A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-05 / 5. szám
ŐSEMBER AZ ISMERŐSÖM A tudományos világnézet terjedésével elveszti jelentőségét, társadalmi szerepét a jóslás, amely ma már csupán egyes emberek tudatos becsapásának az eszköze. Ezek közé tartozik ősember ismerősöm is. Nem érdekes a neve. A foglalkozása sem. Az utca embere. Afféle hangulatcsináló. Gyakran feltűnik a városban, az utcán, a szórakozóhelyeken, mindenütt, ahol emberek megfordulnak. Ismertetőjegyet hiába keresel rajta, az öltözéke sem hivalkodó, s az sem érdekes, hogy milyen ruhában jár, köt-e nyakkendőt, hord-e kalapot stb. Ha valamire büszke, az eszére. Elhiszi magáról, hogy mindent tud. Sőt, jóval hamarább tudja a „mindent”, mint más közönséges halandó. A történelem régóta számontartja ezt a figurát. Feltételezhetően már a perzsák idejében, tehát időszámításunk előtt is ilyenek másztak fel a „király fülei” -nek nevezhető továbbkiáltókra, hogy jövőbe látó, mindent tudó szerepükben valótlan dolgokkal traktálják embertársaikat. Ilyenek ragadták meg az alkalmat az óceánjáró hajókon, hogy a szokásos zászlójelekkel hamis üzeneteket, híreket továbbítsanak; ezek fújták meg a kürtöket, amikor semmi okuk nem volt rá, ezek verték teljesen feleslegesen az emberek álmát nyugtalanító dobokat, s ők húzták meg a harangokat akkor is, amikor arra egyáltalán nem volt szükség, hiszen nem égett a ház, a szalmakazal, a falu, nem kapott lángra sehol a szikra. Ok jósoltak háborút, amikor országok és népek között a béke zavartalan volt, s ők altatták el embertársaik éberségét, amikor Petőfi versét kellett volna az egész világot felrázó hangerősséggel szavalni: „Kemény szél fúj, lángra kap a szikra, Vigyázzatok a házaitokra, Hátha mire a nap lehanyatlik, Tűzben állunk már tetőtül-talpig.” Egyszóval, mindent fordítva látni, továbbítani, embertársait becsapni, félrevezetni és nyugtalanságban tartani, ilyen az én ősember ismerősöm. Korát tekintve milliószorta idősebb a legenda szerint majdnem ezer évet élt Matuzsálemnél. Már akkor jelen volt, amikor az a bizonyos ősember, az a pleisztocén korból származó, az a körülbelül 600 000 esztendős, aki talán beszélni még nem is tudott, csupán artikulátlan hangokat hallatott, de már az alig érthető artikulátlan hangját is arra használta fel, hogy a fáról éppen csak leereszkedő, két lábon járni tanuló s az őserdőből a nagy, beláthatatlan tisztásokra kimerészkedő társait rettegésben tartsa. Hát ezzel a 600 000 esztendős, az emberiség történelmét, és a társadalom fejlődését végigkísérő, az embertársait rémekkel és rémhírekkel ijesztő ősember ismerősömmel találkoztam az éppen búcsúzni készülő óesztendő utolsó hónapjának karácsony előtti napjaiban. A teljesen emberformájúvá vált ember azzal kezdte nyugtalanításomat: — Hallottad? Felemelik a cukor árát! — Nem — mondtam. — Hol élsz te akkor, barátom? Alszol talán? Jobban tennéd, ha nyitva tartanád a szemed. Mert a cukor lényegesen drágább lesz az új év első napjától. Rohanj az üzletbe, míg nem késő. Az emberek már ész nélkül hordják a cukrot. Nem akarnak kellemetlen meglepetést. No, menj már, és adj hálát az istennek, hogy találkoztál velem. Nem rohantam, csak nagyon furcsán néztem rá, s ő nyilván félreértette a tanácstalanságomat Azt olvasta ki a tekintetemből, hogy csodálom őt, bámulatba ejtett mindent tudó eszével, s képtelen vagyok szabadulni a varázsától. — Drágább lesz a liszt is. Legalább a duplája a mostani árnak — folytatta ősember ismerősöm egészen felvillanyozódva. — Saját szememmel láttam az új árat a liszteszacskón. Talán már egymilliót is készítettek belőle. Nagyon ajánlom, sürgősen vegyél egy-két mázsa lisztet. — De hiszen felelős emberek jelentették ki, hogy nálunk nem emelkedik az alapvető élelmiszerek ára — tettem első ellenvetésemet. — Hol élsz te öregem? Te még hiszel ezeknek? — játszotta meg a sértődöttet, és faképnél hagyott. És én földbegyökerezett lábbal néztem körülbelül 600 000 esztendős ősember ismerősöm után. Addig követtem a tekintetemmel, amíg el nem tűnt az utca forgatagában. Nem estem pánikba, nem rohantam fejvesztetten a legközelebbi élelmiszerboltba, de azért az ünnep, az óesztendő utolsó napja és az újév legmeghittebb perceiben is ott motozkált a fejemben ősember ismerősöm „jóslata”. S amit egy kicsit már szégyeltem is, hogy az új esztendő első munkanapján mindjárt a legközelebbi élelmiszerüzletbe vezetett az utam. A lisztes és cukros papírzacskók régi formájúak voltak, és az ár is a régi volt rajtuk... MACS JÓZSEF 18
