A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-08 / 1. szám
V. HÁROM labirintus Tóth László az egykor induló fiatal költők közül az első, kétkötetes költőnk. A kezdet kezdetén két verse ragadta meg figyelmemet: az elsőnek, Homokóra-parafrázis volt a címe. Az Új Szóban közölt részlet kezdősoraiban — olvasmányélményei alapján az egész emberi történelmet, de az emberelőtti földtörténetet is — élményévé avatta. Mindez kedvező benyomást tett rám, de az utolsó sorok elcsüggesztettek — igaz, őszinteségükkel meg is vigasztaltak: „ ... Évezredeket kell megtennem naponta magamon / vagyok lélegzetemben / lakatlan sziget / szüntelen mosódnak partjaim / és nincs erőm / Ó nincs hatalmam / a benépesüléshez“. Az emberiség történelmi és társadalmi tapasztalataihoz viszonyítva fiatalsága és tapasztalatlansága volt ez a lakatlan sziget, s a történelmet, mint tudományt és a belőle levonható következtetéseket sem tudta cselekvő erővé változtatni. Első kötetében meneküléspróbáit fejezi be ezzel a verssel, most már cím nélkül a 8-as számmal jelölve. A második — Ithakából Ithakába című — kötetének programját részben ezek a sorok szabták meg, s indították el őt a kiteljesedés felé. Az antológiában közölt Történelemkönyv saját használatra című ciklusból a 2. számmal jelölt szakaszon kívül mindent elhagyott, az 5. számmal jelzett részt is, melyben nagy reményekre jogosító sorokat fogalmazott meg: „...törvényt írok az út porába / ... és törvény a parton / a fa a kő a szó /“ A már 2. számmal jelzett rész így végződik: „...két párhuzamos / közé szorított/ágyamon csúszni kezdek a végtelenbe / .“ Tehát az emberi lényeg, valóban emberi szabadság helyett, mely a természeti, társadalmi és történelmi törvények ismeretére alapul, mert csak így dönthetünk s választhatjuk a legoptimálisabb lehetőséget, maradt a végtelent ígérő álom, bizonyos értelemben önáltatás is. Az elhagyásokat az első kötetet indító vers / a hangok utánzata / is megmagyarázza számunkra: „ ... erdők zuhannak arcodra / hajnalban / megtelsz bokrokkal / indáid közt átcsusszannak / a fogalmak / hogy széles tenyerüket / szádra tapasszák /.“ Azok a nagy reményekre jogosító sorok valahogy összeegyezhetetlenek az így indított kötet sötét alaptónusával. A munka, ismeret és tudomány révén teremtett egység ember és természet között esztétikánk egyik alapelve; Tóth László az indító sorokban a halál sejtelmétől kikényszerített víziót vetít elénk, erdők zuhannak rá, indákkal, bokrokkal telik meg, ahol a fogalmak már terhére vannak, s az így megfogalmazott kis dzsungelén már csak átcsúszszannak és elnémítják. Igen: ez is valamiféle egység ember és természet között, de csak a hegeli értelemben felfogott egység: vadság — pontosabban fogalmazva érthetetlenül determinált visszavadulás. Első sorai alapján is nyilvánvaló, hogy a fiatal költő autonóm képalkotásra törekszik, megfeledkezve arról, hogy a szó csak úgy válhat képpé, ha a költő teremtette újféle kapcsolatokban is megőrzi fogalomvoltát, hogy új tartalmakkal teljen meg, érzékletessé válik és konkretizálódik. Itt fordított folyamat megy végbe: a szó érzékletes ugyan, de csak azért, hogy épp ellenkezőjébe csapjon át: a legtágabb elvontságba. A ciklusnak az ábécé betűivel jelölt szakaszai is erre vallanak: csak absztrakt mezőnybe vetített képek sorozatáról van szó. Az A-val jelölt részletekben a megismerés eredményeit változtatja „agyonhallgatott heurékák labirintusává.“ Az indító versben megfogalmazott helyzet analógiáját teremti meg. Az emberi kéz teremtményeitől valahogy furcsán viszolyog. A B alatt a szelektől csapdosott kertnek „leprás a szája“. Az I alatt:......szobáinkban / díszhalak a tárgyak / fölösleges húszfilléresek / fuldoklunk /, „Értem én, mindez a „fáradtság“ valóban idézőjelbe kívánkozó következménye, épp ézért logikátlan elfordulás a pihenést nyújtó emberi képességek, a kéz alkotásaitól. A magát az embert megteremtő kéz is valahogy tehetetlenül jelenik meg ebben a ciklusban. A C alatt: „öttornyú templomából / ismeretlen zsoltár szűrődik ki“ — bár a megfogalmazása szertartásos ünnepi hangulatot közvetít — “s a padlón / felravatalozva / feküdt egy tenyér / mozdulatlanság/.