A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-11-29 / 36. szám

A Hét nemrégen közölte Varga Imre cikkét néhány fiatal költőtársa kötetéről. Annak ellenére is helyet adtunk ezeknek az írásoknak, hogy a verseknek csupán formai részével foglalkoztak, figyelmen kívül hagyva gondolatiságukat, mondanivalójukat. Feltételeket akartunk teremteni toliforgatóink véleménycseréjéhez s a költészetünk helyzetéből adódó kérdések tisztázásához. A líránk iránti érdeklődés felkeltése vezetett bennünket akkor is, amikor Jelenlét címmel bemutattuk olvasóinknak a csehszlovákiai magyar költőket.

Bizonyára sokan emlékeznek még arra, hogy annak idején viharos vitát kavart s szenvedélyeket korbácsolt fiatal költőink ..Egyszemű éjszaka” című antológiája. Azóta közülük többen egy- vagy többkötetes költők lettek (Mikola Anikó, Keszeli Ferenc. Kulcsár Ferenc, Szitási Ferenc; Tóth László, Varga Imre), s mi szükségesnek tartjuk olyan tanulmány közlését, amely fiatal költőink verseit eszmei szempontok figyelembevételével értékeli. Bábi Tibor figyelemre méltó, igényes tanulmánya a kötetbe vagy kötetekbe gyűjtött versek formai törekvéseit, gondolatiságát vizsgálva foglalkozik legfiatalabb költőink lírájával, s végig elfogulatlanul beszél ennek a költészetnek az erényeiről és gyöngéiről. Abban a meggyőződésben jelentetjük meg Bábi Tibor tanulmányát, hogy elősegítjük vele fiatal költőink továbbfejlődését.

léssel, mely inkább hibáikat tartotta erénynek, mint tényleges értékeiket.

Az antológiában ismertetett költők közül a mai napig önálló kötettel nem jelentkezett se Németh István, sem Aich Péter.

Annak idején közöm volt indulásukhoz, legalábbis egy bemutatás erejéig. Ma természetes, hogy adósnak érzem magamat az indulásuktól eltelt időben elért eredményeik, de nemcsak eredményeik felmérésével. Stílustörekvéseik bizonyos értelemben hozzájárultak a hazai magyar költészet megújulásához. Egyesek véleménye szerint költészetünk bensőségesebbé vált, egyes állítások szerint személytelenségre, mások szerint korszerű költői eszközök meghonosítására törekedtek.

Mindezek eléggé általános, olykor felületes vélemények is. Megítélésüknél figyelembe kell venni indulásuk és fejlődésük körülményeit, s annak alapján o kötetekben tapasztalt társadalmitörténelmi helyzet passzív vagy aktív visszatükröződését, a különböző hatások és forrósok kérdését, ugyanakkor felmérni, hogyan sikerült azokat asszimilálniuk és valóban sajátjukká tenniük, s mennyiben valósították meg saját magukat. Eszmei érlelődésük felméréséhez

■A KILENCBŐL HÉT

BEVEZETŐ

Több mint öt évvel ezelőtt (1970-ben) foglalkoztam első ízben a nyilvánosság előtt is fiatal költészetünkkel. Határainkról kívülről érkező írások hívták fel a figyelmemet zsengéik bizonyos gyengeségeire. de hazai berkeinkből is erős bírálatok érték őket, sőt túllépték a kötelező illem határait. Ez a hangvétel összeegyeztethetetlen volt szellemi életünk alakulásával és kibontakozásával.

A képzavar és az eszmei zavar diagnózisa bizonyos mértékben ugyan helytálló volt, de úgy találtam, hogy az utóbbit vádként hangoztatni, s ugyanakkor nem venni figyelembe, hogy tizenkilenc, húszéves fiatalemberekről volt szó, akik értelmiségi pályákra készülnek, tulajdonképpen kíméletlenség. „Épp az az, hogy csak készülnek. Tehát nem is lehet őket kész marxistáknak felfogni" — írtam akkoriban. „Csak akkor foghatjuk fel így őket, ha műveltségük és tudósuk tudományos szintet ért el. És addig? Addig nem marad más, számukba, mint tanulni, tanulni és tanulni!"

