A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-12 / 6. szám
A bírónőnek fárasztó napja volt. Reggel nyolctól megszakítás nélkül tárgyalt. Délután, néhány perccel három óra előtt, amikorra a tárgyalóteremből visszatért a dolgozószobájába és fogasra akaszthatta a lilásfekete bírái talárt, tulajdonképpen már csak egy kávét szeretett volna meginni és aztán elidulni hazafelé. Pillantása ellenben az íróasztalán tornyosuló napi postára esett... Már-már menni akart, de legalább futtában átlapozza még a mai postát... Rögtön az iratköteg legtetején egy válóperi kérelmet talált. Az ilyesmi tucatszámra érkezik a bíróságra, nem is szentelt volna különösebb figyelmet a bontóperi keresetnek, ha tekintete nem akad meg a kérelmezők születési dátumán. A bírósági gyakorlatban sokmindent megszokik az ember, így nem is azon lepődött meg, hogy a kérelmezők nagyon fiatalok, mindketten csupán 23 évesek; de mindketten ugyanabban az esztendőben, ugyanabban a hónapban, sőt, egyazon napon születtek! Ez aztán a véletlen!... Igen, tulajdonképpen már haza akart volna menni, de ha már belepillantott, hát akkor végigolvassa a kérvényt ... Vera és Tibor esküvője vérbeli diáklagzi volt. A szülőkön kívül csak fiatalok voltak jelen, a barátoknak számító évfolyamtársak az egyetemről. Lényegében a megszokott parti jött össze Veráék lakásában, az a társaság, mely már harmadik éve szabad idejének zömét együtt töltötte. Vera és Tibor mindenüvé együtt jártak, ha egyszeregyszer egyikük hiányzott valahol, a másikat már nem is kereste senki. Együtt jöttek a fölvételi vizsgára is, együtt jártak a szigorlatokra, az évfolyamvizsgákra; együtt tanultak, együtt szórakoztak. És együtt ábrándoztak a jövőjükről is, .mert azt sem titkolták senki előtt, hogy ők már régen elhatározták: együtt próbálnak szerencsét az életben . . . Ezért közösen gazdálkodtak az ösztöndíjjal is. Tibor ebben jártasabb volt Veránál, ezért ő osztotta be a pénzt. Vera néha-néha szeretett volna egy kicsit többet költekezni, de Tibor ilyenkor mindig leintette, mondván, ha majd házasságot kötnek, akkor minden koronára szükségük lesz. Ha majd házasságot kötnek... A harmadik évfolyam végén úgy döntöttek: megtartják az esküvőt, ország-világ előtt már amúgyis házasoknak tűnnek, már valóban csak hivatalos iratra volt szükségük ahhoz, hogy tényleg férj és feleségnek számítsanak. A barátok, az évfolyamtársak természetesnek vették Vera és Tibor elhatározását, csupán néhányon kockáztatták meg azt a véleményt, hogy mégiscsak diákok még, messze vannak a diplomától, ki tudja mi történhet addig még?... A leendő házaspár azonban elhárított magától minden kételyt és a szülőket is kész tények elé állították. Vera édesanyja nem is akarta elhinni, hogy tényleg pusztán szerelemből és nem más okból van ez a nagy sietség. A fiatalok nevetve nyugtatták meg őt, hogy nincs mitől tartania, egyelőre nem kell még kisunokával törődnie ... Megtartották hát az esküvőt és Vera szüleinek lakásába költöztek. A szobájuk nem volt túlságosan nagy, de jól érezték magukat itt. Az ösztöndíjból megtakarított pénzen szőnyeget vettek, a szekrényben néhány ruha lógott, a polcokon tankönyvek sorakoztak. Nemcsak a harmadikat, de a negyedik évfolyamot is minden különösebb gond nélkül elvégezték, így oz egy esztendeje kételkedni látszok is belenyugodtak abba, hogy ezúttal nem nekik, hanem Verának és Tibornak volt igaza ... Az állam nyújtotta, fiatal házasoknak járó kölcsönből saját szobabútort vettek, a szülőktől pedig — promócióra szánt előlegezett ajándékként — egy gépkocsit kaptak. Sőt, a szerencse is melléjük állt, mert Tibor vidéki nagybácsijától egy kisebb kertet örököltek, ahová további kölcsönnel egy szerény nyaralót akartak építeni. Csaknem két éve voltak mór házasok, de gyerekről nemigen esett szó