A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-08 / 1. szám
Atulai remetei (RÁDIÓDRÁMA) SZEMÉLYEK: Lev Nyikolojevics Tolsztoj, az író Zsófia Andrejevna Bers grófnő, a felesége Alexandra, a lánya Kalauz Makovicki dr., a háziorvos Sztakovszki dr., az asztopovói állomás orvosa Osszoling, az asztopovói állomásfő' nők Andrej, a kocsis SZÍNHELY: Az első felvonás Jasznaja Poljanában, Lev Nyikolajevics Tolsztoj dolgozószobájában, a második felvonás egy szekéren és a kastély tópártján, a harmadik felvonás a vonaton és az asztopovói állomásfőnők házában játszódik. Idő 1910 november. ELSŐ RÉSZ Zsófia: Nem vagy még éhes, Nyikolajevics? Ha jól tudom, itt az ideje a vacsorának. Tolsztoj: Nem .... és már megmondtam egyszer, hogy ne zavarj, ha dolgozom. Kizökkentesz a munkámból az ilyen prózai dolgokkal: eszel-e vagy nem vagy-e szomjas? . .. Utóvégre nem vagyok gyerek! Törődj inkább mással. Zsófia: Ennyit csak szabad kérdeznem I... Nem dől össze a világ. Ki hallott már ilyet? Alexandra: Apának igaza van! Miért zavarod, mikor dolgozik? ... Zsófia: Neked semmi közöd ehhez, Alexandra. Te csak kézimunkázz tovább ... Alexandra: ...és hallgassak, ugye?... Zsófia: Igen. Te hallgass! Egy házat az észnek kell kormányoznia, és Nyikolajevics már öreg ahhoz, hogy kormányozni tudjon, öreg. Sőt túlontúl öreg, amint legutóbbi terveiből is látszik a vagyonnal. Tolsztoj: Megint a vagyon, meg megint a vagyon. Megbolondítasz ezzel a vagyongyűjtő mániáddal. Zsófia: Igen, te engem! Szétosztani a vagyonod a gyermekeid elől, a szegény muzsikoknak, mert ezt fantázióltad ki az egyik regényedben. Nyehludovot akarod megjátszani, úgy, ahogy megírtad, de abból semmi nem lesz. Ezt nem engedem. A törvény se fogja engedni. Majd gondom lesz rá. Tolsztoj: Ne kezd mindig a veszekedést. Én azt az életet akarom élni, amelynek a tanait hirdetem. Eszemnél vagyok, és tudom, mit hogyan teszek. Már negyvenhétben, mint diák, azért hagytam ott az egyetemet, hogy földesúrk^nt a parasztok jótevője és nevelője legyek. De akkor a parasztok nem értettek meg. Zsófia: Nem, mert helytelenek voltak a tanaid, és rossz volt a terved. Amit munkáidban kidolgozol, mind szép dolgok, de az életben nem állhatják meg a helyüket. Tolsztoj: Akkor én hazudnék? ... Nyolcvankét éves vagyok, kellően megfontolom a tetteimet... és azért, mert így nyilatkoztál a munkáimról, feloldom őket és egy huncut fillért nem fogadok el többet értük. Nem a Háború és békéért, nem az Anna Karenináért, nem A Kreutzer-szonátáért, amely a legközkedveltebb olvasmánynak örvend. Ezentúl szabadon azt tehetnek velük a kiadók, amit akarnak. Elég volt a nagyságból és a hírnévből! Tudd meg, hogy elég volt! Egyszerű ember akarok lenni. Ne zavarjon ez a sok vendég. Ne járjon ide ez a sok kinematográfos és gramofonképviselő. Elég volt, elég! Értsd meg, hogy elég! Alexandra: Ne izgasd magad, apa. Ne légy olyan ingerült, hisz tudod, a múltkor is milyen beteg voltál. Alig tudott meggyógyítani Makovicki doktor. Tolsztoj: Igazad van, kislányom, de elkeserít, hogy pont anyád, pont Zsófia nem érti meg az én lelkem, hogy az emberekkel jót kell tenni... „Nincs ott nagyság, ahol nincs egyszerűség, jóság és igazság." Ezt írtam meg a Háború és békében is. Ezt és semmi egyebet... Én vallásos vagyok, de gyűlölöm a miszticizmust... Negyedik gyermeke voltam a szüleimnek, nem voltam jó tanuló és mégis ilyen gazdagsághoz és nagy hírnévhez jutottam. Ezt csak úgy hálálhatom meg, ha valóban prófétája leszek az embereknek, nemcsak szóban, írásban, de a tetteimben is. Ezért akartam a vagyont felosztani a szegények között. Hisz annyi a szegény a földön, kislányom. Alexandra: De apukám! Ne izgasd magad! Tégy úgy, ahogy jónak látod. Én tudom azt, hogy neked igazad van. Zsófia: Én csak hallgatom a szavaitokat! Csak hallgatom! Tolsztoj: Jobban is teszed, Zsófia! Mögöttem hosszabb élet van már, mint mögötted. Tapasztalatok, élet és minden. 