A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-11-29 / 36. szám

lányával, évikével. A kislány nagy, kerek siemével rámcsodálkozik, majd apró mosollyal a szája szegletében hangosat köszön: — Csókolom! Anyuka bemutatkozás nélkül is ismer: rendszeresen olvassa az Írásaimat. Szeret olvasni. Illetve szeretnek — a fér­jével együtt. Kétszázötven-háromszáz kötetes a könyvtáruk. Megmutatják. Ez igen: s melegség szalad a szivem köré. Lajos bácsi múltba nézőn bólogat: — Valamikor csak egy könyv volt a házunknál, a naptár. Igaz-e, Hermi­na?... Azt forgattuk a hosszú téli esté­ken, tán tízszer is átolvastuk. Hermina néni bizonyítón rábólint: — Már kívülről tudtuk az egészet. — Azonkívül mi volt a szórakozásuk? — Semmi... — vonja meg a vállát Lajos bácsi. — Hacsak a búcsú nem, meg a karácsony, húsvét, esetleg egy­két lakodalom évente ... Kérdőn nézek a fiatalokra. — Mi azért szórakozunk — mondja Gyula. — Kihasználjuk az autót, ha már egyszer van: jártunk Lengyelországban, a Tátrában, nyaranként különböző für­dőkben, gyakran átruccanunk Magyar­országra, mivel ott élnek a feleségem rokonai .. . — És hát rengeteget olvasunk — szól közbe Etelka. — Szeretjük a zenét, még a komoly zenét is meghallgatjuk a rá­dióban, tévében. A színházat is szeret­jük. Ha jön a MATESZ, okvetlenül meg­nézzük az előadást. „Fiatalabb" korá­ban a férjem sokat szerepelt a CSEMA­­DOK színjátszó csoportjában . .. Gyula szerény mosollyal elhárítja a dicséretet. Lajos bácsi megköszörüli a torkát: Bizony nagyot változott a világ, ilyesmiről álmodni se mert az ember. Ez még álomnak is túl szép lett volna. Mert mi voltam én, ki voltam én?... Napszámos meg részes arató. Tizen­nyolc évig arattam egy gazdánál itt a faluban, napszámba meg a környező nagybirtokos bérlökhöz jártam, pedig volt három és fél magyar hold földecs­­kém is. A munkámat mindig és minden­hol becsülettel elvégeztem. Nem mon­dom, éhezni soha nem éheztünk, de azért bőségben sem fürödtünk. Minden évben öltünk, hol kisebbet, hol nagyob­bat, de inkább kisebbet. — Elmosolyo­dik. — Ami valamikor óriásnak számí­tott a szegény ember házatáján, azt gyök a szövetkezetben. Már húsz éve. Minden második éjszaka lépek szolgá­latba: este hattól reggel hatig. Nyolc­száz koronát keresek havonta, a nyug­díjam meg hétszázharminckilenc koro­na. Nekünk elég. Most már csak jó egészség kellene, meg békesség a vi­lágban ... — Tulajdonképpen hogy zajlik le a család egy napja? Hermina néni: — Én kelek a legkorábban — ötkor. Reggelit készítek, ellátom az állatokat, aztán hétkor felkeltem a gyerekeket, a fiút elirányitom az iskolába, a kislányt meg elviszem az óvodába. Hazajövet főzéshez látok, aztán teszek-veszek a ház körül, ennyi az egész ... Lajos bácsi: — Reggel mikor hazajövök, jól be­reggelizek, ellátom a nyulakat, miegy­mást, délelőtt bevásárolok, ebéd után meg jó nagyot alszom ... Ha nem va­gyok szolgálatos, kicsit nézem a tele­víziót, újságot olvasok, és kész: letelt a nap ... Gyula: — Én hat előtt kelek, bekapom a reggelit, aztán futás a szövetkezetbe. manapság csak hörcsögnek tartják. Az I olyanból ki sem eresztik a párát. .. — Micsoda aratások voltak! — em­lékezik vissza Hermina néni. — Suho­gott előttem az uram kaszája, én meg szedtem utána a markot. Rekkenő volt a