A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-19 / 7. szám
AZ ÖRÖKLŐDÉS TITKAI (ÉSZREVÉTELEK EGY KÖNYVRŐL) Czeizel Endre könyve „az utóbbi idők legsikeresebb tévésorozatának, az emberi öröklődésről szóló adássorozatnak" utószóval kiegészített könyvváltozata. A tévésorozatnak már az első része is nagy visszhangot váltott ki. A műsorról mindenki olyan izgalommal beszélt, mint ahogy a legizgalmasabb krimikről szokás. Igaz, néhányon túlzottnak tartották az előadó nyíltságát és szókimondását, de ők sem tagadhatták, mennyire eredeti és izgalmas mindaz, amiről dr. Czeizel Endre beszélt. Most itt van asztalunkon a könyv. Jó lehetőség ez arra, hogy a hallottakat viszszaidézzük, de arra is, hogy egyes kijelentésekkel vitatkozzunk. Az öröklődéstan (genetika) viszonylag fiatal tudomány, s különösen az utóbbi másfél évtized folyamán óriási lépéseket tett előne. Mivel számos tudományág (így például a szerves kémia, a biokémia^ a matematika, a kvantumfizika, a citológia stb.) bábáskodott a megszületésénél, az egyszerű hatandó számára nem mindig könnyű megmagyarázni a lényeget, hiszen az bizonyos járatosságot tételez fel az említett tudományokban. Dr. Czeizel Endre vitathatatlan érdeme, hogy ezekről a bonyolult jelenségekről és problémákról olyan közérthetően — bár hozzá kell tennünk: szükségszerűen leegyszerűsítve is bizonyos dolgokat — tudott szólni, illetve írni, hogy mondanivalója mindenki számára világos volt. Kár, hogy a könyvben legalább zárójelben nem említi a szakkifejezéseket. A választott módszer nagy mértékben segíti az érthetőséget, de egyúttal meggátolja az olvasót újabb ismeretek szerzésében éppen a „népi jellegű" terminológia miatt. Sajnos, a közérthetőség érdekében olykor pontatlanságok vagy félreértésre okot adható kifejezések is becsúsznak a szövegbe. Például a tehetséges gén, beteg gén elnevezések olyasmit, sugallnak a gyanútlan olvasónak, mintha valami önátló lényekről volna szó jóllehet a gének csak bizonyos információkat hordozó molekuiacsoportosulások, tehát helyesebb lett volna betegséget hordozó gé n-ről, tehetséget meghatározó g é n-ről beszélni. Ugyanígy a nagygén, kisgén szavak is értelemzavaróak, hiszen tulajdonképpen nagy hatású gé n-ről (főgén, oligogén, majorgén) és kis hatású g é n-ről (mlnorgén) van szó. A lombikbébivel kapcsolatban a szerző — nagyon helytelenül — a mesterséges megtermékenyítés kifejezést használja, hőlott maga is megjegyzi, hogy ez a fogalom más vonatkozásban már ismert. Véleményem szerint jobb lett volna „i n v i t r o" vagy „lombikban történő" megtermékenyítésről beszélni, mert hiszen a mesterséges megtermékenyítés minden esetben természetes, csak a megtermékenyítést lehetővé tevő környezet lehet — részben — mesterséges. A könyv 21. számú ábrája alatt a következő szöveg olvasható: „a gén első fényképe". Megvallom kissé bizalmatlanul fogadtam ezt a meghatározást, annál is inkább, mert az eredeti forrás sem volt feltüntetve. Egyik genetikai tanszékünk munkatársaival folytatott beszélgetésem eredményeként arra a megállapításra jutottunk, hogy a képaláírás értelemzavaró és hamis elképzeléseket válthat ki az olvasóban o genetiko központi fogalmáról, a génről. Dr. Czeizel Endre könyve az említett hiányosságok ellenére is nagyszerű munka, a független teremtő szellem jegyét viseli minden gondolata. Kevesen vannak, akik figyelemre méltó tudományos kutatásaik mellett az ismeretterjesztés területén is tudnak eredetit alkotni, új utakat nyitni. A könyv írója ezen kevesek közé tartozik. CSUKA GYULA mérnök, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa NEVTELEN LEVELEK Nem ismerek embert, aki ne gyűjtene (vagy ne kezdett volna gyűjteni) valamit. Gyűjteni mindent lehet: bélyeget és különböző címkéket, régi pénzeket, érméket, cigarettát és cigarettásdobozokat, képeslapot, papírszalvétát. Ismerek egy sebészt, aki az általa kioperált epekövek gyűjteményével büszkélkedik látogatói előtt, diákot, akinek több mint száz, más-más illatú, alakú, csomagolású szappan teszi fojtóvá szobájában