1848 után, mikor befejeztem a tanulmányaimat, Pétervórott éltem. Ötvenegyben, a kaukázusi faluba húzódtam adósaim elől, hogy rendes emberré váljam. Majd katonának mentem. És bár lelkileg nem voltam a háború híve, de hogy igazi harcban legyen részem, átmentem a dunai hadsereghez. Ötvennégyben Szevasztopolba küldtek, és ott maradtam az erőd feladásáig. Ötvenhatban ugye, amint tudod is, búcsút mondtam a katonaságnak és visszatértem Pétervárra. Itt újra éltem az életet. Sokat írtam. írtam és írtam ... Hatvanban, a bátyám halála után, az igazság keresésére indultam, de hiába. Jasznaja Poljana-i iskolám is meghiúsult. Nem sikerült. Tovább nem mondom ezeket a dolgokat, mert hiszen a többit már te is tudod ... Zsófia: Igen. Tudom, Nyikolajevics: Szép utat futottál be 82 esztendő alatt, de nem lehet a gyerekeidet koldussá tenni. Akkor ők válnának olyan koldusokká, mint azok, akiknek most szándékoztad szétosztani mindenedet. De ebből, mint mondtam, nem lesz semmi, mert ezt a törvény sem engedi. Hiába van a végrendeleted. Tolsztoj: Jól van, jól, Zsófia, csak hagyj már engem nyugton, dobj inkább a tűzre a kandallóba, a cseléd helyett, azzal hasznosabb dolgot teszel. És, igen, a délután valami levelet említettetek. Hol van? Alexandra: Itt van, apukám. Amint a borítékról és a bélyegről látom, Stockholmból jött. Tolsztoj: Stockholmból? Alexandra: Igen. Onnan. Tolsztoj: Vajon mit akarnak azok tőlem? Vagy ezek is, mint az amerikaiak a múltban, azok a duhoborzok, hívnak, hogy alapítsak ott számukra vallásfelekezetet? Alexandra: Nem hinném, mert csak egy levélke van benne, azok pedig küldöttségként jártak itt. Na, itt a levél, apukám, már fel is téptem. Nesze, olvasd. Ha választ akarsz rá írni, majd diktálhatod. KIS SZÜNET Tolsztoj: Nahát! ezek a stockholmiak is, hogy mi nem jut az eszükbe? Képzeljétek már! Nekem ítélték oda az ez évi irodalmi Nobel-díjat. Nekem, Lev Nyikolajevics Tolsztojnak. (Nevetni kezd). Zsófia: (kedvesen): Neked, Nyikolajevics? Neked!?... Tolsztoj: (még nevetve): Igen, igen. (Már komolyabban)... De nem kell. Nem vagyok rászorulva. Adják a szegényeknek. Annak, aki éhezik és nincs megélhetése. Hisz oly sok az éhező művész. Zsófia: (riadtan): De Nyikolajevics!... Tolsztoj: Semmi de! Semmi Nyikoiejevics... nem fogadom el és kész. Visszautasítom. Megértetted, Zsófia? ... Gyere csak Alexandra, ugyan nem, majd megírom én a választ, te meg elviszed a levelet. Alexandra: Jó, apukám. Jó. Rendben van. Tolsztoj: így ni. Nem írok csak pár sort. Már rendben is van. Zsófia: Szent isten! Mi marad a gyermekeknek? Mi marad a gyermekeinknek, Nyikolajevics? Azokra nem is gondolsz? Tolsztoj: Az életük marad nekik. Az élet a legnagyobb kincs. És végeredményben „az ember nem azért él, hogy dolgozzanak érte, hanem azért, hogy ő dolgozzon másokért"......Küzdeni — ez maga az élet.” „És az élet lényege csak ez: önmagunk tökéletesítése." És ... most már elég volt! Te, Alexandra, vidd és dobd be ezt a levelet, és a vacsorám hozzátok majd be a kisszobámba . . . Szervusztok ... Jó éjszakát. Megyek aludni. Elég volt a napi robotból. Éppen elég. (elmegy, ajtócsukódás) Zsófia: Én istenem! Én istenem! Állandóan ez a filozofálás és bölcselkedés. Ez és újra ez. Én nem bírom tovább. Alexandra: Ezt inkább ő mondhatja, anyám. Miért keseríted az életét? Miért ellenkezel vele? Ő ma Oroszország legnagyobb írója. A stockholmiak is neki ítélték oda a Nobel-díjat. Ez maga is egy vagyon. És ő visszautasítja, mert úgy látja, hogy sok a szegény. Zsófia: Igen, mert öreg már és beteg. A múltkor már azt hittem, nem tud életet önteni bele Makovicki doktor. Alexandra: Éppen azért, anyám. Épven azért hagyj rá mindent. Tégy úgy, ahogy ő akarja. Zsófia: Azt már nem! Majd azt a végrendeletet is előkentem én. És ha másképp nem megy, elégetem a tudta nélkül. És itt ez a vagyon, ez a Nobel-díj is. (Kérve).. . Alexandra lányom, ne dobd be azt a levejet. Vegyük fel mi azt a pénzt. Alexandra: Anyám, én nem teszek ilypt. Teljesítem apám, Lev Nyikolajevics Tolsztoj, az író, a tudós, a tulai próféta parancsát, akire én nagyon, de nagyon büszke vagyok. Megyek is a levéllel, mert még engedek a kísértésnek. Kezét csókolom. (Elmegy, ajtó csukódás). Zsófia: őrültek között élek! örültek között élek! GONG 15
