stílusárnyalatokat, s egyéni művészi meglátásokat. Egyébként a valóság jelenségei maguk is eléggé sokértelműek és sokoldalúak, s ugyanolyan sokértelmű és sokoldalú az embernek hozzájuk való viszonyulása; így éppen elégséges alapot nyújtanak ahhoz, hogy a külső és a belső világot harmóniába hozva, vagy ellentmondásaiban ábrázolva, a realizmus talaján gazdag és finoman árnyalt művészetet hozzunk létre. Egyesek Rimbaud-ra, vagy Ady Endrére hivatkozva megkísérelhetnék az ellentmondást. Mindketten történelmi feltételeiknél fogva rokonok. Rimbaud előtt ott állt a párizsi Kommün. Belső lázadásai s a költészetben véghezvitt újításai éppen a forradalmi helyzet felérzésével, a kispolgári mentalitás és a környezettel való szakítás jegyében jöttek létre, s a Kommün veresége juttatta el őt a költői kifejezés határára, s a költészettel való szakításra is. Ady Endrénél analogikus a helyzet. Kívánja a radikális polgári forradalom betetőzését, fölérzi, meg is sejti a reálisan, mások számára felismerhetetlen forradalmi helyzet kialakulását; természetes, hogy mindezt csak sejtette, és költészetében sejtethette. A világháború kitörése végképp tisztázta előtte a helyzetet, s épp az összeomlás pillanatában, utolsó versében rántotta le a leplet mindarról, amit előre megsejtett és megérzett: „Baljóslatú, bús nép a magyar, / Forradalomban élt s ránk 14