a levegőt. De lehet gyűjteni például — névtelen leveleket is... Ilyeneket gyűjt például egyik ismerősöm, aki egyébként orvos, pszichiáter. Ez némileg megmagyarázza szokatlan szenvedélyét. Mint minden igazi gyűjtő, ő is rengeteg időt, energiát áldoz erre. Rendezget, osztályoz, csoportosít. Könyvet ír a névtelen levélírókról. Tehát számára nem is annyira hobby ez, mint inkább komoly anyaggyűjtés. Tréfás kedvű, vidám embernek ismerem. Hobbyjáról azonban igen nagy — talán túlságosan is nagy — komolysággal beszél. Előbb azonban megkér, hogy ne írjam ki a nevét, tehát ő maga is — stílszerűen — a névtelenség homályába burkolózik. Hogy miként lesz egy pszichiáter névtelen levelek gyűjtője, az nyilván szakmai érdeklődésével magyarázható: igyekszik a névtelenül leveleket írogatok személyiségére, pszichikai tulajdonságaira következtetni, leveleik alapján. — Kik írnak és miért ír névtelen leveleket? — szeretném tudni. — Ahány levél, annyi ok, indíték játszhat szerepet, mondja és egy köteg levelet tesz elém. — Csupa áskálódás, acsarkodás, feljelentés ... A névtelen levelek egyik, csoportját képezik az állami és más szerveknek küldött feljelentések. A feljelentésekben foglaltakat az illetékes szervek kötelesek felülvizsgálni. Tény, hogy sokszor igaznak bizonyulnak a levél állításai, számos — főleg gazdasági cselekményre derített fényt egyegy névtelen feljelentés, így végső soron hasznos. Nekem valahogy mégsem tetszik a dolog. Ha valaki bizonyítható, visszaélésre hívja fel a hatóságok figyelmét, akkor miért akar mindenáron a névtelenség „palástja” mögé bújni ? Félelemből, gyávaságból ? Esetleg kényelmességből, hogy ne kelljen tanúskodnia? Pedig akinek igaza van, annak nincs mitől félnie, törvényes védelemben részesül. — A névtelen levelek zöme azonban közönséges rágalom — folytatja a pszichiáter. — Természetesen nincsenek pontos adataim, semmilyen megbízható felmérés nem készült a névtelen levelekről és íróikról. Beteges lelkületű, gyakran kisebbségi komplexusban szenvedő, képzelt, vélt sérelmek tüskéit magukban hordozó emberek ezek. Gyanítom csupán, hogy egyre több és több a névtelen feljelentés, különösen az utóbbi időben. Elítélendő, szocialista társadalmunk erkölcsi normáival összeegyeztethetetlen jelenség. Orvoslásra szorul, csak még a gyógymód ismeretlen jelenség. Maguk újságírók, népművelők, népnevelők alighanem sokat tehetnének, a megfelelő közvélemény kialakításával. A névtelen levelek másik csoportja az, amelyek családok életébe avatkoznak bele. Ezek kivétel nélkül ártalmatlanok lennének, ha a címzett nem venné olykor túlságosan komolyan a dolgot. Persze ez nem mindig olyan egyszerű, mert ha valaki kap egy névtelen levelet, s ebben — tegyük fel — az áll, hogy megcsalja a felesége, bármennyire is megbízik benne, azért ott marad a fullánk a lelkében: alig van ember, aki ne kezdené azontúl valahogy más szemmel nézni az élettársát. Talán felesleges ecsetelni a további lehetséges fejleményeket... Házasságok, baráti kapcsolatok bomlanak fel így. S az ismeretlenség homályában meghúzódó levélíró nevethet a markába. Sajnos a legtöbben hitelt adnak a névtelen vádaskodásnak. Mint minden szélhámos, ezek a levélírók is emberi gyengéinkkel, butaságukkal, hiszékenységünkkel élnek vissza. Hutkai István jogásznál érdeklődöm a dolog jogi vonatkozásai iránt. Válasza egyszerű: fellapozza a Büntető Törvénykönyvet. Azt mondja, másoljam ki, mit mond a 206. paragrafusa. Nem sok kimásolandó akad. A lényeg: a névtelen levélírót, amennyiben állításait nem tudja bizonyítani, egy évig terjedő szabadságvesztésre lehet ítélni. Igen ám, de az esetek többségében szinte lehetetlen kideríteni, hogy ki a levél írója. Komolyabb nyomozást csak a súlyos következményeket kiváltó levelek írói után indítanak. Mi tehát a megoldás? Mindenképpen harcolni kell e csúnya és a szocialista emberhez méltatlan jelenség ellen. Elsősorban neveléssel, felvilágosítással. E harc sikeréhez kíván hozzájárulni tervezett könyvével V. Miklós doktor pszichiáter. Szöveg és képek: —py— 15
