A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-02-06 / 37. szám
— Bizony, több mint hatvan éve, hogy Kodálynak énekeltem — emlékezik újra. — Vagy tizenöt éves lányka lehettem. Akkor még kohászba vót fonva a hajam. Kodály olyan nagy tőcsért hordott a vállán, az iskolaudvaron letette egy asztalra és abba énekeltünk balladákat, nótákat Én vittem át neki a gramofont (fonográfot) a hátamon. Lédecre, a szomszéd faluba. Máig is előttem van, ahogy mondja: Tercsi, elgyünne nekem segíteni — magázott, mert legény vót még. Bekötöttem a tőcséres masinát egy fehér lepedőbe, és úgy vittem. Ő meg gyütt mellettem — Két koronát adott. Rengeteg pénz vót az abban a világban! Egy szép szoknyát vettem rajta... — az emlékezéstől fekete szeme felragyog. — Tuggya, szegények vétünk mi. Az anyám mosónő vót a gróféknál. Én meg munkába jártam. Elkerültem Fejér megyébe is, meg itthon is állandóan dógoztunk. Eltanultuk egymástól a nótákat Mindenről tudtunk éneket. Fáról, erdőről, virágról... Valamikor, ha a szőlőben dógoztunk, majd felvertük a hegyet a nótázással. Most meg! — öreg kezével legyint egyet. — Ma jó az élet, de a fiatalok mégsem tudnak olyan szépen énekelni mint mi, az én időmben. Még táncolni se akarnak rendesen... A kopott füzetet lapozgatja: — Ezeket mind én írtam össze, van benne minden, ballada, nóta, még találós kérdés is. Nézegetem az öreg, fakuló Írást, és az egyik balladánál tovább időzöm. — Hadd lássam, melyik tetszik! Ez a Fehér László balladája. S míg én a régi Írásból jegyeznetek, fátyolos hangon lassan énekelni kezd: „Anno, Anno, Fehér Anno, csak aludjál, csak aludjál. Hej, csak aludj jól, csak nyugodjál, bátyádat vitték veszteni... Uram, uram, Morvát uram, de kegyetlen a Te lelked. Hej, Isten átkát nem kívánom, de ha rád száll, azt se bánom. Mosdó vized vérré váljon, az tégedet megrémítsen, hajtörlő kendőd lángot vessen, az tégedet megégessen." A konyha falán a tűzhely felett két festett tányér és egy fekete keretes kép függ. Látja, hogy ott időz a tekintetem, s már mondja is: — Az az öreg aszszony, aki a széken ül az udvaron, én vagyok! A konyha másik falán is, ahol a férjével vannak lefényképezve, ott is két festett tányér függ. — Két éve halt meg az uram, szegény, isten nyugosztalja, azóta özvegy vagyok. Özvegy Bányi Antalné a nevem, de mindenki csak a lánykori nevemen ismer jobban. — Szépek ezek a tányérok. — Anyám vette. Kilenc vót, de a többit szétosztottam az onokák között. Mer az is van, hat. Végignézzük az unokák fényképeit. Egy lánya és egy fia van Teri néninek és mindkét helyen háromhárom gyermek. Sőt már dédunoka is van. — Az onokám is szeret énekelni. Többször fellépett műsorokban. Családi örökség az ének szeretete. A nyáron még én is fölléptem, énekeltem, de abbahagyom, most már öreg vagyok én arra. Nem látszik meg rajta az öregség. Most is olyan fürgén mozog, mint amikor először találkoztunk. Mielőtt még a barna fedelű füzetet becsukná, még egy dalt eldúdol: „Édesanyám sokat intett a jóra, hogy ne menjek én mulatni a botba. Nem hallgattam édesanyám drága, kedves szavára, könnyem csordul a bőcső ódalára.