A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-12-20 / 38. szám

GÁL SÁNDOR A FOLYÓ ÉS A MÁGLYA 5 Földes ezután Tamáshoz ment. — Nos, gyógyulunk, gyógyulunk? — Azt hiszem, doktor úr, igen. * — Üljön csak fel. így. Sóhajtson. Igen Még. Most feküdjön le. Földes erősen megnyomkodta Tamás gyomrát. — Érez fájdalmat? — Nem — mondta Tamás. — És itt? — Ott sem. — Nagyszerű, igazán nagyszerű ... Sándor bácsi közben elunhatta a hallgatást, mert felkelt és oda ment Ilonához. — Megkaptam a hashajtót, Ilonkám. Köszö­nöm. Még ma ki is próbálom. —■ Rendben van Sándor bácsi. — Hova utazol? — kérdezte csodálkozva az öreg. — Azt montam, rendben van. — Eh, — bosszankodott Sándor bácsi — én meg azt értettem, hogy elutazol. Még ilyet... — Sándor bácsi?! — Hogyan? — Miért nem használja Sándor bácsi a halló­­készülékét? — Aha... a készüléket... Itt van a fiókom­ban. Nincs benne elem. Annélkül pedig, ugye, süket az is. Néha jó volna, de azért így talán még jobb — mondta kuncogva az öreg, majd mintegy magyarázatként még hozzá tette: — Tu­dod, így nyugodtan elmondhatok mindent, ami eszembe jut. Nem szólhat senki közbe. Ilona elmosolyodott az öreg szavain. — Jól van. Sándor bácsi, majd hozok eleme­ket. — Tamás bácsi szombaton haza mehet — mondta Földes Ilonának. — Kérem intézkedjen. És — fordult Sándor bácsihoz — ha a lányok udvarolnak, Sándor bátyám, azt se hallod meg? — Hogy nem-é? Azt érezni kell, nem hallani. A fene tudja hogy van az, fiam. S hogy mitől van. Talán a férfi hiúság teszi. Vagy talán az, hogy csak mi, férfiak öregszünk meg, a lányok pedig mindig fiatalok maradnak. Nem gondoljá­tok? Mielőtt azonban kérdésére valaki is válaszol­hatott volna, kiment a szobából. — Érdemes az öregre figyelni — mondta Föl­des Hívesnek. — Sok érdekeset tud. Nagyon jó tanító volt. Én tudom csak igazán, milyen jó tanító volt. Szóval úgy tizenegy felé várom. Meg kell beszélnünk néhány dolgot. — Rendben van — mondta Híves. — Akkor hát a viszontlátásra — búcsúzott Földes és kiment a szobából. Nóra is vele ment, Nóra után pedig Tamás sie­tett ki, hogy minden ismerőssel közölhesse az örömhírt: szombaton megy haza. A szobában csak Ilona és Híves maradt. Ilona az iratokat, amelyeket a kezében tartott, lerakta az asztalra, és oda ment Híveshez. Ma nem látszott olyan fáradtnak, mint tegnap, amikor annyi év után találkoztak. — Ezt nem szeretem! — mondta Híves. — Se a szánakozást, se a túlbuzgó gondoskodást. Nem segít egyik sem. Tudjuk ezt mind a ketten. Ak­kor meg mire jó? — Ne idegeskedj. Itt senki sem szán és senki sem gondoskodik rólad, túlzottan. Olyan beteg vagy, mint a többi. Legföljebb annyi az előnyöd, hogy nem ötágyas szobában fekszel, hanem itt; itt, az ablak mellett. Ennyi az egész. De én most nem erről akarok veled beszélni. — Azt gondoltam — mondta enyhe gúnnyal Híves. — Azért kezdtem így. Továbbá: az idő szép. Az ég tiszta. Az ablakon besüt a napsugár. A réten már fociznak a kölykök. A folyóparton kihányta pihéit a barka... Hát kívánhat ennél többet az ember?! — Békülj már. A kedvemért... S tedd félre a makacsságodat. Ne gondolj görcsösen mindig a r­­r a, ne gondolj rá, ne gondolkodj előre... és egyáltalán, ne tégy semmit, csak ülj, vagy feküdj, hallgass, vagy ha beszélsz, olyasmiről szólj, ami semmihez sem kötődik, ami úgy tér vissza hoz­zád, akár a viszhang a kiáltóhoz ... — Várj— mondta rövid szünet után Híves. — Az ember, szerintem nem azért értelmes lény, hogy eltakarja azt, amit fel kell fednie. Gondol­kodom. Miért is ne gondolkodnék? S tudod-e mi­félék jutnak mostanában az eszembe? — Mifélék? — Például, hogy egy-egy cselekedetünk az idő­ben elvész, majd újra megjelenik, de valahogy megváltozott formában; egyszer mese lesz belőle, máskor jelkép ... Tegnap este, amikor lefeküd­tem, egy régi hajnal emléke úszott elő, egy régi hajnalé, amikor mezítláb álltam a Dunában, s a Duna felnézett rám, és az égre, amelyben elvesz­tek mozdulataim, játékaim ... — Látod, ilyesmik jutnak az eszembe. De elő­bukkannak közelibb és fájdalmasabb dolgok is. így telik az idő. S itt van Sándor bácsi is. — Mi van Sándor bácsival? — Semmi. Jólesik hallgatni, amit beszél. Ilona hosszan vizsgálta Híves arcát, legszíve­sebben két keze közé fogta volna, de ahelyett, hogy kezei a férfi felé indultak volna, mozdu­latlanul támaszkodtak az