közöttük. Igaz, a szigorlatok és az államvizsgák körülötti hajszában nem is volt nagyon idejük ilyesmire gondolni; most ellenben Vera megfelelő álláshoz jutott, Tibort pedig néhány hónap múlva egy esztendei tényleges katonai szolgálat várta. Kifogást most is találtak bőven: egyelőre nincs még saját lakásuk, Verának egyedül kellene a gyerekkel törődnie amíg Tibor a katonaidejét tölti, az örökölt kertben épülő nyaraló sincs még készen és Vera sem léphet úgy munkaviszonyba, hogy alig pár hónappal később anyasági szabadságra menjen ... Tibor bevonult és Vera egyedül maradt. Nem volt kivel megosztania magányát. Szüleivel már nem volt olyan közvetlen jó viszonyban mint lánykorában, így egyetlen vigasza csupán a levélírás maradt. Az első hetekben szomorú, olykor szinte kétségbeesett leveleket írt Tibornak, aki minden alkalmat megragadott arra, hogy hazalátogasson. De mit számított az a néhány otthon töltött nap a távoliét hosszú heteihez viszonyítva? ... Vera úgy érezte, ki kell törnie ebből a magányból. Az édesanyjával is egyre több vitája volt azért, hogy későn jár haza. Egyszer sok munkája volt, másszor a fodrásznál volt, harmadszor moziban, aztán a kolléganőjének születésnapja volt... és így halmozódtak közöttük a nézeteltérések. Vera édesanyja akkor sértődött meg a legjobban, amikor Tibor sem neki adott igazat, mondván, senki sem kívánhatja Verától, hogy az egész esztendő alatt ki se moccanjon otthonról... Ezzel végleg betelt a pohár, többet egy szóval sem törődött a fiatalok dolgával. Szótlanul tudomásul vette azt is, amikor egy verőfényes tavaszi napon Vera kijelentette: albérletet talált, elköltözik otthonról. Tibort kissé meglepte a váratlan fordulat, de nem kényszerítette Verát arra, hogy visszaköltözzön a szüleihez. Amikor a legközelebbi alkalommal három napos eltávozási engedélyt kapott, nemcsak Verával járta a várost, hanem a saját munkahelyére is elment. Megsürgette a nyárra szóló lakásígéretet. Az igazgatóhelyettes, aki egyben az üzemi szakszervezeti bizottság elnöke is volt, megnyugtatta őt: nem lesz nagy a lakás, mindössze másfél szoba, de amint leszerel beköltözhetnek. Kitörő örömmel mesélte feleségének a nagy újságot, aki azonban a vártnál kissé tartózkodóbban fogadta a hírt. Tibor, mint az életben mindenre, erre is talált magyarázatot: Verát bizonyosan bántja az otthoniakkal fennálló viszony és a magány is nagyon rosszul eshet neki... Hiába, nehéz próba egy ilyen esztendő... Az igazgatóhelyettes állta a szavát. Alig egy hét telt el attól a naptól, hogy Tibor leszerelt, máris megkapta oz új lakás kulcsát. Beköltözött és egy szombat este lakásszentelőre hívta régi barátait. Ugyanaz a társaság jött össze, akik három évvel ezelőtt a diáklagzlt ülték. Egyedül Vera hiányzott. Eleinte mindenki azt hitte, hogy feltartotta magát valahol vagy valami tőle megszokott vidám meglepetésben töri a fejét s egyszeresek széles mosollyal beront az ajtón — de hiába várták, hogy a háziasszony tálcával, poharakkal a kezében belépjen a szobába. Tibor egyedül látta el vendégeit, egyedül ült a barnamintás huzattal bevont heverőn. Talán kilenc óra is elmúlt már, amikor a vendégek közül valaki nekibótorodott és rákérdezett Verára ... Tibor elfordult a rászegeződő tekintetek elől és szűkszavúan csak ennyit mondott: — Elválunk ... Leszereltem és Vera másnap bevallotta, hogy gyereket vár. Egy idegen férfi az apja, egy fiatal gépészmérnök ... A bírónő bezárta az iratot, aztán fölütötte a határidőnaplóját. Elhatározta, mielőbb kitűzi a tárgyalást. Először megpróbálja kibékíteni őket, hiszen Verát és Tibort több évi szerelem fűzte egymáshoz; de ha kitartanak a szándékuk mellett, akkor nincs értelme húzni a dolgot, akkor minél előbb ki kell mondania a válást. Kosúthová Elena felvétele HŰSÉGBŐL ELÉGTELEN 17
