A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-26 / 8. szám
zalékban magyar nemzetiségű képviselőket választottak. Dél-Szlovákia mezőgazdasági dolgozói a kapitalizmus idején zömmel kizsákmányolt béresek és zsellérek voltak, akik hűen kitartottak a forradalmi hagyományok mellett. 1948- tól 1960-ig 20 500-zal emelkedett a kommunista párttagok száma, köztük kb. tízezer volt a mezőgazdasági dolgozó. Ez a gyarapodás ékesen tanúskodik pártunk helyes nemzetiségi politikájáról. A falu szocializálása terén elért sikerek nem kevésbé bizonyítják magyar nemzetiségű mezőgazdasági dolgozóink pozitív viszonyát. 1954-ben az akkori galántai, somorjai, szeredi, dunaszerdahelyi, nagymegyeri, komáromi, királyhelmeci, lévai és ógyallai járások mezőgazdasági területének 90 százalékát szövetkezetek vagy állami gazdaságok művelték meg, míg országos viszonylatban a termőterületeknek csupán 39 százalékán folyt közös gazdálkodás. A sok közül kiragadott néhány példa beszédesen igazolja a februári győzelem jótékony hatását a szlovákiai magyar dolgozókra, kezdeményező és alkotó készségükre. A Győzelmes február 29. évfordulója ugyanarra az évre esik, mint a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója. Ez alkalommal gondoljunk arra, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme és a Szovjetunió mérhetetlen véráldozata, a fasizmus leverése nélkül nem állott volna módunkban megteremteni a szocializmus feltételeit hazánkban. Február nélkül viszont nem valósítottuk volna meg szocialista társadalmunk mai vívmányait és a további bátor távlati terveket, pártunk XV. kongresszusa határozatainak szellemében. Archív felvételek Minden útnak és minden találkozásnak megvan a maga maradandó tanulsága; s bár talán mindenki számára más és más tanulságot tartogat ugyanaz az út, ugyanaz a találkozás, de mindig, mindenki számára tartogat valamit... Bélán nemcsak azt tudtam meg, hogy ez a kis falu ősi, több mint hétszáz éves település (az okiratok 1225-ben említik először, amikor a község lakossága elismerte, hogy az esztergomi káptalannak Bélán három ekealja földjük van), s hogy talán már IV. Béla királynak is volt itt egy vadászkastélya. Boros Ignác, a bélai kastély őre sok mindenről beszélt, sok mindenről felvilágosított. Boros Ignác egyébként nem a kastélyt őrzi, mint azt gondolnánk, hanem a benne elraktározott háztartási cikkeket: mert a bélai kastélyt egyelőre csupán raktárként használják. Nemsokára azonban átalakítják szociális otthonná: a kastély szobáiba tehát idős emberek, nyugdíjas nénik-bácsik költöznek majd be. A kastély őrét a kicsi őrszobában találtuk. Az újságírót már a belépés pillanatában kellemes meglepetés érte: a szobácska falára ugyanis ott láttam felragasztva a Hét 1977-es naptárát, az asztalon pedig — egyebek között — lapunk legfrissebb számait. Boros Ignác nem az az ember, akiből harapófogóval kell kihúzni a szót: fél óráig sem tartott, míg a bélai kastélyt körbejártuk, de ez alatt a rövid idő alatt nemcsak magáról és a gyerekeiről beszélt, hanem a kastély egykori urainak életéről is, sőt, a falu „egyszeri emberének“ a történetét is elmondta; s számomra semmi sem lehet érdektelen: mert ki tudja, melyik történetből vonom le majd utam tanulságát? Azt, hogy Ignác bácsi az olvasott emberek közé tartozik, már látogatásunk első perceiben magállapítottam: úgy beszélt a község történetéről, mintha legalábbis hivatásos történész lenne. Pedig mielőtt nyugdíjba ment, nem történész, hanem asztalos volt: — Sok helyütt megfordultam. A mesterségemet Topolcanyban tanultam, de bútort tisztítani még Vöröskővárában is voltam a Pálffy-gró-A KASTÉLY ÖRE foknál. Azt hiszem, így hívták őket: mert mi a társammal, akivel együtt dolgoztunk, egymás között csak Pilinckének hívtuk a grófot; merthogy olyan kis, sovány emberke volt. Sok mindent megéltem, bizony, az idén már én is „hetvenkedek“: szeptemberben leszek hetvenéves. A feleségem húsz évvel ezelőtt meghalt, a gyerekeim „szétrebbentek“, magam maradtam a nagy házban. A lányom Turcianské Teplicében lakik. A fiam eddig Kassán volt. Igaz, most már hazaköltözött, itt lakik a dombon; mondta már, hogy költözzem hozzá, de jól megvagyok én így egyedül... Hirtelen a magasba, a kastély egyik udvari bejárata fölé mutat. A tiejárat fölött, a jobb oldalon egy női, a másik oldalon egy férfifejet ábrázoló kis dombormű látható: — Az ott a Baldacsy báró, az meg a felesége — magyarázza Boros Ignác. — A báróné nem volt szép aszszony, a báró meg nagyon szerette a szép lányokat. Ha kikocsizott és meglátott egy szemrevaló fehércselédet, rögtön berendelte magához a piszok. Hogy a felesége tudott-e erről? Már hogyan tudott volna? A főuraknál nem úgy volt ám, hogy az asszony akármikor bemehetett az urához, aztán csak úgy egyszerűen, se szó, se beszéd, lerohanhatta! A báróné először mindig az inassal üzent, ha l>e akart menni a báróhoz. A kastélynak meg kismillió kijárata volt... Volt itt az udvaron egy kút is. Abba esett t>ele a háború után a falu „egyszeri embere“. Nekem elmondta, hogyan történt: mikor bejött az udvarba, akkor jutott eszébe, hogy van itt valahol egy kút. Persze, nem látta, hol, mert sötét este volt. Szóval, megijedt, hogy beleesik, s elkezdett hátrálni. Addig hátrált, addig hátrált, hogy belehátrált a kútba. De szerencsére volt ebben egy cső, mert a vizet akkor már pumpával húzták. Azon a csövön mászott ki az öreg. Közben még a szemüvegét sem veszítette el. Mikor ezt elmesélte nekem, a végén nagy bölcsen megjegyezte: „Aki kútba esik, ne veszítse el a lélekjelenlétét. Ez a legfontosabb.“ Ki tudja, talán én is ezért utaztam Bélára, a Nővé Zámky-i (érsekújvári) járásnak ebbe a kis falujába: ezért a tanulságért. A kastély talán nem is olyan fontos: hiszen a műkincseket már réges-rég elvitték innen, a hallban lévő — Teli Vilmost ábrázoló — falfestményt pedig egyszerűen bemeszelték. Hogy az átalakítás után miként fest majd a bélai kastély, az még a jövő titka. Utam aforizmába kívánkozó tanulságát azonban megjegyezhetem Hiszen ezt az emberi tapasztalat szülte. És az ember igazán nem tudhatja, mikor esik kútba... VARGA ERZSÉBET (A szerző felvételei) 3