“ Az E alatt: „a vak koldus/szeméből kirepült/a kéz./“ A vers eredeti címe az antológiában a gnosztikusok varázsszava „Abrakadabra“ volt. Nem azért, mintha a költő hinne a varázslatban inkább azért, mert tehetetlen a vakság sorscsapásával szemben. Vagy éppen ellenkezőleg? Hiszi, hogy a vak ember szerencsétlensége ellenére is megtanulja a munkát? Valóban művészi kétértelműség, de irrealitás is: nálunk a vak ember nem koldul, s ha megtanul dolgozni, nem varázslat, de a társadalom gondoskodása következtében. Igaz, lehet a verset másképpen is értelmezni, egyszerűen másoktól öröklött gyermekkori emlék, s ezzel már párosítható a groteszk értelemben megfogalmazott varázslat is, (valamikor hittek a varázslatban), és mély emberi szánakozás is társult hozzá. A cím maga bizonyos értelemben formalizmusra utal. Az abrakadabra a gnosztikusok Talizmánjain mindig egy betűvel élőiről fogyasztva volt bevésve. A második sor már csak brakadabra volt, s így csökkent egészen az utolsó á-ig a tizenegyedik BÄBI TIBOR sorban. A vers maga is tizenegy soros. Érdekes, hogy Zalabai Zsigmond tagadja Tőzsér Árpád megállapítását, mely szerint: „E versek megértéséhez nem a szavak fogalmi jelentése a kulcs, hanem — jobb híján pozitív vagy negatív töltésük. Ennél a töltésnél fogva állnak Tóth László képei dialektikus rendbe, s adják a létezés dialektikus képzetét.“ Nos, maga Zalabai sem jut sokkal kielégítőbb meghatározásra. Nála a szavak negatív vagy pozitív töltete a vers struktúrájának negatív vagy pozitív töltetévé bővül, s éppen úgy megkérdőjelezhető. Valójában a Mallarmé megkövetelte titokzatosság, többértelműség, a lassan kitatálás lehetősége, mely feltétele a költemény élvezetének, jelenik meg itt. Tehát egyfajta esztétikai miszticizmus, mely nem azonosítható a vallási miszticizmussal, inkább eretnek és istentagadó, de csak a „kiválasztottak“ számára érthető. Tehát egy fajta művészi arisztokratizmus is. Nem pályázik a valóság tényleges megismerésére; elvvé avatja a tárgyak, a környezet, a külső világ keltette belső hatás szimbolikus és expresszív vetületét; ezért deformálja, a maga szúbjektív szükségleteihez idomítja — a valóságban nem létező kapcsolatokba hozza a való világ elemeit, s a személytelenség és látszólagos tárgyiasság ellenére is csak az alanyiság érvényesül az így megszerkesztett és megkomponált világban, mely már a valóság felett lebeg, tehát nemcsak szimbolikus, de szürrealista elemeket is tartalmaz. Művészinek művészi / már amennyire valóban az/, emberi is, mert a valóság rideg ténye elleni tiltakozást, fájdalmat, emberi együttérzést fejez ki, de ugyanakkor tehetetlenséget is. Az L alatt (alcím: apám) megfogalmazott versben édesapjára vonatkoztatva megállapítja: „veséd túlélte karodat“ — betegség bénította meg s tehetetlenné tette azt a kart. Konkrét élményt fejez ki, s így az absztrakt L mellett megköveteli a konkrét meghatározást tartalmazó címet is. A következő négy sor az elhalt apa, a gondoskodó és tápláló szülő emlékét örökíti meg: „ ... Minden tányér levesemben / érzem / ízedet / sárga pöttyökben úszol bennem/. „A fiúi hálaérzet és gyász kifejezése ez, ugyanakkor utalás az élet folyamatosságára is, amit a T alatt rögzített sorokban ront le: „ ... aztán nem leled már az imát / csak bordáidból vérzik / minden ősöd megtagadott. / “ Itt felsejlik már a litánia című ciklusban erősen kifejezett messianizmusa. De az utolsó két sor! Hát apja, apja is megtagadta? Az S alatt újra felbukkan a kéz. A — „bőrünkbe süllyedt éjben /nem ismernek ránk a fák/csak görbe ujjainkkal tapogathatjuk önmagunkat.