A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-22 / 35. szám
CSEMADCK életéből - kulturális hírek - népművelés - népművészet - levelek - tudósítása jegyezni, hogy giccses, selejtes darabokat nem adunk elő. Repertoárunkban hazai magyar, szlovák és magyarországi szerzők müvei szerepelnek. Ami az előadható színdarabok választékát illeti, azzal nem lehetünk elégedettek. A jövőben szeretnénk újabb színdarabokkal szórakoztatni a közönséget. Tisztában vagyunk azzal, hogy ha fel akarjuk venni a versenyt a többi csoporttal, javítani kell munkánk színvonalán. A rendszeres próbákra, a tökéletes szereptudásra és a tiszta színpadi beszédre gondolok. Jelenleg több új fiatal tagja van a színjátszó csoportnak, s a lehetőség is megvan arra, hogy az elképzeléseknek megfelelően szerepeljenek. Szerkesztőség: A tagsági gyűlések megtartása Szepsiben sem egyszerű. Miért? Mi az oka annak, hogy éppen a szervezeti élet folyamatosságát biztosító tagsági gyűlésekre kell toborozni az embereket? Továbbá mi az oka annak, hogy Szepsiben nem szeretik a népiné és Máthé Róbertné pedagógusok vezetésével az iskolában már bevezették ezt a módszert. De mi a helyzet a felnőtteknél? Még egy furcsaságot meg kell említenünk. Városunkban fiúiskola működik. A mezőgazdasági technikum magyar tagozatán oz ország minden részéből találunk diákokat. A feltétel tehát adott egy vegyes tánccsoport létrehozására. Volt idő, amikor sikerült összehozni egy-egy lelkes társaságot. A fiúk otthonról hozták az öltözéküket, a ruhát és a csizmát. Ezzel a módszerrel ma már nem lehetne vegyes tánccsoportot alakítani. Mintha országos jelenség lenne, hogy a férfi táncosok öltözékével kevesebbet törődnek, mint a nők díszes és mutatós ruháival. Ha a tánccsoportok pénzhez jutnak, a női táncosokat öltöztetik fel elsősorban. Pedig a fiúk állnak nehezebben kötélnek ... Maguk gondoskodjanak az öltözékükről is? Jó lenne összegyűjteni az öregek ünneplő ruháit, csizmáit, amelyek ott pihennek a ládák mélyén. LNAK NYARAT Az énekkar (jobbra szélen Szombathy László karnagy) táncot? Gondolunk itt a nem létező népi tánccsoportra . . . Válasz (Győri Judit óvónő, a helyi szervezet vezetőségének tagjo): Nálunk egészen érdekes helyzet alakult ki a tagsági gyűlésekkel kapcsolatban. Az emberek elvárják, hogy minden ilyen eseményre meghívót kapjanak. Tudomásul veszik, hogy szükség van rájuk, aztán vagy eljönnek vagy nem. De inkább nem. Mentségükre azt hozzák fel, hogy számos egyesület tagjai: sokallják a gyűléseket és a megbeszéléseket. A népi tánc miatt nincs okunk szégyenkezni. Sikereink jelentősek. Számos oklevél tanúsítja táncosaink rátermettségét és lelkes munkáját. Kostyenszky Ferencné és Sarlós József tanár vezetésével a népi táncosok sikeres számokat mutattak be. E két kultúrtársunk mindig segítségére van a fiatal tánccsoportvezetőknek jó tanáccsal is, szakkönyvvel is. A helybeli magyar tannyelvű iskola pedig törődik az utánpótlással. Sajnos, a tagság még nem fogadta el azt az elvet, amely szerint a táncmozgalom is olyan, mint az énekkari munka vagy a sport. Csupán állandó, folyamatos felkészüléssel lehet jó eredményeket elérni. A tánccsoport tagjainak akkor is rendszeresen kell gyakorolniuk, ha történetesen nem lépnek fel. Nagy János-Niocs rájuk szükség, divatjamúltak. Ilyen célra azonban alkalmasak lennének. És a fiúiskola diákjai is kedvet kapnának a táncra, s visszatérve falujukba maguk is szerveznének tánccsoportot ... Szerkesztőség: Az értelmiség megfelelő mértékben veszi-e ki részét a CSEMADOK helyi szervezet munkájából? (A távolmaradók mivel magyarázzák távolmaradásukat?) Kap-e segítséget a város vezetőitől és a többi társadalmi szervezettől? Válasz (Az egész közösség válasza): Tagságunk természetesen vegyes összetételű. Minden társadalmi léteg képviselője megtalálható közöttünk. A tagság összetételének megfelelő a vezetőség összetétele is. Az általánosítás hiba lenne. Vannak passzív tagok az értelmiség körében, ugyanakkor vannak meghatóan lelkes és ügybuzgó kultúrtórsak a fizikai dolgozók körében. Többünknek viszont az a véleménye, hogy több segítséget várnánk pedagógusainktól. Á vezetőség tagjai ugyanis fáradhatatlanul dolgoznak, a többiek viszont beérik a pártoló tag szerepével. A város vezetői támogatják erőfeszítéseinket. Kisvárosban élünk, módunkban áll egymás munkáját figyelemmel kísérni s egymásnak segíteni. SZLOVÁKIAI MAGYAR NÉPVISELETEK Dél-Szlovákia területén a legnagyobb magyar viseletcsoportot a palócok népviseletei alkotják. Ezek közül is kiválik a varbói népviselet; ezt a határ innenső oldalán csak ebben az egy faluban