“ Az ablakban, két pohárban, kócos krizontémok kíváncsiskodnak. — A hálószobában is van belőlük két fazékkal. Bevittem, hogy meg ne fagyjanak. Búcsúzóul, már az udvaron, feltesz egy találós kérdést. — Látott e már kenderből tornyot? — Nem — mondom. (S látom, mennyire örül, hogy nem tudom.) — Akkor hát szabad a gazda? — kérdi. — Szabad. — Ha majd kendert vetnek a szövetkezetbe, álljon csak bele és nézzen a falu felé, majd onnan láthat tornyot! Nevetve kísér ki a kapuig. Megígérjük, hogy majd újra felkeressük. Az utca végéről még visszanézünk. Feketeruhás apró alakja, lassan belevész az őszi homályba. OZSVALO ÁRPÁD Prandl Sándor felvételei Örömök és gondok „Egy hattyú száll fölöttem magasan, az zengi ezt az édes éneket, Óh lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet." (PETŐFI SÁNDOR) A megszépítő messzeség az emlékezet szép színes fátylával fedi be — időben és térben — a dolgokat, tényeket, s az ember akarva, nem akarva, valóban csak a szépre emlékezik, csak a szépet látja. Főleg az ilyen ünnepi alkalomkor. Jóllehet az örömök mellett voltak gondok is, mégpedig bővében. Az örömök azonban mindig túlsúlyban voltak. Hiszen a lapnak minden újonnan megjelenő száma sikeres munkánknak volt a kézzelfogható bizonyitéka, s mindig úgy dédelgettük, mint egy újszülöttet. Viszont minden munka — többékevésbé — mindig gonddal jár. így volt ez a Fáklyánál és Így volt az a Hét esetében is. Mint a Fáklya című folyóirat utolsó főszerkesztője, akárcsak a CSEMADOK elnöksége, tisztában voltam azzal, hogy a lap, mint „művelődés-politikai havilap" elvont valami és hosszadalmas nyomdai előállítási ideje fékezi a lap lendületét, megkoptatja frisseségét. Nem lehetett aktuális, szűkös terjedelménél fogva pedig nem léphetett fel a későbbi Irodalmi Szemle szerepében, sem annak igényeivel. S ezért nem is lehetett népszerű. Mindennek ellenére a Fáklya egy bizonyos küldetést mégiscsak betöltött. Fiatal Írók és költők, kezdő képzőművészek mutatkoztak be hasábjain. A cseh—magyar és a szlovák—magyar kapcsolatok istápolásával, népeink közös hangjának hangsúlyozásával pedig a szocialista hazafiságot, valamint a proletár internacionalizmust igyekezett propagálni és elmélyíteni. Hasábjain Lőrincz Gyula (aki más elfoglaltsága miatt, sajnos, nemigen ért rá, hogy nagy tudásával gazdagítsa és színesítse a lap tartalmát), Fábry Zoltán és Egri Viktor mellett olyan állandó munkatársak Írásai szerepeltek, mint a prágai Julius Dolánský akadémikus, egyetemi tanár, Vašek Káňa állami-díjas író, a budapesti dr. Födessy Gyula Kossuth-dijas, dr. Kovács Endre Kossuthdíjas, valamint a Romániába elszármazott Balogh Edgár és mások... A lapra felfigyeltek, és ötvenhat júniusában, a régitől teljesén eltérő, új szellemben szerkesztett lapot az egykori budapesti Szabad Nép és az Irodalmi Újság egyhangúlag „az egyetlen közép-európai horizonttal rendelkező magyar folyóiratnak“ ismerték el. Ám a Fáklya 1956-ban bármennyire is színvonalas volt, már nem lelelt meg a csehszlovákiai magyarság kulturális követelményeinek. Éppen ezért, amikor 1956 decemberében új lap indult A Hét néven, úgyszintén a CSEMADOK gondozásában, ez nemcsak vívmány volt, hanem egyben a természetes szükségletek kielégítése is. Az átmenet nem volt könnyű, sem egyszerű. Igen jól emlékszem a lelkesedésre, de szemem előtt vannak az objektív valóban