A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-29 / 36. szám
„ÉDES” MUNKA Marggraf német vegyész 1747-ben kidolgozta a kezdetleges répacukorgyártási eljárást, 1801-ben pedig tanítványa, F. C. Achard a csehországi Kurnerban megalapította az első répacukorgyórat. A napóleoni háborúk idején aztán egyre több cukorgyár létesül, az általuk előállított répacukor mindinkább tért hódít és kiszorítja a nádcukrot, amely mór a tizenötödik században eléggé elterjedt volt Európában. A diószegi (Sládkovičovo) cukorgyár 1867-ben alakult, tehát jövőre lesz száztíz éves. Ilyenkor van a cukorrépa-kampány, az egyik borongás, esős októberi napon, így hót elindultam, hogy felkeressem a gyárat. Az igazgatót, Oto Magnust, kerestem, hogy tájékoztatást kérjek tőle a munkák menetéről. De mint megtudtam, elutazott, így mást kellett keríteni, aki rendelkezésemre állhat. Somogyi Vince művezetőt a fűtőházban látták az imént. Szerencsém van, még ott találom. — Ez a munka a legnehezebb, sajnos munkaerőhiánnyal küzdünk, kevés az ember a gépházban. A salak kihordását már gépesítettük, így lényegesen — A villanyszerelők és a gépészek állandóan résen állnak — világosít föl kísérőm —, hiszen bármikor szükség lehet rájuk; előfordulhat meghibásodás, áramkiesés. Egy emelettel feljebb járunk. — Itt álltak az iszapsajtok, mutatja Somogyi Vince —, helyettük ezeket az új sűrítő és szűrőberendezéseket szereltük fel —, mutat körbe. A katlanszerű sűrítőkből sűrű barna lé csordogál a csapokon keresztül. — Ezek felszerelésével kiküszöböltük a legnehezebb testi munkát a gyárban. A másik előnye, hogy lényegesen jobb minőségű cukrot tudnak vele előállítani, jobban szűri ki a cukorléből a szennyező anyagokat, — világosít fel kísérőm. Erről magam is meggyőződhettem. A laboratóriumban naponta többször megvizsgálják a cukor minőségét. Az asztalon kis műanyag-tálkában hófehér szemcsék csillognak. — Első osztályú — mondja a művezető —, ami nálunk eddig olyan ritka volt, mint a fetapr holló. Bekopogunk a gyártásvezető irodájának ajtaján. Nincs itt, de megvárhatjuk rövidesen visszajön. Leülünk. — Hány éve dolgozik a gyárban? — kérdem Somogyi Vincétől. — Kisebb megszakításokkal harminckilenc óta, hangzik a válasz. — Akkor a gyár napi teljesítménye 160 vagon volt, ma 193 vagon répát dolgozunk fel naponta. Műszakonként azonban legalább száz emberrel dolgozik kevesebb a gyárban, mint annak idején. Helyettük gépek végzik a munkát. — Pélcsökkentek a gondjaink — mondja, miközben elindulunk a sáros, latyakos udvaron. Első utunk a rakodóhoz vezet. Erős vízsugárral szabadítják meg a kocsikat terhűktől. Itt azelőtt negyven ember lapátolta a répát, most a kirakodáshoz alig néhányon kellenek. A másik előnye a vízzel történő kirakodásnak, hogy egyszersmind tisztítják is a répát. A rakodó körül valóságos répahegyek sorakoznak. Ide kerül a már megtisztított répa, miután néhány gazfogón ment keresztül. Elindulunk visszafelé. Rövid egymásutánban jönnek a megrakott kocsik. — Úgy látszik nem unatkoznak — fordulok Somogyi művezető felé — Nem — mosolyogja el magát —, pedig a mai a tegnapihoz képest pihenőnapnak számít. Hiába az esős idő kedvezőtlenül befolyásolja a mezőgazdasági munkákat, így a répabetakarítást is. Egy hatalmas vasajtón keresztül jutunk be az egyik épületbe. Gépek zakatolása nyomja el az emberi hangot. Hangosabban beszélünk, szinte kiabálunk egymásra. Megnézzük a mosót és a szeletelőt, azután továbbmegyünk. Szerelőruhás férfiakkal találkozunk. dóul azelőtt két