A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-19 / 7. szám
XL A 78. oldalon ott találjuk Átirat-át a Beethoven-zenére, a 99. oldalon Kallimakhoszhoz címzett prózaversét, a 110. oldalon pedig E. T. A. Hoffman könyvének olvasásába merül. Különös figyelmet érdemel egy prózaverse, A kép címe: végtelen ember. Rövid tartalma: három emberarcot rajzol egy papírra, míg Lessing Laokoón tanulmánya motoszkál benne. Az első egy szőrös emberarc, a barlangi ember arca. A második: egy normális mai emberarc, A harmadik nem is arc, csak szabályos kör, közepén piros ceruzával rajzolt kérdőjellel. Ez a kép felelt volna a hovára. Ekkor már biztosan tudta, hogy a három arcot nem sikerül egyetlen képbe sűrítenie. Érdekes a vers befejezése: „ ... A honnant és hovát csak az ember képzeli el, jegyeztem fel a papír fehéren maradt oldalára, hogy a jelent bekerítse képzeletével. Valamelyik énem ekkor torkon ragadott: A nyugalmad fontosabb, mint az igazság? Szorogatott dühösen és tombolt. Ne vegyétek el tőlem a csendet, mondtam újra. A hangom remegett és széttéptem a telefirkált papírlapot!” A metafizikai választ sürgető két kérdésre nem válaszolt, mert nem volt bátorsága válaszolni. És most vegyük sorra a „Hadd vegyüljön e zavaros földi zajba egykét tiszta égi hang” című prózaversét. Egy-két figyelemelterelő, a figyelem elterelésére mégis képtelen fogással applikálja mai viszonyainkra Petőfi Okatooáia című versének egyik versszakát: „Szerény állat itt a lélek, / nem kér szénát, abrakot; / mint szamár a gazt: zabálja / a kalendáriumot. / Költőnk megfeledkezett arról, hogy nem az úri Magyarországon él, s éppen ezért nincs joga úgy szólítani Petőfit, ahogy szólítja: ......Ha keresem kardod, ezért / élesre köszörülni a pengét! / felvágni mindent, ami zárt; / szavakat nyitni egymásba és arcokat / ablakot nyitni a tájnak /, hogy: — A szeretők szeme a másik benső terét bevilágítsa. S beszélhetnénk ugyanígy, ha már ideértünk / a szeretők vagy a forradalmárok fényes szavairól is... / Közbeiktat egy fiktív Hiadort is, aki fénymázas cipőben jár. A tényleges Hiadorról megjegyzendő, hogy igazi neve Jámbor Pál volt. Petrichevich Horváth Lázár, a Honderű egykori szerkesztője kijátszotta Petőfi ellen. Egyébként ő maga is költő volt, ha nem is a legjobbak közé tartozott. A forradalom idején a Közoktatásügyi Minisztériumban volt beosztva. A vereség után kénytelen volt Párizsba bujdosni, ahol a magyar irodalom népszerűsítése érdekében végeredményben hasznos munkát fejtett ki, Jókait firdította franciára, Chassin számára pedig nyersfordításokat készített Petőfi verseiből. Mindezt nem azért jegyeztem le, mert kedvem van megvédeni Hiadort, csak azért, hogy fiatal költőnk vessen számot tényleges képességeivel. A vers második szakaszát Unisono alcím alatt fejezi be a hazai magyarságra nézvést nem éppen hízelgő sorokkal: „Miénk az eseménynaptár mindegyik lapja / miénk néhány kisszerű fájdalom az aládúcolt napok / miénk a számtalan lehetőség ...” Aztán kifakad. Erősen kifakad, mintha ő maga lenne Petőfi: „Fonjak-e ostort lángsugarakból? / Fonjak-e ostort? ! / ...A szembenézések ideje nem gyötör / Bárkivel / Bármikor / Merre jársz?“ Eszébe se jutott tudomásul venni, hogy középiskoláinkról és főiskoláinkról ezrével és százával kerülnek elő képzett és művelt emberek, s húsz, tíz vagy csak egynéhány éve ténylegesen hozzájárulnak szűkebb hazánk felvirágoztatásához. Persze ő mindezt a maga költői és nietzschei magaslatából nézi, s eszébe se jut kalapot emelni ezrek és tízezrek munkája előtt. Ehelyett Petőfit, a forradalmárt fordítja szembe a tényleges forradalmi- gazdasági átalakításon munkálkodók ellen. A kultúra pózoló álforradalmi kritikája is nietzschei vonás. Jellemző rá fiatal költőtársához való viszonyulása is. A Hét múltévi 6. számában Kulcsár Ferencről írt cikkében ilyesmit állapít meg róla: „Kulcsárt a látomás fogja meg Rimbaudban; az indulatot, amely a marxi