A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-11-22 / 35. szám

KESERŰ EMLÉK (Lapunk legutóbbi számában közölt történet befejezése) ### Ahogy azon a hűvös márciusi hajnalon kilépett az utcára, Vili meg­borzongott. Még sohasem járt ilyenkor az ut­cán. órák hosszat céltalanul lődör­­gött, oda ment, ahová a lábai vitték... Aztán hirtelen az jutott eszébe, hogy kimegy az állomásra, vonatra ül és megkeresi az édes­anyját. A múltkor úgy hallotta, hogy valahol Kassa környékén él most. Ha ez igaz, akkor meg kell öt talál­nia. Bizonyára ő is örülne a viszont­látásnak és megengedné, hogy nála maradjon. Egyetlen szavára szót fo­gadna, és az iskolában sem áll rosz­­szul, de ha együtt lennének, akkor még jobban tanulna. Mert otthon ... otthon már nem bírja tovább! Apa felesége állandóan kiabál, soha egy kedves szót sem talál számára, csak csupa parancsolgatásból meg durva fenyegetésből áll az élete. Egysze­rűen ki sem állhatják egymást; ré­gen elmúlt már az az idő, amikor még simogatást, anyai ölelést vagy legalább egy-egy kedves szót remélt ettől az asszonytól... Ö és öcsi egyszerűen útban van­nak, fölöslegesek ebben a házban; minden csak Évike körül forog. És apa? Szintén nagyon megváltozott. Valamikor pedig milyen büszke volt a fiaira! Egyetlen rossz szót sem en­gedett volna szólni rájuk... De most? Most neki is már csak egye­dül Évike járt az eszében. Azaz­hogy ... azazhogy apának újabban minden mindegy volt, egyre ritkáb­ban volt otthon. Hetente háromszor­­négyszer is kimaradozott, és ilyenkor mindig részegen járt haza. A hangos szóváltások szinte napirenden szere­peltek náluk. Most már nemcsak miattuk, de a pénzen is veszekedtek. Mostohaanyjuk a múltkor is szemé­re vetette apának, hogy abból a pár koronából amit hazahoz, nem fogja még az ő kölykeit is etetni, erre egyszerűen nem futja... És apa szá­ján ilyenkor mindig csak részeges nevetés s valamiféle ostoba válasz szalad ki, aztán pedig lefekszik, hogy reggelre kialhassa magát. De öcsi meg ő mindent hallanak a szomszéd szobában. Érdekes, öcsit nem bántják ennyi­re ezek a dolgok. Valahogy másképp, könnyelműbben veszi az életét... Igaz, őt szüleik válóperi tárgyalására sem idézték be a bíróságra, hiszen nyolcéves sem volt még akkoriban. Most pedig van hol laknia, tetőt érez a feje fölött és ő beéri ennyivel is. öcsi nemigen gondolkozik az ilyes­miken, őt csak a barátai érdeklik. Barátok? ... Inkább csak amolyan utcagyerekek, hiszen a haverjai kö­zül kettőnek börtönben ül az apja. De ezzel nem törődik otthon senki, ahogy azzal sem: merre csavarog öcsi este kilenc-tiz óráig?... Vili fejében szüntelenül újabb és újabb gondolatok rajzottak. Ha majd egyszer megnősül és neki is fiai lesz­nek, ő bizony másképp fogja nevelni őket. És az életét is másként osztja majd be. Egyelőre még nem tudja pontosan, hogy hogyan, de úgy, ahogy otthon látja semmiképpen sem... Több mint két órája rótta már megállás nélkül az elhagyatottnak tűnő, hajnali utcákat. Először egye­nes, hosszú utcákon ment, aztán többször befordul, mígnem a kül­városi negyedek egyikében teljesen elvesztette a tájékozódását. Amikor megállt, teljesen idegen környezet­ben találta magát, egy ismeretlen utcában, olyan házak között, amelye­ket még sohasem látott. Az arca égett a sietségtől, mintha láz gyötör­te volna. Homlokát néhány percre egy nagy világos kirakat hideg üve­géhez szorította .. . aztán elindult visszafelé. Üjra a belvároshoz köze­ledett, kezdett ismét visszaemlékezni a környékre, felismerte a házakat; majd ismét a megszokott kis utcában járt s az ismert ház előtt megállt. A kulcsot gyakorlott mozdulattal for­dította meg a zárban, és csöndben, hang nélkül beosont, nehogy föl­ébressze Évikét. A szobában az ágy­ra vetette magát és valami belülről fakadó, tehetetlen sírás fogta el. Gyámoltalannak, tehetetlennek érez­te magát, mert arra sem volt képes, hogy megszökjön otthonról... Vili néhány hónap híján tizennégy éves volt, amikor apa váratlanul meghalt. Akkor már úgyszólván minden nap ivott, az otthoni vesze­kedések pedig egyre hevesebbek, egyre kíbírhatatlanabbak voltak. Az­nap is részegen jött hazafelé vala­melyik kocsmából és elővigyázatla­nul egy gyorsan haladó villamos elé lépett. Akik látták, azt mondták az