A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-11-22 / 35. szám

gw sandor m fOLYO ÉS»MÁGLYA — Te ... nem ... ez nem ... létezik . .. — létezik — mondta keményen Híves.— ■ Minden lehetetlenen és lehetségesen innen, vagy túl — létezik. Kivédhetetlenül. Néha ugyan magam is kételkedem benne, de a tényeket kénytelenek vagyunk elfogadni olyanoknak, amilye­nek. Ez ugyan erősen tankönyvízű, de semmi jobbat nem tudok kitalálni. Ilona felemelte az asztalról Híves papírjait, s oda ment hozzá. — Tudod mi áll itt? — kérdezte. — Pontosan. Azt hittem jobban megnézed ezeket a papírokat, s őszintén szólva, kedvesebb fogadta­tásra számítottam. — Soha se nézem a neveket — mondta Ilona. — Számomra a diagnózis a fontos. Bocsáss meg. A név nem az én dolgom... Valóban tudod mi áll itt? — Mondtam már, hogy tudom. Aki egyedül maradt ezen a világon, mint én, annak jogában áll tudni mindent arról, ami vele történik, vagy megtörténhet. Ezért mór most téged is arra kérlek, hogy ezután is mindenről mindig az igazat mond.v Mindig az iga­zat! Megígéred? — Megígérem. — S be is tartod? A kérdés után mintha minden mozgás elmerevedett volna; a fehér színre árnyék vetődött, elszürkült, mint a napfényben fürdő tárgyak, ha felhő gomolyul a nap elé. Ilona Híves arcát kutatta, a két szempár összekapcsolódott a megsűrűsödött csendben, mintha tíz évnyi távolság ólomfalát akarnák átperzselni egyetlen pillanat alatt; mintha az időt akarnák cáfolni és feldarabolni, amely cáfolhatatlan és fel- Jarabolhatatlan. S ezen a szürkeségen Ilona hangja árnyalatlanul rezgett át. — Betartom. Betartom, ha marad időm. — Ha marad időd? Ezt hogy értsem? — Nézd —■ ült vissza a székre Ilona — te rosszul állsz, de én talán még náladnál is rosszabbul. Hát ezért. De erről majd még beszélgetünk. Később. Ha lesz hozzá elég erőm. Most pedig vetkőzz le. — Van értelme? — Akárkitől, de tőled nem vártam ezt a-kérdést. Nem érzed, hogy ez nem illik hozzád? Nem érzed, hogy ez mór nem te vagy? — Tíz évvel ezelőtti valóm talán más volt. Azóta azonban történt egy s más.. Úgy, hogy ha már sem a kérdéseknek, sem a válaszoknak nincs sok jelentő­ségük. Ilona valamit jegyzetelt, s csak később szólalt meg. — Micsoda fenkölten fogalmazol. — Lehet, de ott tartok, hogy már csak a tényeket tudom úgy-ahogy becsülni. Egy nyugodtabb éjszakát, egy mondatot, amely a szavaknál valahogy többet mond, s — ne csodálkozz ezen — ha találkozom olyan emberrel, aki nem kezd öt percen belül saj­nálni. Elviselhetetlen az emberek sajnálkozása. Tro­­pára mentem. Na és?! Hol volt az megírva, hogy nekem száz évig kell élnem? Sehol. Hót így van. Ilona elmosolyodott. — Ajaj... Ez már igazándiból te vagy. Ez már a régi szöveg. Tulajdonképpen semmit sem változtál, csak a cinizmusod nőtt a csillagokig, hogy megköze­­líthetetlennek lássanak. Én, nyugodj meg, nem fog­lak sajnálni. Ha nem tudnád, én már túl vagyok azon, hogy ilyen ostobaságokra pazaroljam az idő­met. Most pedig vetkőzz le és ne próbálj kifogáso­kat keresni. Híves az ablakhoz ment és kinézett a csupasz fákra. — Figyelmeztetlek — mondta, miközben a kabát­ját fejtette le magáról — hogy nem nyújtok valami felemelő látványt. — Ha elfelejtetted volna, engedd meg, hogy fel­hívjam a figyelmedet arra, hogy orvos vagyok. Ides­tova tíz éve, amióta egy szép hajnalom ott hagytál a folyó partján . . . S ennyi ideje nap mint nap egy tucatnyi hozzád, s tegyem hozzá, magamhoz hasonló nyomorultat láttam, s lótok. — Először is nem hagytalak ott, hanem mennem kellett. Másodszor, nem hiszenm, hogy érdemes volna veszekednünk... Mikor megtudtam, hogy hozzád kerülök, kezdetben örültem. Aztán arra gondoltam, hogy máshova helyeztetem magamat. Mikor az előbb itt álltam kint a folyosón, egy kicsit féltem a talál­kozástól ... — Te? Féltél? — Igen ... Féltem, ahogy a kisgyerek fél este, ha egyedül kell elmennie a temető mellett. .. Meg másért is. Nem szeretek találkozni tíz év előtti emlé­keimmel, így ... Sem azokkal, akik erre emlékeztet­nek. Valahogy már nem fontos az ami volt. Sokkal fontosabb az, ami lesz. Érted, ugye? Közben levetkőzött. Mintha minden ruhadarabtól egy mondattal akart volna megválni. — Ha nem tudnám, hogy közelebb vagy a negy­venhez, mint a harminchoz, ilyen zöldségek hallatán azt gondolhatnám, hogy egy kamasz áll előttem. Szerencsére tudom, hallod, én