A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-02-06 / 37. szám
1 A Belg rád —Siófia útvonalon, majd onnan tovább a török határig — a nyári szabadságok ideje volt — egy újkori f népvándorlás tarka forgatagába kerültünk. Minden második-harmadik gépkocsi — személyautók, mikrobuszok, furgonok, — nyugatnémet rendszámtáblát viselt. Valamennyi gépkocsi zsúfolásig megtömve mindenféle új és régi holmival, a tető-poggyásztartók is roskadoznak, látni rajtuk jól-rosszul odakötözve bútortól kezdve hűtőgépig minden elképzelhetőt. Hát igen, török vendégmunkások hada igyekszik hazafelé családostul, zömmel olyanok, akik már nem is térnek vissza, mert a gazdasági depresszió következtében elveszítették munkahelyüket a Német Szövetségi Köztársaságban. A hatalmas autófolyam hol hömpölyögve, hol azonban csak „csordogálva“ halad előre a török határ felé, alaposan próbára téve a gépkocsivezetők idegeit, türelmét. Egyes szakaszokon csak 10—20 kilométeres „sebességgel" lehet haladni; elképzelhető, mit jelent ez a rekkenő nyári hőségben s a kipufogógázok sűrű felhőjében ... Edirnénél érjük el a töröt határt. A vámház előtt négy méter hosszú és egy méter széles asztaloknál folyik az útlevél- és vámvizsgálat. Besorolunk az egyik asztalhoz igyekvő kocsik közé. Rettentő hosszú a sor, s mivel a három vámos mindent kirakat honfitársainak kocsijaiból, jócskán hosszúra nyúlik a várakozási idő. Az egyik vámos, amikor egy kis hézag mutatkozik két török kocsi között, int, hogy álljunk oda. Az asztal másik oldalán fotelben terpeszkedő vámos — tekintélyes külseje és a szájában lógó vastag szivar után ítélve a másik három főnöke — minden különösebb érdeklődés nélkül csak annyit kérdez kissé furcsa német kiejtéssel: „Tschechischer Kryštáli?“ — de meg sem várva a választ beüti a pecsétet útlevelünkbe, és mehetünk tovább. Török földön vagyunk. Közben ránk esteledett. A közeli város, Edirne színes neonfények árjában úszik, a karcsú minaretek — minden oldalról megvilágítva — tűként szúródnak az alkonyi égbe. Nem akarjuk már itt költeni szűkre szabott zsebpénzünket s az utazási csekkeket sem lehet beváltani, így hát a magukkal hozott elemózsiából csak úgy „köröm közül“ falatozunk, s mivel kora hajnalban tovább szándékozunk utazni, a kocsiban alszunk. Edirne, az ugyanilyen nevű vilajet (közigazgatási kerület) székhelye — az útikalauz tanúsága szerint — ősi város, még a trákok alapították. Első ismert neve Uskudama volt; bizánci írók Oresztiának is nevezték. Hadrianus császár uralkodása alatt felvirágzott; róla nevezték el Adrianopolisznak s nyilván ebből lett később a magyar Drinápoly elnevezés. Hajnalban éktelen lármára ébredünk, de ezúttal nem haragszunk érte, hiszen napkeltével úgyis tovább akarunk indulni. Persze, ez nem olyan egyszerű, hiszen — mint nagy elrökönyödéssel meggyőződünk róla — nemcsak az egész város, de a környező falvak népe is mind talpon s mind az utcán van. Ennek megfelelően hihetetlen a zűrzavar — Mercedes gépkocsik és a legócskább zörgő tragacsok, kétkerekű a
