A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-12-27 / 39. szám
Az éhes nőstényfarkas feltápászko(tott, hogy vadászni menjen. Kölykei mind a hárman mélyen aludtak, összebújtak, egymást melengetve. Az anyal'arkas megnyalta őket és elindult. Március volt, tavaszelő, de éjjelente a fák úgy recsegtek-ropogtak a fagytól, mint decemberben, és a farkas, mihelyt kidugta nyelvét, erősen csípte a hideg. Gyenge egészségű volt és nagyon gyanakvó; a legkisebb neszre összerezzent és egyre aggódott, hogy távollétében valaki bántja a kölykeit. Az ember — meg lónyomok szaga, a tüskök, a farakások, a sötétlő, trágyás út — minden megijesztette; úgy rémlett neki, a fák mögött a félhomályban emberek bújnak meg, s az erdőn túl kutyák vonítanak. Nem volt már fiatal, szaglása meggyengült, megesett hogy a rókanyomot kutyanyomnak hitte, néha annyira félrevezette a szimata, hogy letévedt az útról, ami fiatal korában sosem esett meg. Egészsége annyira megrendült, hogy már nem vadászott borjúra, ürfire, mint azelőtt, s messze elkerülte a lovat, csikót; jóformán csak döghússal táplálkozott, friss húst ritkán evett, legfeljebb tavasszal, ha véletlenül nyúlra bukkant, és elrabolta tőle kölykeit, vagy betört egy-egy paraszt aklába, ahol kisbárányra lelt. Négy versztányira fészkétől, az országút mentén, volt az Ignat csősz téli tanyája. Hetvenesztendös volt az öreg, sokat köhögött és magában beszélt; éjszaka többnyire aludt, nappal meg az erdőt járta egycsövű puskájával, és nyúlra vadászott. Azelőtt alighanem mozdonyvezető lehetett, mert valahányszor meg akart állni, ezt kiáltotta: „Masina, állj!“ — s mielőtt továbbment: „Teljes gőzzel előre!“ Ütjain mindig elkísérte bizonytalan fajtájú óriási fekete kutyája, aki Arapka névre hallgatott. Ha nagyon előreszaladt, az öreg Ignat utánakiáltott: „Hátramenet!“ Ignat néha énekelt is, közben erősen tántorgott és gyakran elesett (az anyafarkas azt hitte, a szél dönti el), és ezt kiabálta: „Kisiklottam!“ A farkasszuka emlékezett rá, hogy nyáron meg ősszel a tanya körül egy kos és két juh legelészett, s amikor nemrégiben arra járt, úgy rémlett, az akolból bégetésl hallott. Most a tanyához közeledve eszébe jutott, hogy március van, és az északból ítélve az akolban föltétlenül kisbáránynak kell lennie. Mardosta az éhség, elképzelte, milyen élvezettel falja majd a bárányt, és már a puszta gondolatra csattogott a foga, szeme pedig úgy fénylett a sötétben, mint két kis lámpás. Ignat kunyhója, fészerét, aklát, kútját csaknem elborította a magas hó. Csend volt. Arapka nyilván a fészer alatt aludt. A farkas a hóbuckákon felkapaszkodott az akolra és mancsával, pofájával elkezdte széjjeltúrni a szalmatetőt. A szalma korhadt, laza volt, a farkas kis híján belezuhant az akolba; orrát hirtelen megcsapta a meleg pára, trágya meg juhtej szaga. Lenn a hideget érezve, panaszosan felbégetett egy kisbárány. A farkasszuka leugrott a lyukon át, mellső lába, melle valami puhára, melegre pottyant, talán a kosra, s ugyanakkor az akolban vékonyka, elcsukló hangon felvonított, felugrott valami, a juhok rémülten lapultak a falhoz, a farkas megriadt, a foga közé kapta, ami elsőnek elébe akadt, és menekült... Vágtatott inaszakadtából, ezalatt Arapka már megszimatolta a farkas:t és őrjöngve csaholt, a felriasztott tyúkok ijedten kúráltak, Ignat pedig kilépett a tornácra és clkiáltotta ma— Teljes gőzzel! Sípjelre