esetről, hogy inkább öngyilkosságnak tűnt a dolog, mintsem szerencsétlen véletlennek ... A temetés egyszerű és rövid volt. Vili nem sírt, inkább tűnődött. Az utóbbi időben apa nem jelentett szá­mára valami különösebb támaszt, de mégis az édesapja volt. Most, hogy meghalt, már senkije sem maradt, öcsit más fiúk, idegen társaság ér­dekli, a mostohájuk pedig hónapok óta alig néz feléjük. Bizony, nemigen tudja: mihez kezdjen, kihez fordul­jon most... Három-négy héttel később megoldó­dott a „rejtély“: apa bátyja fölaján­lotta, hogy Vili és öcsi költözzenek hozzá. Az új családi környezetben kedve­sek és figyelmesek voltak hozzájuk, de Vili mégis úgy érezte magát Laci bácsiéknál, mintha csupán vendég­ségben járna náluk. Amikor a kilen­cedik osztályban pályát kellett vá­lasztania, azt mondta: olyan helyre menne a legszívesebben tanulni, ahol diákotthonban lakhatna, hogy ne kelljen továbbra is visszaélnie Laci bácsiék jóindulatával. Unokabátyja beleegyezett és a tanév elején a lel­kére kötötte, hogy az ő lakásuk ajta­ja bármikor nyitva áll előtte, a jövő­ben is érezze magát náluk úgy, mint­ha otthon lenne. Vili az internátusi életet érdekes­nek találta. Komoly barátságot ugyan nem kötött senkivel, de itt legalább mindenkit egyenlőnek érzett és nézeteltérése sem akadt senkivel a fiúk közül. Az évfolyamvezető mestert pedig nagyon megkedvelte. Remek férfinak találta őt, és ha olykor-olykor elbeszélgettek, akár az apjának is el tudta volna fogadni! Laci bácsiékhoz nem járt túl gyak­ran. Ügy kéthavonta egyszer és ün­nepekre járt „haza“. Kellemes érzés volt egy-két napot családi körben tölteni és a fiúknak is bátran mond­hatta, hogy „otthon“ járt. Három hónapja azonban valami olyasmi történt, amire nem számí­tott ... Laci bácsi barátságtalanul, harago­san fogadta, aztán minden szépítge­­tés nélkül egyenesen a szemébe mondta: nem várta, hogy öcsi és ő így hálálják meg a jóindulatát!.. Hogy álmában sem gondolta volna, hogy közönséges csirkefogóknak ad szállást, amikor befogadta őket.!. Vili nem értette miről van szó, es csak később, amikor unokabátyja már alaposan kimérgelődte magát, tudta meg az indulatos fogadtatás okát: öcsi lopott és rendőrkézre ke­rült. Egy betörést és két kerékpár­lopást bizonyítottak rá. „És tőlünk is ellopott ezer koronát, ezzel hálálta meg a jóságunkat! Szégyenszemre rendőröknek kellett a lakásunkban járni miatta... Szélhámos stricik vagytok, te se gyere ide többet, még el találnál emelni valamit!“ — lán­golt fel Laci bácsiban újra a harag. Vili úgy állt ott a szoba közepén, mint akit leforráztak. Legutóbb évekkel ezelőtt, a bírósági tárgyaló­teremben érezte magát ennyire po­csékul. Azonnal elment, meg sem várta az ebédet. Első pillanatban úgy gondol­ta, hogy vonat alá veti magát,, de aztán férfiasán összeszorította a fo­gát és elhatározta, hogy szembenéz az élettel... Az öccséből tehát tolvaj lett és most valami intézetben ne­velkedik, neki nincs a világon sen­kije, legföljebb Évike, de ő kislány még, neki csak akkor mond majd el mindent, ha már nagyobb lesz és úgy beszélhet vele, mint egy igazi testvérrel szokás. Ki kell bírnia, amíg megszerzi a tanonclevelet, és akkor már teljesen önálló ember lesz és a saját belátása szerint irányíthat­ja a sorsát... Az évfolyamvezető mester elgondol­kozva lépett ki az internátus kapu­ján — és csakhogynem hangosan szidta magát azért, hogy egyenes, tapintatlan kérdésekkel bolygatta Vilit. A beszélgetés sírással ért vé­get ... Amikor már mindent elmon­dott, a 16 éves kamasz szeméből megeredtek a könnyek és ráborult az asztalra: „Jóska bácsi“ — életé­ben először szólította őt valaki a tanoncai közül a keresztnevén! — „ez így borzasztó. Annyira egyedül vagyok... és éjjelente, álmomban gyakran járok a bírósági tárgyaló­teremben ... Ott állok apám és anyám között, a bíró pedig szúrós, kíváncsi tekintettel várja, hogy szól­jak valamit... Jóska bácsi... azt a napot nem fogom elfelejteni, amíg élek ...“ A mester elhatározta: másnapra néhány fiú számára külön foglalko­zást szervez és mintegy véletlenül Vilit is meghívja. Ezen a fiún rajta lesz a szeme, törődni fog vele. És ha egyszer nevetni fogja látni őt — ez az ő győzelme is lesz. (-1) Ľ. VLADÄR felvétele 4R

Next

/
Thumbnails
Contents