A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-08 / 1. szám

Amikor életemben először láttam forogni a fazekaskorongot és elragadtatva csodáltam meg az agyagformálás lenyűgözően szép műveletét, akkor már lényegében „szakma“ volt a kezemben, s így hiábavalónak látszott sajnálkoznom afelett, hogy nem lettem fazekas, vagy legalább az is. Azóta titokban sokszor gondolok arra, hogy ha nem is mesteri fokon, de legalább műkedvelőként jó lenne eljátszadozni az agyaggal, kipróbálni, utánozható-e, az a csoda, amit a fazekasok tudnak művelni a korongon.

Nem hinném, hogy egyedülálló csodálója lennék a fazekasművészetnek, ám azt se hittem volna, hogy manapság is szép számmal

ba padlóvázákat tudnak készíteni. Akik tehát nem csupán gyártani, de szívvel-lélekkel alkotni is tudnak. És vannak ilyen fiatalok. Egy rendhagyó eseményre invitáló meghívó nyomán indultam el, hogy meggyőződhessek róla, mit tudnak a kamaszkorú fazekasok. A meghívó Modrába szólt, abba a Kis-Kárpátok lábánál lapuló városkába, amelyik nemcsak kitűnő boraival, de ennél jóval rangosabb népi kerámiájával tett szert nem kis hírnévre. Modrába, ahol november derekán zajlott a hatodik országos korongozóverseny. Ugyan ki hitte volna, hogy ilyen is létezik?

A vadonatúj majolikaüzem kapujában díszes népviseletbe öltözött fúvószenekar fogadta a résztvevőakadnak olyan fiatalok, akik a nagyapák ügyességével, rátermettségével tudják hajtani a korongot, formálni, idomítani az agyagot.'Akik nem csak tömegesen gyártott hamutartókat, virágcserepeket, otromket, ami azt volt hivatott jelezni, hogy ünnep van a kerítésen belül — a szakma ünnepe. A versenyzők „hozott anyagból", illetve agyagból dolgoznak. Hogy miért, azt a híres fazekasfaluból, a zempléni Pozdi-Herman Landsteld a szakma doyenje

talán azért, mert itt most verseny folyik, s érthető módon mindenki szeretne első lenni, elvégre a mesteri, művészi teljesítmény bebizonyításáról van szó.

Verseny ez a javából. S bizony a riportereknek nem is megy olyan könnyen, hogy korongozás közben beszélhessenek a fazekasokkal, mert azok most a „pályaművekre" öszpontosítanak. Szerencsére kérdezés nélkül, a két szemével is sokat megtudhat az ember, hiszen láthatja a formálódó agyagot, a nehezen szavakba foglalható művelet szépségét. Később ráakadok egy idős emberre. Díszvendég, zsűritag, ki nemcsak régi és kiváló fazekas, de országos hírű mestere, történésze a szakmának — könyvet is írt róla. Hermann Landsfeld a neve, hetvenhét esztendős, . derűs kedélyű, kedves emher — övé az ország leggazdagabb magántulajdonban levő kerámiagyűjteménye, amelynek jelentős része a föld alól került felszínre. Hermann bácsi ugyanis immár harminckét esztendeje ásatásokat is végez — méghozzá segé-12

sovcéből érkezett és ősi fazekasdinasztiából származó Cencarik Pavel magyarázza meg. Mert hogy agyag és agyag között óriási minőségi különbségek vannak, s szinte minden fazekaskéz más és más fajta agyaghoz szokott hozzá, ami egy versenyen nem mellőzendő körülmény. A pozdisovcei agyag egyébként kifogástalan s ezért híres is a szakmában. Minőségéről nemcsak aranysárga színe, de az is árulkodik, hogy a pozdisovceiek agyagját az ország más tájairól jött versenyzők is nagy érdeklődéssel vizsgálgatják, tapogatják s talán irigylik is egy kicsit. Az egyikük még vásárolna is belőle, ha lenne eladó. De nincs. Talán mert az agyaggal senki sem számolt mint áruval, vagy