“ A rászakadó homályban, belül sötétlő éjszakában lassan az önismeret is lehetetlenné válik. A V alatt: „...a tenyér börtönében/rácsokat ráz / idegen halálod. / “ Lázadás ez a halál ténye ellen, s épp azért tehetetlen lázadás. A Z alatt: „ ... ujjainkon a madarak / azbeszt szárnyakkal 1 buknak a csőrödre /'így készültünk a tűzre / fölkészültünk a tűzre./“ — A háborúra!? így válik érthetővé a következő ciklusban három (római számokkal jelzett) költeménye. Az elsőben bevezetőül csaknem derűs hangokat üt meg: „ ... csontjaimban lassan / újra beérnek az almák/fúj a szél/eső ess /verd le emlékeimben a csigalevonatokat.../“. Tehát érzi, beérik lassan, s igyekezete gyümölcsöt is teremthet, azért meg akar szabadulni a kínzó történelmi visszapillantásoktól. A szél a frissítő, megújuló szellemi áramlatok szimbóluma, de a lét számára érthetelen ellentmondásai újra kétségbe ejtik: „...nyálas jézusok / öklendeznek / öklendeznek / szerelmet tébolyt / öklendezik maguk köré a tárgyakat / piszkukkal teleöklendezik templomaikat / rogygyant mankónak szegődnek / tér és idő hóna alá.“ / S a költő veri a dobokat, riadót ver, a halhatatlanok bennszülöttjét, vagyis a lét folyamatosságának biztosítására hivatott embert szólítja, hogy lássa, hallja meg „szájában a szél kicsavart gyökereit./“ Bizonyos értelemben buzdító, felvilágosító hegyibeszéd akar lenni ez a költemény, de a felvilágosító szellemi áramlatnak, a szélnek gyökereit kicsavarta már valami megmagyarázhatatlan meghasonlás, s így hiába veri a riadót: „... szemhéjam / szemhéjad alatt / olvashatatlanok a tárgyak/s logikátlan minden halálunk/.“ Mi ez? Albert Camus agnoszticizmusa, mely az abszurdum kategóriáját avatja esztétikai és filozófiai elméletének alapjává? Nem. Csak egy Duna menti faluból kiszakadt fiatal ember kétségbeesett szkepticizmusa. A második költeményben Mária a természet, a föld — az asszony az ember- termő és teremtő erejének perszonifikációja. Homályos képeit olykor szürkén fogalmazott gondolatokkal párosítja: „...a szülőszobák és hullaházak csak megnevezésükben (lényegükben nem) különböznek.“ Zalabai már említett tanulmányában idézi a költemény két sorát: „ ... Lábunk idegen már egy újabb forradalomhoz / s eszünkbe se jut magunkban keresni...“ Ezek alapján ilyen következtetést szűr le: „Forradalom és önmagunk. Elérkeztünk a rokonszenves költészet kulcsszavához. Tóth László versei... — mindenki címére szólnak, aki elégedetlen önmagával, aki új erkölcsi értékeket igyekszik megvalósítani önmagában.“ Zalabai megfeledkezett a következő sorról: „...az erdő kulcsát...“, tudniillik azt kell megkeresni. Nem vete figyelembe az előttük rögzített néhány sort sem: „ ... ó nézd Mária/ez a táj volt egykor a vers... stb./“ Tehát nem egy erkölcsi forradalomról van itt szó, hanem az elioti értelemben vett és költészetre vonatkoztatott „forradalomról“, mely hajlamos arra, hogy viszszatérjen s mindennapi beszédhez, de Tóth Lászlónál épp az ellenkezőjét tapasztaltuk eddig. Erkölcsi tudata és költői elhivatottsága naív messianizmusában nyer kifejezést, mely éppen ebben a költeményben éri el csúcsát: „...szülj hát Mária/ ó szülj egy újabb keresztet/ó szülj egy újabb halált./“ Naivitás ez — bonyolult formái vagy formátlansága ellenére is — még akkor is, ha elismeri, hogy: „...egy szál sínvilágunkban / szükségünk van a kerekek törvényeire.../“, vagyis a technika és a tudomány törvényeire. Az antológiában is közölt harmadik részben belső küzdelmére valló dialógust folytat önmagával, de a sakkozással, malmozással (játékkal) visszanyert egyensúlyát felborítja Schiller esztétikai elméletének „őrületté“ fokozásával, s az átöröklés elméletének végzetszerűen értelmezett következményeivel. (Folytatjuk) ■A KILENCBŐL HÉT 14
