A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-02-05 / 5. szám

ŐSEMBER AZ ISMERŐSÖM A tudományos világnézet terjedésével elveszti jelentősé­gét, társadalmi szerepét a jós­lás, amely ma már csupán egyes emberek tudatos becsa­pásának az eszköze. Ezek közé tartozik ősember ismerősöm is. Nem érdekes a neve. A fog­lalkozása sem. Az utca embe­re. Afféle hangulatcsináló. Gyakran feltűnik a városban, az utcán, a szórakozóhelyeken, mindenütt, ahol emberek meg­fordulnak. Ismertetőjegyet hi­ába keresel rajta, az öltözéke sem hivalkodó, s az sem ér­dekes, hogy milyen ruhában jár, köt-e nyakkendőt, hord-e kalapot stb. Ha valamire büsz­ke, az eszére. Elhiszi magá­ról, hogy mindent tud. Sőt, jó­val hamarább tudja a „min­dent”, mint más közönséges halandó. A történelem régóta szá­­montartja ezt a figurát. Fel­tételezhetően már a perzsák idejében, tehát időszámításunk előtt is ilyenek másztak fel a „király fülei” -nek nevezhető továbbkiáltókra, hogy jövőbe látó, mindent tudó szerepük­ben valótlan dolgokkal trak­­tálják embertársaikat. Ilyenek ragadták meg az alkalmat az óceánjáró hajókon, hogy a szo­kásos zászlójelekkel hamis üzeneteket, híreket továbbít­sanak; ezek fújták meg a kür­töket, amikor semmi okuk nem volt rá, ezek verték tel­jesen feleslegesen az emberek álmát nyugtalanító dobokat, s ők húzták meg a harangokat akkor is, amikor arra egyál­talán nem volt szükség, hiszen nem égett a ház, a szalmaka­zal, a falu, nem kapott lángra sehol a szikra. Ok jósoltak há­borút, amikor országok és né­pek között a béke zavartalan volt, s ők altatták el ember­társaik éberségét, amikor Pe­tőfi versét kellett volna az egész világot felrázó hang­erősséggel szavalni: „Kemény szél fúj, lángra kap a szikra, Vigyázzatok a házaitokra, Hátha mire a nap lehanyat­­lik, Tűzben állunk már tető­­tül-talpig.” Egyszóval, mindent fordítva látni, továbbítani, embertár­sait becsapni, félrevezetni és nyugtalanságban tartani, ilyen az én ősember ismerősöm. Ko­rát tekintve milliószorta idő­sebb a legenda szerint majd­nem ezer évet élt Matuzsá­lemnél. Már akkor jelen volt, amikor az a bizonyos ősember, az a pleisztocén korból szár­mazó, az a körülbelül 600 000 esztendős, aki talán beszélni még nem is tudott, csupán ar­­tikulátlan hangokat hallatott, de már az alig érthető artiku­­látlan hangját is arra hasz­nálta fel, hogy a fáról éppen csak leereszkedő, két lábon járni tanuló s az őserdőből a nagy, beláthatatlan tisztásokra kimerészkedő társait rettegés­ben tartsa. Hát ezzel a 600 000 eszten­dős, az emberiség történelmét, és a társadalom fejlődését vé­gigkísérő, az embertársait ré­mekkel és rémhírekkel ijesztő ősember ismerősömmel talál­koztam az éppen búcsúzni ké­szülő óesztendő utolsó hónap­jának karácsony előtti napjai­ban. A teljesen emberformá­júvá vált ember azzal kezdte nyugtalanításomat: — Hallottad? Felemelik a cukor árát! — Nem — mondtam. — Hol élsz te akkor, bará­tom? Alszol talán? Jobban tennéd, ha nyitva tartanád a szemed. Mert a cukor lénye­gesen drágább lesz az új év első napjától. Rohanj az üz­letbe, míg nem késő. Az em­berek már ész nélkül hordják a cukrot. Nem akarnak kelle­metlen meglepetést. No, menj már, és adj hálát az istennek, hogy találkoztál velem. Nem rohantam, csak nagyon furcsán néztem rá, s ő nyil­ván félreértette a tanácstalan­ságomat Azt olvasta ki a te­kintetemből, hogy csodálom őt, bámulatba ejtett mindent tu­dó eszével, s képtelen vagyok szabadulni a varázsától. — Drágább lesz a liszt is. Legalább a duplája a mostani árnak — folytatta ősember is­merősöm egészen felvillanyo­­zódva. — Saját szememmel láttam az új árat a lisztes­zacskón. Talán már egymil­liót is készítettek belőle. Na­gyon ajánlom, sürgősen ve­gyél egy-két mázsa lisztet. — De hiszen felelős embe­rek jelentették ki, hogy ná­lunk nem emelkedik az alap­vető élelmiszerek ára — tet­tem első ellenvetésemet. — Hol élsz te öregem? Te még hiszel ezeknek? — ját­szotta meg a sértődöttet, és faképnél hagyott. És én földbegyökerezett láb­bal néztem körülbelül 600 000 esztendős ősember ismerősöm után. Addig követtem a tekin­tetemmel, amíg el nem tűnt az utca forgatagában. Nem estem pánikba, nem rohantam fejvesztetten a leg­közelebbi élelmiszerboltba, de azért az ünnep, az óesztendő utolsó napja és az újév leg­­meghittebb perceiben is ott motozkált a fejemben ősem­ber ismerősöm „jóslata”. S amit egy kicsit már szé­­gyeltem is, hogy az új eszten­dő első munkanapján mind­járt a legközelebbi élelmiszer­­üzletbe vezetett az utam. A lisztes és cukros papír­zacskók régi formájúak vol­tak, és az ár is a régi volt rajtuk... MACS JÓZSEF 18

Next

/
Thumbnails
Contents