Úgy éreztem, hogy a fiatalokért elsősorban az idősebbek a felelősek, s hogy épp az idősek teremtették meg számukra nemcsak az eszmei zűrzavart, hanem a társadalmi élet tényleges zűrzavarát is, s a vádló szerepében tetszelegni összeegyeztethetetlen a valóban felelősséget érző ember lelkiismeretével. Nem elégedhet meg ugyan a ténymegállapítással, de a nem kívánatos fejlődési irányzatokat helyes mederbe kell terelnie. Javaslatomra az Új Szó kulturális rovata a vasárnapi számokban közölte az akkor jelentkező fiatalok zsengéit, természetesen alapos válogatás után. Ugyanakkor elemeztem is akkoriban közölt verseiket. Kiderült, hogy nem lázadtak fel sem a művészi norma, sem az európai gondolkodás és kultúra ellen, s a hagyományt sem vetették el, sőt — kezdő költészetük épp abból sarjadt. Igaz, hogy magukon viselték különféle hatások, talán kedvezőtlen hatások nyomait is. Kifejeztem azt a véleményemet is, hogy azokat levetve ez a fiatal költészet idővel maga is normateremtővé válhat.

Az Új Szó bemutatta Zalabai Zsigmondot, Keszeli Ferencet, Németh Istvánt, Szitási Ferencet, Kmeczkó Mihályt,

Mikola Anikót, Varga Imrét, Kulcsár Ferencet, Tóth Lászlót, — Aich Pétert kivéve, akitől nem sikerült idejében megfelelő anyagot szerezni. Az Irodalmi Szemlében Koncsol László foglalkozott velük, ugyancsak mély felelősségtudattal, s két évre rá megjelent az Egyszemű éjszaka, a fiatal költők antológiája. Kimaradt belőle Zalabai Zsigmond, aki sikeres költői próbálkozásai ellenére inkább az elméleti irodalmat és kritikát választotta.

'

Évek teltek el azóta, s a fiatal költészet valóban bemutatta első eredményeit, nemcsak antológia formájában — 1971-ben megjelent Mikola Anikó Tűz és füst között, Kmeczkó Mihály Mozdulatok, és Tóth László A hangok utánzata című első kötete. Rá egy esztendőre jelentkezett Kulcsár Ferenc Nap-I kitörések című kötetével, mely a Szlovákiai Irodalmi Alap jutalmában részesült. A tavalyi esztendő újabb meglepetéseket hozott Kulcsár Ferenc Édennek neveztem, Tóth László Ithakából Ithakába című második. Varga Imre Crusoeszaltók, és Szitási Ferenc Hullámverésben című első kötetét.

Az antológiával kapcsolatban nem lett volna semmilyen különösebb mondanivalóm. Ami elmondható volt róluk, elmondtam annak idején verseik elemzésében, s legfeljebb magomat ismételtem volna, legalábbis a versek elemzéséből levonható általánosításokban. Igaz, vitába szálltam egy olyan értéke-BÁBI TIBOR

természetesen szükség van, legalábbis részben, egyfajta tartalmi ismertetésre.

Természetes, hogy hatottak rájuk a cseh és a szlovák nyugatos költészet eredményei, hiszen ismerik Nezvalt, Laco Novomeskýt, és a legfiatalabb nemzedékek költői eredményeit, s ami szintén természetes, ismerik a magyar irodalom progresszív hagyományait, és az azokra épülő jelenlegi magyar irodalmat. A világirodalomból a magyar, de a cseh és p szlovák nyelv közvetítésével is hasznos ösztönzéseket kaptak. Természetes, hogy ki voltak téve a különféle izmusok hatásának. De ezt nem róhatjuk fel nekik, ha nem vizsgáljuk meg, hogy magukévá tették-e azok filozófiai-esztétikai ballasztját, vagy éppen ellenkezőleg, sikerült-e nekik átvenniük bizonyos pozitív értelmű hatásokat, s azokat a mi körülményeinkhez és a kultúrpolitikának megfelelően asszimilálni.

Nyilvánvaló, hogy minderre előre választ nem adhatunk. Az eszmeiség és elkötelezettség kérdése, mely számunkra rendkívül fontos, nem választható el élményviláguktól. Ezt indulásuk idején a kialakuló válsághelyzet determinálta, de ugyanúgy befolyásolták a konszolidációs évek, gazdasági és társadalmi életünk talpraállítása és a pórt vezető szerepének tényleges megszilárdulása.

Nem lehet tagadni a különféle nemzedékek létét, de nem lehet támogatni semmilyen nemzedéki kizárólagosság elvét sem. Egyfajta egészséges eszmei egység, mely marxista és internacionalista alapelvekre támaszkodik, föltétlenül szükséges ahhoz, hogy az irodalmi törekvések és stílusok differenciáltságát biztosíthassuk, és valóban alkotó egyéniségek kialakulását elősegítsük. Vizsgálódásaim célja nem egy apriorisztikus elképzelés, de ugyanokkor nem mondhatok le olyan alapelvek érvényesítéséről, amelyek ilyen felméréshez nélkülözhetetlenek és szükségszerűek.