penge biztonságával az akkori társadalom elevenébe vág, nem másolja át gépiratára.” Ö maga hol felejtette azt a marxi pengét?! Rajong a távoli múltban, vagy a közelmúltban, de távol lezajlott, számára érthetetlen forradalmakért. De eszébe se jut, hogy nálunk is forradalmi átalakulás zajlott le. Az nem forradalom volt — csak sötétség! Valóban el akarja hitetni, hogy pl. a komáromi hajógyár, a Kelet-szlovákiai Vasmű, a ziari alumíniumkohó, az árvái duzzasztógát és villanyerőmű, a Vagon épült villanyerőművek sorozata s más nagyszerű építkezés létrehozása, kiváló földművesszövetkezeteink, mindez sötétség volt, s ráadásul le is omlott? Mindmáig szilárdan a helyükön állnak, s olyan felületes, látszólag költői általánosítások: „...Ami épült eddig / csak sötétség / ami leomlott / eddig csak sötétség /” — az ismétlések végtelen hatalmával együtt lényegében a társadalmi-gazdasági haladás tagadását jelenti, nem beszélve a már említett Semmi itt-ott felbukkanó kultuszáról (pl: „ ... a zéró kőrútján beélesítve látod mindezt”) vagy: „ ... visszatérsz a semmi tört üvegein ...” Még hazájával kapcsolatban is felbukkan, csak másképpen fogalmazva: ......Ez volna hát — szeszlángos képzet — a kövér füvekkel lángoló táj, a befelé szóló, az ürességbe horpadó.” Ugyanígy a szerelemmel kapcsolatban is: „ ... a kéj csúcsa fenn / a Semmiben / a Semmi gyökerei / a kéj televényébe / fúrnak” /. 9 lét azonos itt a nem-/ léttel, s ott vagyunk Heidegger Semmijénél: „A Semmi nem ellenfogalma a létnek, hanem eredetileg magában a létnek lényegében gyökeredzik.” Applikálja ezt a lehetetlenséget a tárgyi világra is: „ ... Hiába kéred hozzam át / fürdőszobádból a tükröt / mert a fürdőszoba nincs a he-BÁBI TIBOR lyén / a tükör pedig bár helyén van / de a semmire akasztva” /. Igaz, küzd is a Semmi ellen, pl. az Euterpé és Anti-Euterpé vagyis a művészet és a művészetellenesség fogalmának szembeállításával, vagy a már idézett Kételyek egy ciklus írása közben című versében, melyben önerővé lényegült, maga részévé vált, de hatalma kifárasztja. Az első versszakban nagyon kételyt ébresztő küzdelem ez: „ ... Csak várod hogy önvéred fellocsoljon / Ideje nics álmaidból / Az ürességre kovácsolt / Gömbölyű héj nézésedtől behorpadjon /.” Itt már az időt is nemlétező fikcióvá avatja, nem is szólva a Nyolcadik napok című versének metafizikai idő fogalmáról. Mindezek az irraelitások nem akadályozzák meg abban, hogy megalkossa a bátorság mechiavellista ízű, egészen költőietlen erkölcstanát: „aki / amellyel / amitől / amiért / ahogyan / amikor /”. Roncsol László zárt-nyílt dilemmarendszere így szükségszerűen csődöt vallott. Az élet és a halál, a zárt és a nyílt dolgok antitézise nem is elégséges ahhoz, hogy a költői gondolkodás dialektikáját megteremtse, még akkor sem, ha a történelmi mítoszok s a holnapoknak a költőtől is kétségbevont kultuszához menekül. Ha e zavaros és zavarbaejtő gondolatvilágtól meg nem szabadul, olykor valóban megragadó képgazdasága értelmét és értékét veszti, aminek költészetünk csak kárát vallja. Munkám: megmaradni Milyen egyszerű leredukálni egy költészet értékét semmitmondó fülszöveggel, ami szükségszerűen nem elemzés eredménye, inkább propagációs szándék vezérli, de mélyebb belepillantás nélkül. Lássuk csak, mit mond ez a fülszöveg: „Szitási költészetére bizonyos átmenetiség jellemző. Költeményeinek tárgya többé-kevésbé hagyományos, verseinek hangszerelése modern. A tájélmény, a faluélmény az elsődleges nála, metaforáinak, összetett költői képeinek ellenére költészete nem intellektuális, hanem hangulatköltészet. És milyen könnyű két különböző képességű és tehetségű költőt egy semmitmondó frázissal ugyanarra a szintre hozni: „Szintási bonyolításai és Zirig egyszerűsítései mögött ugyanaz a felszínes, kis világot ismerő általánosságokkal viaskodó tudás áll ...” (Varga Imre, Korszerűség a művészetben — Hét, 1976. 