tudom, hogy már régen benőtt a fejed lágya. Na, mutasd magad! — Csak a váz, igaz? A formák lemólottak, csupán az erővonalak, a tartópillérek maradtak; ha úgy tetszik, a váz, amire az épül, ami mór most múlt idejű . . . \ Ilona úgy tett, mintha nem hallotta volna Híves szavait. — Légy szíves, menj el a falig. — Mi az ördögnek? Innen nem látsz? — Tedd, amit mondok. Menj a falig, fordulj meg és gyere vissza. — Igenis doktornő — mondta gúnyosan Híves, s peckesen lépkedett a faltól az asztalig. — így megfelel? — kérdezte. — Jó a tempó? Vagy fokoz­zam? Esetleg fél lábon is megpróbálhatom. — Sokat és feleslegesen szövegelsz ... Na, ez megvolna. Gyere ülj ide a székre. Híves már nem tiltakozott, hanem engedelmesen leült Ilona elé a székre. Ilona lassan végigkopogtatta a hátát, de valahogy nem tudott odafigyelni a tompa hangokra. Keze ismerős tájon járt, s mégis más volt, mint egykor. Felszakadozott, horpadásokkal teli, akár egy karsztos fennsík. — Azt nem kérdem, vannak-e fájdalmaid. — Ne is kérdezd. — De azért azt szeretném, ha elmondanád, hogy hol, mikor és milyen körülmények között kezdődött... Sóhajts, még ... így, köszönöm. — Lett — mondta keményen Híves. — Egy reggel arra ébredtem, hogy van. Van, ahogy a hegyek, a folyók, s a duzzasztógátak betonpillérei, amelyek a folyókat a hegyek közé zárják. Érted? A lovak után az emberiség a legnagyobb disznóságot a folyókkal szemben követte el. Nem hidakat épített, hanem gátakat. Gátakat, gátakat... Én is építettem a gá­takat. Hármat, ötöt... már nem is tudom. Koszban, sárban, fagyban, ahogy jött Hót ott kezdődött. A folyókat nem lehet büntetlenül kalodába zárni ... A folyók természetüknél fogva szabadok. És szabad­ság nélkül nincs életük, meghalnak. De elpusztítják a gátépítőket is. Ennyi elég? — Sok is — felelte csendesen Ilona. — A felét se vártam. Néha az az érzésem, hogy a kellettnél is többet beszélsz. Feküdj le. — De... — Várj! — hajolt föléje Ilona. — Többet beszélsz, és másról, hogy a lényeget elhallgathasd, önmagod ellen. Van értelme? Híves a heverőn fekve olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, mint még soha. S tudta azt is, hogy Ilonának igaza van, s hogy átlát rajta, mint a tiszta üvegen. — Nincs, nincs értelme — mondta az előbbi kér­désre nagyon halkan. — Felöltözhetsz, vége a kínzásnak. Híves lassan szedte magára a ruhadarabokat. Legszívesebben eltűnt volna. Nem ilyennek képzelte el ezt a találkozást. Valami mást várt, de hogy mit. most nem tudta volna megfogalmazni. Aztán arra gondolt, hogy Ilona a munkáját végezte csupán az imént; csak azt tette, amit mindenki mással is meg kell hogy tegyen, ha ide kerül. Kopogtak az ajtón, s mielőtt Ilona megszólalt vol­na, az előbbi nővér, aki a papírjait behozta Ilonához, már be is dugta a fejét. — Bejöhetek? — Jöjjjön csak Nóra — ínondta Ilona. — Nézze, új vendégünk érkezett. Ilona hangja most egészen más volt, mint az előbb. Színtelenebb, barnább, s valahol egészen mélyen, a legmélyén tele volt fájdalommal. Híves azonnal megérezte a változást. — A hármas szobában az ablak melletti ágyat készítse el — mondta Ilona a nővérnek. — Érti, Nóra? Nagyon kedves vendégünk érkezett... Az eddigi feszessége, szigorú tartása egyszeriben eltűnt. Állt az asztal mellett, kezében a kék örök­íróval, amellyel az előbb egy sor ismert adatot irt be betege kartotékájába; egy betegéjébe, akit tíz év óta hordoz magában, mint folyót a medre, akire minden illett, ami az életet jelentette, ami a szerel­met jelentette, s aki most mégis a halált hozta ma­gában, eléje ... Minek jött ide ezzel a szörnyűség­gél? Minek? — Akkor én megyek — mondta Nóra. — Menjen Nóra. És minden legyen rendben. Min­den, minden. Érti? — Ne! — szólt keményen Híves. — így ne! Még ne! — Hallgass! — mondta Ilona. Nóra riadtan nézett hol az egyikre, hol a másikra, s csak az ajtóból szólt vissza. — Minden rendben lesz, doktornő. — Köszönöm, Nóra — mondta Ilona. —■ Viszontlátásra. — Viszlát nővér — köszönt Híves. Ahogy becsukódott Nóra után' az ajtó, Ilona visszaült az asztal mellé. — Még valamit. .. — Kérdezz. — Egy cím kell... arra az esetre ... ha ... A szüléidé, vagy a feleségedé... vagy... — Értem ... — mondta Híves. — De én egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Nincs senkim. Tehát cím sincs. (folytatjuk) Itt

Next

/
Thumbnails
Contents