A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-12 / 6. szám
Kövérek dicsérete „Aki a hasát szereti, rossz ember nem lehet.” A fenti közmondás-javaslatot jóváhagyás végett terjesztem olvasóközönségünk elé. Indokaim a következők: A jóétvágyú emberek jókedvűek. Legalábbis miután jólaktak. De éhesen sincs idejük gonoszkodásra, elvetemült dolgok művelésére, hiszen a hasukkal vannak elfoglalva. Szorgalmasan dolgoznak, igyekeznek sokat keresni, hogy minél jobban táplálkozhassanak. Munkaszünetben és munka után az étlapokat böngészgetik vagy az élelmiszerboltokat járják, esetleg otthon szakácskodnak, sütnek-főznek, esznek és isznak, majd jóízűeket alusznak. Gőzölgő húslevesekkel, pirított malaccal, csirke-paprikással álmodnak. Ha túlságosan meghíznak, minden szabad idejüket a fogyókúrának szentelik. Bűncselekményekre teljességgel alkalmatlanok: betörésnél a legtágabb ablakba is beszorulhatnak; erőszakoskodásra túlontúl kényelmesek, rendbontásra lusták. A történelemnek nem alakítói, hanem kedélyes szemlélői. Alig ismerünk kövér világhódítókat. Caesar daliás férfi volt, hízásra ugyan némileg hajlamos, de nem kövér. Napóleon bizonyára meghízott volna, ha nem mászkál anynyit, különösen télvíz idején (Moszkva—Párizs), ha többet alszik s nem töri állandóan a fejét. A fejtörés különösen rossz hatással van az étvágyra és az emésztésre. Az étvágytalan ember viszont rosszindulatú, hajlamos holmi filozófiai rendszerek, politikai programok, szépirodalmi dolgozatok kiagyalására, állandóan a világ megváltoztatásán töri a fejét. A sovány emberek közül kerülnek ki nagyjából az élsportolók, éltudósok, élköltők és egyéb élfakírok. A kövér emberek szelídek. A soványak, gyomorbajra hajlamos emberek viszont izgágák, vadak, összeférhetetlenek. A kövér nők (már!) hűségesek és családiasak. Az atombombát is minden bizonnyal sovány emberek találták fel, rosszindulatból s abból a felületes számításból, hogy nyilván csak a kövér embereket pusztítja el, mivel a radioaktív sugárzás azokat nagyobb felületen éri. Egyszóval az emberiség jövője attól is függ, mennyire tudunk meghízni. Minél inkább csökken a soványak részaránya a kövérekkel szemben, annál inkább reménykedhetünk, hogy rózsás jövendő vár rájuk, ha világunk megtelik pirospozsgás, jókedvűen mosolygó, békés, kövér emberekkel, akkor talán még a háború is elkerülhető lesz, hiszen kinek lenne kedve meghalni jóllakottan, egészséges emésztés közben — elalvás előtt?! ZS. NAGY LAJOS „Kakukktojás" a zacskóban Félreértés elkerülése végett: az alábbiakban nem valamelyik gyermekkori kalandomat szeretném elmesélni. Nem. Az eset minap történt, Bratislava szívében. Citromot vásároltam a Prior áruház melletti zöldségesbódék egyikében. Szép, zöld citromok voltak, olyanok, mint aminőket manapság mindenütt látni és kapni (ez valami divat lesz, azt hiszem). Nem dicsekvésnek szánom, de mondhatom, hogy jó ismerőseim. Kivált a vastag héjúk és a kis nedvtartalmuk miatt kedvesek nekem. Gondolom, amikor szedték őket, akkor még csak éppen hogy elvirágoztak a citromfák, különben a citromoknak a hosszú úton lett volna idejük beérni. Mivel egy kiló citromot vettem, tíz koronát fizettem. (Tulajdonképpen csak kilenc hatvanöt kellett volna fizetnem, de újabban a zöldségboltban borravaló is dukál — azon a címen, hogy az áru súlya valamivel több, no nem a kívánt súlynál, csupán a mértnél.) Otthon — az utóbbi időben kialakult szokásomhoz híven — kiraktam a citromot a zacskóból, nehogy egy penészes citrom megfertőzze egészséges társait. Ismét bebizonyosodott, hogy óvatosságom indokolt volt: a penészes citrom ott idétlenkedett az egészségesek között. „Ha penészes volt, hát penészes volt, ezért még nem kell »kakukktojásnak« tartani” — jegyezhetné meg valaki. Nem is tartom annak. A zacskóból ugyanis előkerült még valami, aminek nem volt ott mit keresnie: egy formás, igazi, ráadásul nagyon régen nem látott — narancs. „Biztosan kezdő lehetett az elárusító, aki még a citromot sem tudta megkülönböztetni a narancstól” — akadékoskodhatna megint valaki. Kézenfekvőnek látszó magyarázat, de én mégsem értek vele egyet, még akkor sem, ha most kivételesen a citrom valóban összetéveszthető volt a naranccsal: egyik is, másik is olyan zöld volt, akár a júliusi dió. Nem véletlen tévedésről, hanem üzletesi fifikáról van szó. Az tény, hogy egy kiló narancs tizennégy korona, s így látszatra ráfizetéses a dolog, viszont ne feledjük: kinek kell ma a zöld narancs? A zöld citrommal még csak lehetne mit kezdeni, de a zöld naranccsal semmit. Hát így került a „kakukktojás” a zacskóba. —ez— 18