A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-02-05 / 5. szám

••• Bárki fel tud sorolni legalább öt olyan családot, ahol az apa iszákossága lehetetlenné teszi a harmonikus életet. Az eset, amelyről szó lesz, szokatlannágával keltette fel érdeklődésemet. Itt az anya lett az alkohol rabja, ő hagyta el férjét és gyermekeit. Széthulló boldogságáról, felbomló házasságáról Szabó Vilmos tudósított minket. Amint írta „okulásul másoknak“ szívesen hozzájárul az eset részletes ismertetéséhez.

Verebély egyik hosszú utcájának elején, kétszobás állami lakásban lakik az édesapa három gyermekével, Erzsikével, Vilmoskával és Marikával. Rend és tisztaság mindenütt. Nem csoda, hisz előre bejelentettük látogatásunkat. Később, amikor a szőnyegre szóródott morzsát a hétéves kisfiú azonnal összetakarítja, meggyőződöm róla, szeretik a rendet, megszokták, hogy tisztaság vegye őket körük A gyerekek a délutáni tanulás és a vacsora között boldogan hancúroztak még egyet, azután aludni tértek. Az éjszaka csendjében Szabó Vilmos elmesélte házassága történetét.

Késő nyár volt, amikor elhatároztuk, hogy egybekelünk. Annak rendje és módja szerint bemutatott menyasszonyom a szüleinek. Szerénytelenség nélkül mondom, szernrevaló legény voltam, mint bányász jól is kerestem, volt egy kis megtakarított pénzem.

Talán azt gondolták, másállapotban van a lányuk, azért ez a hirtelen jegyváltás. Pedig én tisztességgel kivártam az esküvő kitűzött időponjtát. Január elején házasodtunk össze. A lakodalom felemésztette megtakarított pénzemnek háromnegyed részét. Nagyon keserves volt az első év. Háromszor költöztünk. Végül kölcsönre vett házacskában — szoba, konyha —, de bútor nélkül, a nászajándékba kapott konyhafelszereléssel vágtunk neki a közös, önálló életnek. Nagyon szűkösen éltünk. A Tesla vállalat helybeli üzemében dolgoztam. Akkoriban még jóval kevesebb volt a keresetem, mint ma. Alaposan meg kellett gondolnunk, hová tesszük a pénzt. De az ötödik házassági évfordulónkra a hűtőszekrényt már készpénzért vettük. Mégis ekkor következett be a törés.

Egy szombati napon a megszokottnál hamarabb mentem haza. Furcsa állapotban találtam a feleségemet. Csak jóval később jöttem rá, hogy ivott, azért volt a beszéde olyan zavaros. Nemcsak a hétvégi bevásárlásra szánt harminc koronát költötte el, de ráadásul még kölcsön is kért húszat, anélkül, hogy a szükséges dolgokat megvette volna. Pár nap múlva napirendre tértem az ügy felett, de egyre ismétlődtek a hasonló esetek. Házasságunk nyolcadik évében született harmadik gyermekünk, Marika. Addigra már az én fizetésem is szélien kerekedett felfelé. A családi pótlékkal, és az ötszáz koronás gyermekgondozási segéllyel együtt, amit a feleségem kapott, bőven megélhettünk volna. Igen ám, de a feleségem rendszeresen elitta a gyermekgondozási segélyt, a háztartási kiadások fedezésére szánt összeg

egy részével együtt. Eleinte ritkábban, később szinte naponta ittas volt. A helyi nemzeti bizottság szociális osztályától kértem segítséget, de nem használt sem a szóbeli figyelmeztetés sem az, amikor a feleségem írásban tett ígéretet, hogy megjavul. Mindig találtam otthon italospalackokat hol itt, hol ott eldugva. Amikor Bözsit eltiltották az alkohol vásárlásától, a nagyobbik lányomat küldte a boltba. Kénytelen voltam kérni, hogy küldjék el a feleségemet elvonókúrára. (A gyerekekre való tekintettel itt helyben történt a kezelés.) Minden hiába, semmi sem segített. Előfordult, hogy talicskán tolták haza, annyira részeg

— s itt Szabó Vilmos nagyot, keserveset sóhajt — elváltunk.

