A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-12-20 / 38. szám
FAZEKAK ÉS ZAMATOK Ho o szakács- és pincérversenyek is olyan közönség előtt zajlanának le, mint mondjuk a labdarúgó VB egyes mérkőzései, akkor Alexander Bukovskýt, a bratislavai Carlton szálloda konyhájának vezetőjét többen is ismernék. Természetesen személyesen, mert a főztjét így is százezrek ismerik. Huszonhét éve már, hogy az ízek és zamatok avatott mestere. Ez a patinás múltú szálloda immár hagyományosan minden esztendőben külön karácsonyesti menüvel várja törzsvendégeit és alkalmi látogatóit. Bukovsky mestertől mi egyebet is tudakolhattunk volna meg, minthogy az idén milyen ételsort kínál majd az ünnepi étlap? — Három karácsonyi menü és szabad választék várja A^«ak a vendégeket — újságoljo^^^oszakács. — Természetesen halleves, aszalt szilvás lencseleves, káposztaleves, rántott ponty és pulykasült egyaránt ott szerepel majd az étlapon. — Kérem ajánljon nekünk egy ízletes menüt és néhány finom szabadon választható ételt. Valami olyasmit, ami vendégként és fószakácsként az ön ízlésének is megfelel .. . — Én a hagyományos karácsonyi ételsor híve vagyok. Tehát előételnek kaszinótojást ennék, aztán halból készült ragulevest, utána majonézes burgonyosalátóval körített rántott pontyot, végül pedig mákkol hintett mézes pampuskát és dióspatkót. A szobádon választható ételek közül pedig a mandulatöltelékes pulykasültet, a kékre sült pontyot vagy a sompinyonos borjúoldalast választanám. — És a valóságban? — Este nyolc óráig dolgozom, elbúcsúzom o munkatársaimtól és hazasietek. Nagyon kedvelem a feleségem főztjét. Ö is korácsonyi menüvel vár majd otthon ... GYÓGYSZEREK KÖZÖTT Egy-egy patikában alig-alig fordul meg valaki karácsonykor — gondolja jz avatatlan ember. Dr. Adriena Zábercká. aki nemcsak Bratislava, de egész Szlovákia egyik legforgalmasabb gyógyszertárában karácsonyi szolgálatot teljesít majd, más véleményen van...' — Volt már olyan karácsonyi szolgálatom is, hogy 70 — 80 személy is kért tőlem orvosságot. — Indokolt eset volt mind? — Sajnos nem! Sokan vannak, akik feledékenységből vagy nemtörődömségből karácsony éjszakáján szaladgálnak patikáról patikára, hogy tápszert vegyenek néhányhónapos gyermekük számára; de van, oki könnyű fejfájóporért vagy sós- I borszeszért nyomja meg az éjszakai ügyeletet jelző csengőt. . . Természetesen sokan vannak olyanok is, í akinek valóban szükségük van az orvosságra. Az ilyen betegeknek tanáccsal is szolgálunk, sőt. többször 1 előfordult, hogy mi hívtuk ki a mentőszolgálatot vagy az ügyeletes orvost. — A gyógyszerész vajon milyennek látja karácsony éjszakáján az embereket? — Kedvesebbek, közlékenyebbek a szokásosnál. De sietni épp úgy siet mindenki, mint máskor. . . SOROMPÓ FÖL, SOROMPÓ LE Szlovákia legforgalmasabb vasúti gócpontja a bratislavai Nagyállomás. A riportert egyetlen kérdés foglalkoztathatja csupán: milyen forgalmat bonyolítanak le karácsony napján? — Ez a szolgálat számunkra éppen olyan komoly, mint az esztendő többi napján — szolgál felvilágosítással az ügyeletes forgalmista. — Tizenegy éve vagyok a vasútnál, ebből körülbelül öt alkalommal teljesítettem szolgálatot december huszonnegyedikén. Alapelv nálunk, hogy a vonatnak minden időpontban és minden időjárásban mennie kelll Valóban így van, s aligha hiszi j valaki, hogy csupán a karácsonyeste néhány röpke órája alott mint- j egy 25—30 tehervonatot fogadnak, | és mintegy félszáz személy- és gyorsvonat indul vagy érkezik a Nagyállomásra. Lehet-e az ilyen szolgálatról azt föltételezni, hogy könnyebb, egyszerűbb a többi napok munkájától ... Egy vasutasnak ezért csak akkor jut eszébe, hogy karácsony van, ha csendes, nyugodt hóesésben figyeli a távolodó szerelvények piros jelzőlámpáit.