viselik (Magyarország területén még Űrhalomban és Hugyagon). Ipolyvorbó nógrádi kisközség; jelenleg közigazgatásilag a nagykürtösi járáshoz tartozik. Az ötvenes évekig még az egész falu viseletben járt, csak aztán kezdtek kivetkőzni a fiatalabbak. Az idősek még ma is népviseletben járnak. A varbói viselet, bár nem annyira ' közismert, mint a martosi, de érdekes szép főkötőjével az egyik legszebb itteni magyar népviseletnek számít. A varbói nők bő ingujja házi kollott vászonból készült s ezt később bevarrták a mellénybe. Az ing fölött hordott pruszlikról is korán — az első világháború körül elhagyták a kendőt. Ennek következtében a pruszlikot nyakig felcsukták s dúsan díszítették. Találunk rajta „ördöglakotot", „rézcsipkét", „villuskát", „singelést" és szalagdíszeket. A fiatalabbak pruszlikjai díszesebbek, az időseké kevésbé. Télen fodros aljú, vattás, ún. „frakkos" kabátot viseltek, az idősebbek pedig hímzett ködmönt még a két háború között is. Vállkendőik sötét színűek, a legtöbbször feketék voltak. Ezt hímezték ki fekete vagy tarka virágmintával. Az ingváll mellett kb. a húszas évektől kezdve megjelent a szoknya anyagával azonos selyemből készült csipkével díszített blúz. Ehhez már kötényt nem viseltek. Az inget vastag pamutvászonból készült „derekas pendel" szoríja a testhez. Erre két vastagabb „cakkos" szoknya, két vasalt szoknya és még egy vékonyabb „delin féle ruha" került, hogy szép kereken álljon az alja. A varbóiak többfajta felső szoknyát viseltek. A selyemből, plüss anyagból készülteket nagyobb ünnepeken viselték. Erre fehér alapú piros szőttes kötényt kötöttek, amibe a nevüket is belevágták. Sétához vasárnap délután „radványi" szoknyát vettek fel, egyszerű selyemköténnyel. A varbói lányok hajadonfőtt jártak; hajukba színes szalagokat fontak. A menyecskék az esküvő napjától kezdve gyöngyökből, virágokból és szalagokból készült csodálatosan szép formájú új menyecske-főkötőt hordtak. Ez a díszes újmenyecske-főkötő csak az egészen fiatol menyecskéket illette meg. Az esküvőt követően csupán egy-két évig viselhették, illetve addig, amíg megszületett az első gyerekük. Utána már csak „kikötött" fejjel jártak a fiatal s az idősebb menyecskék, sőt még az öregasszonyok is. Az újmenyecskefőkötő alá, de a „kikötött fejhez is gondosan elkészítették a frizurájukat. Hajukat teljesen simára fésülték, csak elöl, ahol kilátszott a főkötő alól, hullámosították, majd feltették a kontyvasat és a „szatyingot". Erre tették fel az alsó főkötőt és a homlokkötőt, vagyis az ún. „villuskát*. Hogy a kendő szépen álljon a harmincas évek végétől kezdve papírból kivágott „repülő“-t is használtak, majd erre tűzték fel a hosszú selyemrojtos vagy csipkés kendőt. Elképzelhető, hogy mindez nem volt könnyű munka. Nem is tudta Varbón a menyecskék fejét mindenki „kikötni", mindössze két asszony értett hozzá, őket keresték fel a menyecskét vasárnaponként hajnali négy órakor, hogy időben elkészülhessenek a reggeli misére. Egyegy fejkendő „kikötése" 15—20 percig is eltartott. Nem mindig ugyanazt viselték, voltak nagyünneplő, kisünneplő és köznapi kendőik. A hosszú selyemrojtos fejkendő volt a nagyünnepi. Táncba és sétához csipkés szélű kendővel kötötték ki a menyecskék fejét. Ahogy az asszony korosodott, úgy sötétedett a kendő színe is. Az öregasszonyok fekete csipkés szélű kendővel, kötötték ki a fejüket, s erre még fekete plüss kendőt is kötöttek. Lát ukon ünnepen kézzel kötött fehér harisnyát viseltek és télen-nyáron méretre készített cipőben jártak, hétköznap viszont legtöbbször mezítláb vagy bőrbocskorban. A férfiak viseletében is a vószonfélék foglalták el az első helyet. Legrégibb vászoningeik keskeny, visszahajtott gallérral és vállbán ráncolt bő ujjal készültek, ezt kézelővel húzták össze. Egyetlen díszük az ing elejének „forhamentli“nek nevezett szegőzése, meg az apró színes piros- és kék-gombok. Általános viselet volt a fehér bő szárú gatya; ezt hat-hét szél vászonból varrták, majd beráncolták. A fekete posztó nadrág kb. a negyvenes években jött divatba, de csak a fiatalabbak körében, az idősebbek még ebben az időben is megmaradtak a vászongatya mellett; ezt viselték télen-nyáron. Ha hidegebb idő volt, legfeljebb kettőt vettek fel. A vászongatyához és a fekete posztó nadrághoz egyaránt fekete klott kötényt „szakácskát“ viseltek. A fekete posztó mellényt fémgombok díszítették. Fejükön kalapot viseltek, lábukra csizmát húztak, főleg a téli hónapokban, nyáron gyakran mezítláb jártak. MÉRYNÉ T. MARGIT CSEMADOK életéből - kulturális hírek - népművelés — népművészet - levelek • tudosításo V 11