röppentyűt egy ember kezeit, ma tizenhármat irányít egy ember. — Múlik az idő, nem várunk tovább o gyártásvezetőre, hiszen az esetleges felmerült probléma orvoslása hosszabb időt is igénybe vehet. Somogyi elvtárs felveszi a telefonkagylót. Egy hívás ide, egy csöngetés oda, így aztán a még hiányzó adatokat is tőle tudom meg. 15 ezer vagon répa feldolgozását írja elő a terv. Eddig jó ütemben haladnak, naponta 190 vagonnal dolgoznak fel, tehát karácsony táján befejeződik a kampány. Még egyszer végigmegyünk a gyáron. Az emeleten sűrű gőz fogad. Itt meztelenre vetkezve dolgoznak az emberek. A csomagoló felé széles szalagon — fehéren, akár a tej — csurog, pereg a cukor. A csomagolóban fehérköpenyes lányok, asszonyok. Gépi erővel naponta 160 tonnát csomagolnak két műszak alatt. A csomagolóban, raktárban édeskés cukorszag terjeng, és fehér por száll. Egyik ismerősömre alig ismerek rá. Fekete haját, bajszát belepte az apró szemcséjű por. Télapóhoz hasonlít. Kint állunk az udvaron. Éppen indulni készülök, amikor találkozunk Vavrik Ottóval, a pártszervezet elnökével, a villanyszerelők szocialista brigádjának vezetőjével. — Ősszel, szeptemberben kaptuk meg a bronzfokozatot, újságolja. Itt a zászló — mutatja a műhely falán levő háromszögletű zászlócskát —. az oklevelet most rámázzák. Azután az is ide kerül. Mivel érdemeltük ki a kitüntetést? Két újítási javaslatot nyújtottunk be, ezeket el is fogadták. Alkalmazásukkal jelentős mennyiségű pénzt és anyagot takarítottunk meg. Ezenkívül — s ezt már mástól tudom meg — kiveszik részüket a község kulturális életéből is. A brigádvezető például az ismert „Vox humano“ vegyeskor tagja. Ismét az udvaron állunk. Miközben elköszönök vendéglátóimtól, újabb répával megrakott kocsik gördülnek a rakodó felé. Egy másik gépkocsi a raktár felől az idei répából készült cukorral megrakodva hajt ki a gyárkapun. GORFOL JENŐ A szerző felvételei Beethoven V. zongorahangversenyét Christoph Eschenbach játszotta a bratislavai zenefesztiválon ^ ondolt-e már arra a kedves olvasó: vajon hogyan, mikor és miért született a zene? Nos, próbáljunk meg együtt választ találni erre a kérdésre! Hogyan? Talán amikor pásztorkodással, vadászattal foglalkozó őseink közül valaki egy hirtelen mozdulattal elengedte a pattanásig feszült íj húrját; amikor belefújt egy véletlenül talált tengeri kagylóba vagy a vízpart nádasában tört szárak egyikébe — és hangot hallott... Hogy mikor? Talán akkor, amikor az ily módon megszólaltatott s addig csupán közhasznú eszközökként használatos tárgyak (íj, kagyló, nádszál...) eredeti küldetésük mellett már »zenét" is szolgáltattak. De ez még az ősközösségi társada-Az Interpódium egyik legrangosabb vendége Eckhardt Haupt volt az NDK-ból lom korszakában avagy a még korábbi időkben történt... És hogy miért született a zene? Mert az ősembernek és az utódainak is tetszett a dallam, mert munkadalok dúdolása közben valahogy gyorsabban s jobban ment a munka. És eleink minél tökéletesebb zenét tudtak elővarázsolni kezdetleges hangszereikből, annál inkább izgatta őket a «muzsikálás“ gondolata. Őseink egyhamar rájöttek arra is, hogy minél rövidebb a hangforrásként használt húr vagy a síp gyanánt szolgáló nádszál, annál magasabb hangot ad ki magából. És az ember így rájött, hogy egyetlen hangszerből akár több hangot is elővarázsolhat... És így tanulta meg, hogy lyukakat kell fúrnia a furulyába vagy másmás helyen kell a feszülő húrhoz érnie s akkor különböző hangokat kap . . . Megszületett hát a zene! 4