indulj! Azzal füttyentett, mint a mozdony, és utána-hu-hu-hu!... Az erdei visszhang megismételte a lármát. Amikor lassacskán minden elcsendesedett, a nőstényfarkas is megnyugodott kissé, és lassacskán észrevette, hogy zsákmánya, amelyet foga között tart és a havon vonszol, nehezebb és valahogyan szívósabb, mint amilyen a bárány ebben az évszakban lenni szokott, a szaga is más, és valami fura hangokat hallat... Megállt, zsákmányát lerakta a hóba, hogy megpihenjen, s azután hozzálásson a falatozáshoz — és hirtelen undorodva hőkölt hátra. Nem bárány volt, amit odáig cipelt, hanem kutyakölyök, fekete, nagy fejű, hosszú lábú,. erős, nagy fajta, homlokán éppolyan fehér folt, mint Arapkáén. Modorából ítélve faragatlan fickó volt, közönséges házőrző. Megnyalta fájó, sebzet hátát, azán mintha semmi sem történt volna, farkát csóválta és megugatta a nőstényfarkast. A szuka rámordult, mint a kutya, és elszaladt tőle. A kutyakölyök utána. Már megvirradt, és mikor a farkas a sűrű nyárfáson át hazafelé baktatott, tisztán látszott minden fiatal fácska, a fajdok is ébredeztek, s minduntalan felröppent egy-egy szép kakas — felriasztotta a kutyus ügyetlen ugrabugrálása, óvatlan ugatása. „Miért szalad utánam? — gondolta a farkas bosszúsan. — Talán bizony azt kívánja, hogy felfaljam.“ Sekély veremben lakott a kölykeivel; három esztendeje a vihar tövestül kitépett egy magas, vén fenyőfát, akkor képződött a verem. A fenekét most avar, moha borította, csont, bikaszarv is hevert benne, azzal játszottak a kölykök. Már fölébredtek, mind a hárman a verem szélén állottak egymás mellett — nagyon hasonlítottak egymáshoz — és farkcsóválva néztek hazatérő anyjukra. Amikor a kutyakölyök meglátta őket, megtorpant és sokáig leselkedett; mikor észrevette, hogy azok is fürkészve nézik, mérgesen megugatta őket, mint afféle idegeneket. Már egészen kivilágosodott, fölkelt a nap, szikrázott a hó, a kutyus pedig még mindig ott állt tisztes távolságban a veremtől, és ugatott. A kutyakölyök végül is belefáradt, belerekedt az ugatásba; látván, hogv nem félnek tőle, sőt ügyet sem vetnek rá, bátortalanul, hol lehasalva, hol ugrándozva, közeledett a farkaskölykökhöz. A napfényben már tisztán látszott, hogy milyen. Fehér homloka feltűnő széles volt, közepén olyan dudor, amilyen csak nagyon buta kutyáknak szokott lenni; apró, kék, tompa fényű szeme volt, s általában rendkívül ostoba kifejezésű pofája. Amikor odaért a farkaskölykökhöz, előreszegezte széles mancsait, ráfektette a fejét és rákezdte: Hrr, Hrr, hva-hva-hva! A kis farkasok nem értették, de farkukat csóválták. A kutyus akkor a mancsával rácsapott az egyik farkaskölyök nagy fejére. A farkaskölyök is fejbe vágta a Hókát. A kutyus oldalvást állt, rásandított, farkát csóválta, majd hirtelen nekiiramodott, és néhányszor körbe szaladt a fagyos havon. A farkaskölykök üldözőbe vették, a kutyus hanyatt vágta magát, lábával kalimpált, a kis farkasok pedig mind a hárman rávetették magukat és elragadtatottan vinnyogva harapdálni kezdték, de nem fájdalmasan, csak úgy tréfából. Mikor a kölykök megelégelték a játékot, visszabújtak fészkükbe és lefeküdtek aludni. A kutyus egy ideig vonított éhségében, aztán elnyúlt ő is a napocskán. Mikor fölébredtek, megint játékba fogtak. Az anyafarkasnak egész nap, egész este az járt az eszében, hogy az éjjel az akolban hogyan bégetett a kisbárány, orrában érezte a juhtej