A házasság felbomlását ezek szerint egyértelműen a feleség iszákossága okozta, de hogy mitől vált alkoholistává, arra Szabó Vilmos nem tudott felelni.

— Volt rá eset — mondta az egyik szociális előadó, — hogy az egyik nap itt előttünk írásban megfogadta, nem nyúl többé az italhoz, s másnap a díványába rejtve félig üres borospalackot találtunk.

Nem lenne teljes a kép, ha csak az egyik fél véleményét hallgattuk volna meg. A család nem ismerte Erzsébet asszony tartózkodási helyét. Munkahelyének címét hosszas nyo— Zsugori ember az én volt férjem. Kiszabta, mennyit szabad elköltenem egy hónapban. Más aszszony vehetett magának ruhát, cipőt, pulóvert. Én nem. Rám sohasem került. Mindig másra kellett a pénz. A tizenkét év alatt egyszer kaptam tőle virágot. Szórakozni nem jártunk. Vigasztalásul, búfelejtőnek nyúltam otthon az italhoz. Este veszekedtünk, másnap újra ittam. Mert én neki senki sem voltam. Ha valamire pénzt kértem, azt mondta, neked nem jár, te nem dolgozol.

— Az első, de még a második gyerek után is munkát vállalhatott volna. Nem gondolta, hogy így segíthetne a család szűkös anyagi helyzetén, de saját magán is?

— Az első években nem gondoltam rá. Később akartam, de a kisfiam nem bírta a bölcsődét, otthon kellett maradnom — hogy nagyobb

Ártatlanok

volt. Más napokon önkívületben hevert a díványon, képtelen volt főzni, takarítani, a kicsi piszkosan, éhesen sírt az ágyacskájában. A boldog, békés családi élet nálunk ismeretlen fogalommá vált. Féltettem a gyermekeimet. Nem tűrhettem tovább. Bíztam benne, reméltem, hogy az intézeti kezelés talán eredményes sebb lesz. Mire hazajött, elintéztem, hogy felvegyék abba az üzembe, ahol én is dolgoztaim. De két hét után megszökött, eltűnt, ki tudja, hol csavargóit. S azóta többször is. Még rosszabb volt, ha néhanapján hazajött. Volt eset, hogy a kisfiút is magával vitte, s az hat nap alatt kétszer aludt ágyban. Nem akarom elmondani, mi mindent kellett a fiamnak végignéznie, átélnie az anyja mellett. Jobb, ha ő is minél előbb elfelejti. Így hát pár héttel a tizenkettedik házassági évfordulónk előtt

mozás után sikerült kiderítenünk, így megkérdezhettem tőle:

— Nem sajnálja a gyermekeit?

— Jaj, megszakad a szívem utánuk — tört ki belőle a sírás —, hiszen minden éjszaka róluk álmodom.

— Mégis elhagyta őket.

— Muszáj volt. Folyton kizárt a férjem. A folyosón aludtam. Azt mondta, alkoholistát nem enged a lakásba.

— Hiszen intézeti kezelésen volt. Hogy lehet, hogy visszaesett?

— Igen, visszaestem. Hogy miért? Azért mert a munkatársaim még az akkori munkahelyemen folyton cukkoltak, te nem iszol? Emlékszem, egyszer valamit ünnepeltek, s akkor én is megkóstoltam. Azután már nem volt megállás.

— A kezdet kezdetén miért nyúlt az italhoz?

nyomatékot adjon védekezésének, hozzáteszi —, papírom is van róla.

— Most hogyan tovább?

— Dolgozni akarok. Itt. Hiszen ruhám sincs, még mindig kabát nélkül járok. A volt férjem szinte minden holmimat otthon fogta. Ha nincs az a fiú, akinél lakom, talán éhen is haltam volna az első fizetésig.

— Az a karmolás az arcán és a homlokán mitől van?

— Ez? — nyúl a sebek felé s kapásból hadarja: — Ma reggel leestem az autóbuszról, mert csak a gyerekekre gondolok... — rám néz, látja, hogy nem hiszem, hát elhallgat.

Eszembe jut az előző esti kép. Marika az Erzsiké ölében ül, ő simogatja, babusgatja a kicsit. Édesanyjuk talán éppen akkor szerezte a karmolásokat... FISTER MAGDA Prandl Sándor felvétele