(M) A kockacukor és „háziszőttes“ Mire az ember felnőtté érik, a legkeserűbb gyerekkori emlékeit is megszépíti az idő. Bennem viszont makacsul tartja magát egy szépülni nem akaró gyerekkori emlék, egy elkésett répaszedés emléke. Már nem tudom, hogyan maradhatott oly késéig a földben az akkor még tengődő szövetkezet cukorrépája, de azt tudom, hogy már csak egy csonka hónap volt hátra karácsonyig. A lalu népe három hétig tartó esőzés után caplatott ki a répaföldre, s vittek bennünket, gyerekeket is, mondván, hogy az is sokat ér, ha minden gyerek csupán egyetlen fej cukkorrépát ment ki a betonút, szélére. Belemásztunk hát az ágyékig érő atyai gumicsizmákba és nekivágtunk a nyakigérö sártengernek. A traktorok beragadtak, az asszonyok sírtak, a férfiak káromkodtak, mi gyerekek meg röhöcsgéltünk, élveztük a rendkívüli helyzetet. De nem úgy másnap, mikor az agyondagasztott répalöld csonttá fagyott. Az ásók meg a pallosnyi répanyakaló kések szikrát vetettek minden mozdulatnál. s a tegnapi káromkodások átvette a logcsikorgatás. Rettentő méreg forrt az emberekben, hiszen minden lej répáért meg kellett küzdeni s e küzdelemnek bizony silány gyümölcse volt, de senkit sem vitt rá a lelke, hogy egyetlen silány répát is a földben hagyjon. Nagy luxus lett volna. Tüzek égtek a répatáblán s az elkeseredett répaszedők felváltva melengették a tűznél fagyos végtagjaikat, száritgatták vizes kesztyűjüket, nyirkos kapcájukat s egyéb enyhítő vigasz híján kitartóan szidták az istent. Aki már szedett fagyos répát, az tudja, hogyan fázik a sáros kéz s milyen az, amikor az embernek körme alá megy a hideg. Nekem akkor megfagyott három ujjam, de az igazi rossz nem ez volt, hanem a tüdőgyulladás s a velejáró lázálmok, hallucinációk. Ha magas láz kínoz, azóta is ugyanezt álmodom; szervezetem gondoskodott róla, hogy sose felejtsem el, sose szépüljön meg bennem annak a répaszedésnek az emléke. És arra is emlékszem, hogy egy ember azt mondta akkor ott a répaföldön: akkor se csinálom tovább, ha ezentúl életem végéig fagyos hantot kell tennem a teámba cukor helyett! — és földhöz vágta a nyaklókést. Aztán rágyújtott s miután végigszivta a fagyos kézzel csavart otromba cigarettát, tovább folytatta a dolgát, a keserves répaszedést. Meri tudta, a ráeső részt senki sem végzi el helyette. És arra is emlékszem, hogy ezután is következtek még telek, amikor cukor híján öregapám szilvalekvárral Ízesítette teáját. Undorító sűrű massza volt, de ö zokszó nélkül itta, úgy mint a legfejedelmibb italt. És a répát is zokszó nélkül szedte. A cukorral és a sóval pedig élete végéig úgy bánt mint a kinccsel, még akkor is, mikor már volt elegendő. S amikor igazán van elég cukrunk, a cukorlogyasztó millióknak már csak egy kis része tudja, hogy a cukortermelés, a mezőgazdasági munkáknak ma is oz egyik legnehezebb és legmunkaigényesebb része — még akkor is, ha a gépesítés jóvoltából egyre kevesebb embert, egyre kevesebb fagyoskodást, sárgyúrást, káromkodást igényel. Nyilván ez is oka ónnak, hogy mint sok mindent, a cukrot is pocsékoljuk. Hogy ez mennyire igaz, annak a vendéglátóipari dolgozók a megmondhatói. Ök tudják igazán, hány fél kocka és fél zacskó cukrot dobnak naponta a szemétre. Nem nehéz kitalálni, miért, hiszen tudjuk, amit az élelmiszeripar nem tud, hogy nagyok a kockacukrok. A hiba pontosabban az, hogy nem gyártanak apróbb kávécukrot s ebben a fogyókúrázó-kávéivó korban a vendégnek — ha nem túl édesszájú — nem marad más választása, mintsem hogy kettétörje a kockacukrot, vagy mielőtt teljesen elolvad, kiemelje a poharából — egyszóval eldobja. Kár, nagy kár, hiszen mások munkáját dobja, értékteleníti el, azt is mondhatnám a sárba tapossa, viszsza oda, ahonnét a cukorrépa ki került. Persze nem ö, nem a fogyasztó a bűnös, hiszen neki joga van a kávéját a saját szájaíze szerint édesíteni... De nem is részletezem, hiszen a megoldás pofonegyszerű: gyártsanak apróbb kockacukrot. Ha megteszik, egy újabb észszerűségről adhatnak majd számot. Ez ellen pedig ugyan kinek is lenne kifogása. És nincs szivem kihagyni e témából még valamit. Nevezetesen azt — sajnos nincsenek adataim, mert nem is lehetnek —, hogy mennyi cukrot használnak el nálunk arra, hogy méregnek is rossz „háziszőttes“ pálinkát főzzenek belőle. Sejtésem szerint nem keveset. A cukorrépamagtól az elpocsékolt cukorig bizony hosszú az út. Tudom. Szedtem már néhányszor répát életemben. K. F.