ALOM A FÉSZEKRŐL

A legfiatalabb költők közül Mikola Anikó mutatkozott be elsőként a hazai magyar olvasóközönségnek, Tűz és füst között című kötetével.

Költői termésének zöme a hatvannyolc előtti két-hórom év gyümölcse, és a megsejtett válsághelyzet szülte szorongásait és borúlátását vetíti elénk, mely belső érzelemvilágának, keserű élményeinek romantikusan eltúlzott expresszív megfogalmazásában szervesen összefonódik. Már a kötet címadó verse is eléggé világosan jelzi, milyen külső és belső ellentmondások determinálták a költeményekben rögzített élményvilágot: „Tűz és füst között / a nyárson / megkínzott vér dalát / hallgatja a kegyetlen/ értelem."

A „kegyetlen" jelző itt eléggé sután és patetikusan hat, annak ellenére is arra vall, hogy lényegében az ember — aki egyben asszony is — érzelemvilágáról és az intellektus konfliktusáról van szó, mely vezérmotívumként végigvonul az egész köteten. A Város a szakadékban című vers és ciklus jelenti tragikusan ecsetelt vívódásainak mélypontját. A város a maga kőrengetegével, hétköznapi gyakorlatiasságával és racionalitásával méginkább elmélyíti az alapvető ellentmondást, s minthogy a szerző maga is a faluból szakadt ki, s onnan sodródott bele ebbe a számára szokatlan és idegen világba, magyarázatát nyerjük e líra gyakran sötét alaptónusának. Már a címadó versben fölérzi a társadalmi és a politikai ellentmondásokat is, melyek szinte teljes meghasonlásra és a várossal való szakításra késztetik: „Elűzték falaid / elűzött forgószeled, / ittam szavaid poharából, / de most elmegyek, / város, / kővé vált város a szakadékban."

A vers évekkel hatvannyolc előtt jelent meg. A túlságosan fiatal asszony és költő ruralista ihletettsége fordul szembe itt mindazzal, ami számára érthetetlen és nyomasztó volt, természetesen erős költői túlzásokkal. Ebben a versben is felleljük azt, amit Tőzsér Árpád az Egyszemű éjszaka című antológia bevezetőjében Garaudy kifejezésével élve „pótvilág"-ként fogalmazott meg. Tőzsér annak idején a Magányunk próbája című verséből idézett néhány sort: „Pártatlan hullámok terelője... / szomorú madár / hűlt fészkéből / kóbor szelekbe lengő...“ Mikola Anikó a várost is ilyen elmerevítő képekben vetíti elénk: „Halott faágakon / madarak

ülnek, / daluk szállongó pernye. / Hamueső a tájon, / és fölötted, / város, / ki a fény elöl bujdostál remegve, / szemfödőd üszők / s hamuszín este."

Túlzás őt párhuzamba vonni Saint- John Perse-szel. Mikola Anikónál a csöndes délnyugati szél, a falakra fagyott holdfény stb. — amit Zalabai Zsigmond az Egyszemű éjszaka, kétszemű kritika című írásában befagyasztott dinamizmusnak nevezett — érthető a „póttáj", de a befagyasztott dinamizmus terminusa nélkül is.

A kővé vált város egy kicsit népmeséi motívum is, a mesékben, ott szokott minden kővé válni a varázslók átka és intése következtében. Mindez realitás, de ugyanakkor irrealitás is. A város általában mindig és mindenütt csupa kő, tehát nem is kell kővé válnia. A halott faágak, a szállongó pernye, hamueső, az üszők, a hamuszín este — a már idézett versszakban, s a Tőzsér idézte versszakban nem értelmezhető „póttójnak", varázslatképpen sem, hanem a hosszan húzódó érzelmi válság expresszív vetületeként. Régóta tartó, megmerevedett érzelmi állapot tükrözéséről van szó, ennek érdekében absztrohál a szerző a reális világban végbemenő mozgások ábrázolásától, de a belső mozgás, a dinamika itt sem hiányzik: „Most én is elmegyek, / zárt ajtód elé teszem / ezt a csöndet, / ezt a vázát, / benne magányom kék virágát."

Tehát elhatározás született. A várossal, s talán az élettórsával való szakítás gondolata is megérlelődött. A hosszan húzódó érzelmi válságot tükrözi a Gyűlölködők néhány sora is: „Mór kérges könyökkel se / dönthetik le a falat, / amit maguk köré emeltek.

(Folytatjuk)

20