ablakpárkányhoz. Mi­csoda idétlenek is vagyunk, gondolta közben, még itt, még most is, amikor pedig már minden kép­mutatás, minden alakoskodás százszorosán bűn. Ezerszeresen ... — Nincs kedved délután járni egyet a folyó­­nál? — kérdezte később minden különösebb hangsúly nélkül a férfitől Ilona. Hívest mintha megütötték volna Ilona szavai. — Ilyet csak azzal a kockázattal kérdezhetsz, — mondta folytott hangon — ha ki is engedtek. — Gondoltam erre — mosolyodott el Ilona. — Senki sem követelheti tőled, hogy fogolyként őrizd az ágyadat. Beszéltem erről Földes doktor­ral reggel. Ha bemész hozzá, majd előjön vele, mint a saját ötletével. — Nem kedveled? — Kit? Földest? Jó orvos — mondta töprengve — vitathatatlanul jó orvos, de az nem elég min­dig. — Értem — mondta Híves és felkelt az ágy­ból. Magára terítette a köpenyét és lassan jár­kálni kezdett a szobában. — Az előbb tudod mi jutott az eszembe? Elképzelni sem tudod... — Nem igen. — Az — mondta Híves — hogy már soha nem tanulok meg korcsolyázni. Érted? Soha, soha! Nekem, nem volt korcsolyám kölyök koromban, mert apámnak nem tellett rá, mikor pedig már vehettem volna magamnak, valahogy sohasem volt időm, vagy elfelejtettem. Pedig mindig sze­rettem volna megtanulni korcsolyázni. Olyan volt ez mint egy álom. Korcsolya ... Jég ... Tiszta, végtelen jégtükör, amelyen olyan könnyedén szállna az ember, mintha szárnya nőt volna ... És látod, egyszerre az emberben elromlik valami, elkezd rothadni belülről, s ilyenkor kiderül, hogy egy csomó dolgot úgy kell itthagynia, hogy még csak bele se kóstolhatott... Neked volt korcso­lyád? — Volt, — mondta Ilona. — De az előbb vala­mi egészen mást kérdeztem. Azt, hogy kijössz-e a folyóhoz ... — Ilona! Hát nem érted, hogy én is arról be­szélek? Az, hogy a korcsolyát említettem, csak látszólag jelent mást. A lényege ugyanaz. Nem érted, hogy mindig, bármiről beszélünk is, ugyan­azt mondjuk? Hátnem érted, hogy mindig a visz­­sza nem hozható percekről beszélek? Legyen az korcsolya, vagy a hajnali folyó, az emlékeink, a közös emlékek, s azok is, amelyeket külön-külön éltünk meg. Ami volt, amit megéltem, megpró­báltam, ami gazdagított, amivel több lettem, az mind rendben van. De egyre inkább látom, hogy az a több, ami az életemből kimaradt, ami hiány­zik ... Valami olyan csillapíthatatan éhség ez, amit azelőtt nem éreztem. Álltái már a folyó partján az akácfák előtt reggel, éhesen? Hát úgy állok most én minden előtt, ahogy egyszer az akácfák előtt álltam. Leült az ágy szélére, Ilonával szemben, de nem nézett Ilonára. Valami szégyenfélét érzett, olyat, ami mostanában már elkerülte. — Még mindig nem tudom — hallotta Ilona hangját — hogy hogy döntöttél. Amíg kimondasz egy igent, vagy egy nemet, végig kell hallgatnom egy litániát. Kell ez? Nem volna jobb, ha okosan, felnőttekhez méltón igazodnánk a valósághoz? Nézd Péter, én nagyon jól tudom, milyen bor­zalmas ez az egész, hiszen magam is ugyanabban a csónakban ülök, csak a neve más annak, ami a léket ütötte rajta ... Mi volna, ha egy kicsit kedvesebb lennél; nem nagyon, csak egy kicsit... — Mire gondolsz? — emelte fel a tekintetét Híves. — Mindenre — mondta Ilona egyszerűen, de határozottan. — Úgy érted, hogy ... — Ügy. Még mindig. Függetlenül attól, hogy nem tudsz korcsolyázni; függetlenül attól, hogy kettőnk közül melyikünk ideje rövidebb ... Azt szeretném... Azt akarom, hogy az az idő, ami még hátra van, azt értelmesen és együtt... Hi­szen egyszer már... És ami az akkor és a most között van, nem számít. Nem is volt. Tartozunk anyival egymásnak, hogy egyszer még lemen­jünk a folyóhoz és megrakjuk a máglyát. ... S ha leég is minden körülöttünk, ha már csak annyi marad, hogy bólintani tudunk egymás felé, ak­kor is... A bólintás is mindig ugyanazt fogja je­lenteni; érdemes volt. Az utolsó pillanatban is. Csak vállalni kell... Vállalni az utolsó pillanatot is. Érted, Péter? Vállalni kell! Vállalnod kell!... — Azt hittem én vagyok az erősebb, de téved­tem — mondta Híves. — Te vagy az erősebb, s azt hiszem, neked van igazad. Nekem nem lett volna bátorságom kimondani ezt. Igazad van. Még van egy-két hetünk, hónapunk... Lehet, hogy több is. Igen, nagyon fontos az a folyó s az a máglya. De azért azt nagyon sajnálom, hogy már nem tanulhatok meg korcsolyázni. VÉGE

Next

/
Thumbnails
Contents