szagát; nagy éhségében egyre csattogtatta a fogát és mohón rágta az öreg csontot, megpróbálta báránynak képzelni. A kölykei szoptak, a kiskutya is epni akart, körbe szaladgált és a havat szaglászta. „Együk meg..." — döntötte el magában a szuka. Odament hozzá, a kutyus pedig a pofájába nyalt és vigyorgott: azt hitte, hogy a farkas játszani akar vele. A nőstényfarkas azelőtt kutyahúst is szokott enni, de a kölyöknek erős kutyaszaga volt, és a farkasnak annyira megromlott az egészsége, hogy már nem bírta ezt a szagot: megundorodott, és otthagyta a kutyust... Éjszakára lehűlt a levegő. A kutyus elunta a játékot, hazament. Amikor a farkaskölykök mélyen elaludtak, az anyafarkas ismét elindult vadászni. Mint előző éjszaka, most is megriadt a legkisebb nesztől is, félt minden tuskótól, farakástól, magányosan álló sötét borókabokortól, amely messziről emberhez hasonlított. Az út mellett szaladt, a fagyott kérgű havon. Egyszer csak messze előtte az úton feltűnt valami sötét... Megfeszítette látását, hallását: igen, ott valaki haladt előtte, hallatszik lépései ütemes dobogása. Vajon nem borz-e? Óvatosan, lélegzetvisszafojtva, nagyot kerülve megelőzte a sötét foltot, aztán visszanézett rá és megismerte. A fehér homlokú kiskutya ballagott hazafelé a tanyára kényelmesen, lépésben. „Csak meg ne zavarjon újra“ — gondolta a nőstényfarkas, és meggyorsította ügetését. A tanya már közel volt. Ismét felkapaszkodott a havon az akol tetejére. A tegnapi lyukat már befoltozták friss szalmával, két új rudat is fektettek a tetőre. A nőstényfarkas sebesen munkához látott mancsával, pofájával, minduntalan hátranézett közben, nem jön-e a kutyakölyök; de alighogy orrát megütötte a jó meleg pára meg a trágyaszag, hátamögött dallamos,1 örvendező csaholás hangzott fel. A kutyus hazaérkezett. Felugrott a farkashoz a tetőre, onnét be az akolba, és a melegben otthon érezvén magát, felismervén juhait, még hangosabban ugatott ... Arapka is fölébredt a fészer alatt, megszimatolta a farkast, és vonítani kezdett, a tyúkok kúráltak, s mire a tornácon megjelent Ignát az egycsövű puskájával, a rémült anyafarkas már messze járt. — Fuuh! — füttyentett Ignat. — Fuuh! Teljes gőzzel előre! Elsütötte a puskát — csütörtököt mondott; másodszor is elsütötte — a csőből tüzes csóva röppent ki, fülsiketítő „bu! bu!“ hangzott el. A puskatus erősen megütötte Ignat vállát; az öreg egyik kezébe fogta a puskát, a másikba a fejszét, s elindult megnézni, mi a nagy lárma oka... Kisvártatva visszament kunyhójába. — Mi történt? — kérdezte rekedtes hangján a zarándok, aki történetesen Ignatnál húzódott meg aznap éjszakára, s fölébredt a zajra. — Semmi — válaszolta Ignát. — Nevetséges história. A Hókánk fejébe vette, hogy a juhokkal alszik a melegben. Csakhogy az istennek se hajlandó az ajtón át közlekedni, hanem a tetőn jár ki-be. A minap is éjszaka széjjelszedte a tetőt, és elment csavarogni a mihaszna, most meg hazajött, és megint szétszedte a tetőt. — Ostoba állat. — Igen, megpattant egy rúgó az agyában. Ki nem állhatom a butákat! — sóhajtott fel Ignat, és felmászott a kemencére. — No, balga lélek, korai még fölkelni, gyere, aludjunk teljes gőzzel! Reggel odahívta magához a Hókát. fájdalmasan megcibálta a fülét, bottal fenyegette és közben ezt hajtogatta: — Az ajtón át járj! Az ajtón átjárj! Az ajtón át járj! SZÖLLÖSY KLÁRA fordítása Zalay Adrián illusztrációja