13. sz.) A kötet — Hullámverésben a címe — tartalmaz néhány rossz verset is (Éjjel — Groteszk és Abstrakció), ezekről nem is fogunk beszélni. És azon se fogunk tűnődni, hogy egy költő érkelődése miért tart sokáig, vagy rövidebb ideig. Nyilvánvaló, hogy nemcsak a személyes adottságok, de a körülmények is közrejátszanak ebben. De mindez nem érdekes az olvasó számára, sem. Csak egy dolog érdekelheti: a küszködés eredménye, s valóban eredmény-e? Vessünk most már néhány vizsgálódó pillantást a költő alkotásának legmélyére, valóban hangulatköltészet-e, s valóban felszínes, kis világot ismerő viaskodás áll-e mögötte? Kezdjük a Hullámverésben című ciklusának Köszöntésével: ......Jó napot, munka, / Kirepülsz a parasztok kezéből, / s fészked lesz a határ. / Jó napot, reggel, / mert felébresztettél, / s az eget piros kövekkel díszítetted. / Jó napot, mozdulat, köszöntlek, / mert azt akarod, amit én: / elhullás ellen nevelsz. /” Első pillantásra is felmérhetjük, hogy nem puszta hangulatot, hanem a szocialista ember életérzését közvetítő sorok. Költészetünkben évek óta ez az egyetlen és első olyan jelentkezés, mely a munka köszöntésével kér bebocsátást a művészet világába, s ezt nem elutasítani és otrombán bírálni kell, csak üdvözölni lehet, épp oly tiszta szívvel, mint ahogy a költő megfogalmazta őket. És nézzük a Lombritkítás című kétszakaszos kis verset. A legegyszerűbb emberi ténykedésből, a lombritkításból is az emberi életet gazdagító tiszta reménységet fakaszt: „... szebb lesz a virág, / s több a Nap-arcú alma.” De nem is a munka vigasztaló, emberi reményeket tápláló eredmények rögzítésében bontakozik ki művészete, hanem az egyszerű munkafolyamat dialektikájának megragadásában: „Ha az ember a fát ritkítja / nem néz csomóra sebre ... stb.) Mindez átcsap a második szakaszba is: „Suttyó, selejt ág, / hull a föld a ravatalára, / s az ember érzi, / hogy szebb lesz a világ / több a Naparcú alma. /” Tehát egyáltalán nem tájleírásról, még csak nem is hangulatról van szó, de az emberi cselekvés dialektikájáról, ember és természet ellentmondásos ugyanakkor harmonikus viszonyáról. Hasonló jelenségekkel találjuk szembe magukat Várlak című szerelmi versében: „Halálom nincs már, / csók lett az életem: kincstár. / Szállnak a varjak: / Szárnysuhogásukkal sirathatlak. / A képek mélyén ott rejlik az ember — az emberi nem halhatatlanságnak gondolata, mely csak a szerelem érzésével asszociálódhat, ugyanakkor a pillanatnyi elmagányosodás lehangoló szomorúsága is. A következő versszakban pedig a remény, a beteljesülés várakozása feszül: „ ... várlak / a fények akváriumában / égre rajzolt szemmel — / én, / az Embernek nevezett ember.” / A képekké ötvözött szavaknak megvan a maguk mélysége. A szerelem nem ostoba ösztön, pillanatnyi hangulat vagy érzékiség, hanem az egyedet önmaga fölé emelő, közösségét teremtő tiszta szándék. Így válik érthetővé számunkra a nagy E- vel írt ember és a kisbetűvel írt ember. Ez a nagy tiszta érzés nyilvánul meg a versszak képeiben: „a fények akváriumában” s az égre rajzolt szemében. A következő négysoros kis vers (Nem a szemedben) mélységes, tudományosan is alátámasztható pszichológiai igazságot rözgít: „A béke nem a szemedben virágzik, / ahogy fehér habbal a cseresznye. / Való anyagtól a látomásig / minden az izmokba van temetve.” / Vlagyimir Lévi szovjet pszichológus Ohota za Mislju című munkájában (kiadta a Molodaja Gvargyija, Moszkva, 1967.) egy rendkívüli tudományos eredményt ír le: „I. M. Szecsenov (ugyancsak szovjet pszichológus — a szerző megjegyzése) elektromiográffal végzett kísérletei igazolták azt a feltevést, hogy minden gondolat az izomzat rejtett, kifelé nem nyilvánuló mozgása. Azt mondhatjuk, hogy egész testünkkel gondolkodunk, s egész izomrendszerünk (nemcsak beszélő szerveink izomrendszere) a gondolkodás szolgalátában áll. De az izomzat e finom tevékenysége úgy játszódik le, hogy magunk se vesszük észre.” (Folytatjuk) A KILENCBŐL HÉT 14