objektiv nehézségek is. De az akarat, az értelem, a műveltség s nem utolsósorban a szorgalom mindent legyőzött. Hihetetlenül rövid időn belül Egri Viktor főszerkesztő s ugyanúgy Ozsvald Árpád régi és tapasztalt harcosként állta a sarat, s ugyanakkor derék, szolidáris, kedves munkatársaknak bizonyultak, akikkel öröm volt együttműködni, éppen úgy mint a kiváló Csáder Lászlóval, a lap képzett művészi és grafikai szerkesztőjével, no meg König Ilonkával, a szerkesztőség titkárnők gyöngyével. Aztán felsorakoztak a többi harcosok is ... A derékhad becsületes volt, szorgalmas és tehetséges. Még ma is jóleső érzéssel emlékezem azokra a napokra, hetekre és hónapokra, amikor áldozatos munkával pótoltuk mindazt, ami a szerkesztőség fegyvertárából hiányzott, hogyan változtattuk meg lépésről lépésre a nyomdában a számunkra nemigen barátságos hangulatot, s hogyan lett az új magyar lap barátja az apró termetű, kedves Jablonka, a mosolygás Macháč, a dörmögö Mach és társaik. Büszke vagyok arra, hogy nem a hiúság volt cselekedeteinknek hajtóereje, hanem a hivatás szeretete. Tisztában voltunk ugyanis mindannyian azzal, hogy az újságíróknak — ha jó újságíró — s kétszeresen a magyar újságíróknak mindig ott kell hogy lebegjen a szeme előtt Kolombus Kristóf jelszava: „Vivere non, navigare necesse est“, vagyis élni nem muszáj, de hajózni igen! Azaz, élni nem muszáj, de írni, igazat írni, mindig és mindenhol, azt muszáj! Hiszen már Montesqieu megírta, hogy: „Igazmondás mindenekfelett, még hazánkról is“. És azt is tudtuk, hogy a jó újságírónak nevelni, tanítani is kell népét, de sohasem elemi iskolai vagy középiskolai fokon. A jó, szép és igaz cikk mindig nevel, elkötelezettségre tanít, szocialista hazaíiságra, pártosságra és proletár internacionalizmusra. Am nem akarok oktatni, sem dicsérni, elmarasztalni pedig a legkevésbé. Az értékeléseket elhivatottabbakra hagyom. Egyet azonban szeretnék még megjegyezni. Egy rendszeresen megjelenő lap életében a színvonal egyensúlya csak elméletben lehet szabály. A gyakorlatban sohasem, mivel minden lapnak, újságnak — a világ bármely részén jelenjék is meg — vannak kiváló számai és vannak úgyevezett gyöngébb számai is. A szerkesztőségre azonban csak az vetheti azt a bizonyos bibliai követ, aki életében hibát még sohasem követett el. Ilyen ember pedig véleményem szerint nincs. Az viszont megkövetelhető minden szerkesztőtől és újságírótól, hogy lásson, halljon, érezzen és — írjon igazat. Meggyőződésem, hogy a Hét jelenlegi gárdájának tagjai ilyen szerkesztők, ilyen újságírók, s ez már magában biztosítéka annak, hogy a Hét a következő húsz esztendőben éppen olyan sikereket ér majd el, mint az elmúlt két évtized folyamán. Mert az vitathatatlan, hogy a lap mindig teljesítette küldetését, hogy pozitívumot jelent a csehszlovákiai magyar dolgozók életében, hogy a lap számtalanszor volt segítőtársa és támasza hazánk magyar tanítójának, munkásának vagy földművesének, hogy szórakoztatott és vigasztalt is. A végén pedig, hogy a stílusban is következetes legyek, emlékezésemet, amely egyben köszöntő is, azzal a mondattal zárom, amellyel húsz év előtt a Hét születését a Fáklya utolsó számának hasábjain üdvözöltem: „Éljen a Hét!“ BARSI IMRE