hőség, szinte állt a levegő, de nem számított. Minél nehezebb volt az ara­tás, annál jobban örültünk: a több ter­mésből több jutott a mi kamránkba is. Lajos bácsi megvonja a vállát: — Ugye, fiatal volt az ember, erős, nem számított a munka: minél jobban verejtékezett, annál jobban hajtotta magát... — A mai aratás meg csak néhány ember gondja-baja — szól közbe Gyu­la. — A falu többsége tán nem is tudja, mi folyik a határban. Én például még soha életemben nem arattam. — Kovács a mestersége — mondja Hermina néni. — Karván tanulta ki — toldja meg Lajos bácsi —, most meg karbantartó a szövetkezetben... A másik fiam, La­jos, meg könyvelő. Gyönyörű lakása, autója, meg két szép gyereke van. Jól megy sora, az már biztos! . . . Egyszóval nagyot változott a mi életünk. Sosem hittem volna, hogy a kútból villanymotor húzza majd helyettem a vizet, hogy kedvemre kilubickolhatom magam a fürdőszobában, hogy földes talaj helyett divatos szőnyeggel borított parkettán csoszoghatok én, a volt napszámos és részes aratói... Meg a portalanított, neonfényes utca, új iskola, nagy kultúr­­ház, üzletek... de minek is sorolom, hiszen mindez természetes velejárója az életünknek, nem igaz? Hermina néni maga elé néz: — Front után még senki sem gon­dolta, hogy milyen irányba fordul az életünk. Azt ugyan sejtettük, hogy jobb­ra fordul a sorsunk, de hogy ennyire ... Lajos bácsi veszi át a szót: — Front után Zselizre jártam dolgoz­ni az építkezési vállalathoz. Aztán öt­vennégyben megrokkantam... — Eli­­bém tartja a két kezét. — Látja?... — Félig begörbült ujjai szétállnak, mint óriási saskarmok. — Se kiegyenesíteni, se behajlitani, hát így jártam: rokkant­­járulékos lettem. Most meg éjjeliőr va-Háromig dolgozom. Hazajövet itthon mindig akad tennivaló: az ember javít­gatja, szépitgeti a környezetét, a nagy kertben a szőlő is eléggé munkaigé­nyes. Aztán este olvasás, tévézés, meg a gyerekkel is kell foglalkozni... Etelka: — Az én buszom fél hétkor indul, este ötkor érek haza, közben az oviból hazahozom a kislányt is. Itthon aztán segítek anyunak, elvégzem a nagymo­sást, takarítást, mert szeretjük a rendet és a tisztaságot,.. Csend. — Nem válnak unalmassá és egy­hangúvá a napok? — Dehogy válnak — vágja rá Lajos bácsi. — Tudja, minden napkelte ígér valami újat. Példának okáért: leellik az anyanyúl, pirosabb lesz a gyümölcs a fán, édesebb a szőlő, kilónyit szed ma­gára a hízó, aztán a tegnapi bimbó ki­festik, gyönyörűsége telik benne az ember szemének... Aztán a kislány például új verssel gazdagodva tér meg az óvodából, a tegnapi pilóta ma már űrhajós lesz, talán az ég is kékebb egy árnyalattal, vagy éppen borúsabb, eső szemerkél vagy csípős szél csapkod . . . de minek soroljam? ... Minden napnak megvan a maga különös varázsa, új­szerűsége. Mondjuk nem hasogat az ember derekában, a tegnapi gondok megszűnnek vagy megtetézödnek, a kis örömöket nagyok váltják .. . egyszóval zajlik az élet, de úgy zajlik, hogy az ember létbiztonságban érzi magát, s nem kell rettegnie a holnaptól... Hát így s ezért, igazán érdemes élni. LOVICSEK BÉLA (A szerző felvételei) 1. Lajos bácsi portája 2. Kékes-lila fényt szór a hegesztő­pisztoly 3. Hermina néni ugyancsak szaporázza 4. Hazatérőben a gazda 5. Este együtt a család

Next

/
Thumbnails
Contents