A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-22 / 35. szám
ARKON-BOKRON AT A CEL FELE A dobogón Októberben rendezték meg Lučenec (Losonc) mellett az idei országos tájékozódási futóversenyt, bajnokságot. A férfiak és a nők négynégy kategóriában, azonkívül váltók mérték össze erejüket. A sport mozgalmas világában napról napra újabb, jelentősebb versenyek eredményeit böngésszük reggelente napilapjaink sportoldalán. Nem sok értelme lenne tehát most felsorolni a huszonhárom első-helyezett nevét, bár kivétel nélkül megérdemelnék. Szokatlanul zord koraőszi reggel. Eső, köd, térdig érő sár. Toénica — kis szlovák falu alig 10 kilométerre Losonctól, az észak felé egyre meredekebb hegyek szorításában. A szürke felhők permetkorbácsainak csípését még maró szél is fokozza. A falu északnyugati határában van a rajt, légvonalban párszáz méterre, keletre a falutól a cél. A valóságban a két pont között csaknem 14 kilométer — sűrű erdő, rothadó avarral borított felásott talaj, szakadékok, tüdőszaggató kapaszkodók, meredek lejtők... Egyelőre a rajthoz igyekszünk. Gyúrjuk, tapossuk a dombon a sarat, s nem győzzük áldani a rendezőket, akik nem feledkeztek meg figyelmeztetni a meghívókon, „hogy a verseny tisztelt vendégeinek ajánlatos gumicsizmában érkezniük“ A sportág hódolói esküsznek rá: ez a legjobb, a legegészségesebb, a „fiatalság balzsama“. De lássuk, hogy is folyik egy ilyen verseny, 23—24 éves, egy-két gyermekes anyákat nézek futkározó bakfisnak, Nosáľ Stanislav mérnököt leöcsizem — s fülig pirulok, amikor megtudom, hogy ő már „kiöregedett“, hisz közel harminc éves, itt már „csak“ mint pálya-főnök szerepel. Szerencsére nem sértődtek meg. A nők talán hiúságból, de rá is bólintanak! Napjában többször előfordul velük, hogy jóval fiatalabbnak nézik őket. Ez persze nem baj ... Hárompercenként, minden kategóriából rajtol egy-egy, vagyis nyolc versenyző. Kezükben iránytűt és füzet nagyságú nylon-tasakot szorongatnak. Néhány száz métert a kijelölt szakaszon futnak, ott egy kisméretű térképet nyomnak a kezükbe, s — „viszlát a célban, keresd meg és érj oda elsőnek!“ Egy apró észrevétel: a fiúk általában meg sem állnak, csak lassítanak, futó pillantás a térképre, iránytűre, s már teljes tempóra kapcsolva tűnnek el az erdő sűrűjében. A nők csaknem kivétel nélkül megállnak, gondosan elhelyezik a tasakban a térképet. Kicsit töprengeni látszanak, na most merre, s aztán bizonytalan, tétova léptekkel tűnnek el a fák között. — Ezek a nők... — szalad ki a számon. Nosáľ mérnök mosolyog. — A fiúk gyorsabban reagálnak — én magam is —, de a lányok tájékozódása alaposabb. Ritkábban tévednek el. Náluk inkább az erőnléttel, az erő-beosztással van baj. Ütban a cél felé Ha belegondolok — nehéz verseny ez. Egy teljesen ismeretlen erdő közepén a kezedbe nyomnak egy térképet — s ég áldjon ... Ráadásul még az időt is mérik, s nemcsak a célt kell a versenyzőnek megtalálnia, de a számtalan ellenőrző pontot is, ahol igazolják, hogy jelentkezett. — Ez a nehezebb — mondja még a rajt előtt Zdenék Lenhart, a 21 évnél idősebb férfiak kategóriájának későbbi győztese. — Bokor alatt, vízmosások mélyén s más ilyen rejtett helyeken vannak az ellenőrző pontok. Azért persze nem olyan vészes a dolog, mindegyiket meg lehet találni, ha egyiket-másikat nem is rögtön, de párperces keresgélés árán. Amíg a versenyzők az erdőben róják a kilométereket, Nosáľ mérnök és Reiprich Ferenc, a bajnokság főbírája megismertetnek a sportággal. — Szlovákiában kevésbé népszerű, most kezd kedvelné válni. Žilinában (Zsolnán), Losoncon és Kassán van számottevő versenyző gárda. Csehországban gazdag hagyományai vannak a tájékozódási versenyeknek. A résztvevők kétharmada itt is csehországi. — Nincs pontos táv — a versenyző ügyességétől függ, hogy mennyit fut. Mi csak légvonalban mérjük a távolságot, a rajttól az ellenőrző pontokig, illetve a célig. Ez kategóriánként és versenyenként (a terep nehézségi fokával arányosan) változhat. Általában négytől tizenegy kilométerig. Este szálláshelyükön, Losoncon a középiskolás diákotthonban vallatni próbálom a bajnokokat. Nem sok sikerrel. Zárkózottságukat azonban nem tudom egyöntetűen fáradtságuk, kimerültségük számlájára írni. Arcukon, mozdulataikon nem látszik fáradtság. Susmutolnak is össze-össze nevetnek, csak kérdéseimre válaszolnak félszavakkal, vonakodva. — Miért pont ezt választottam? — ismétli meg a kérdést Jaromír Stanowski. — Nem is tudom. Valahogy úgy jött magától. Aztán megszerettem. Most már nem cserélném fel már sportággal. Renata Vlachová állítólag még verseny közben is fiatal költők verseit olvassa. Huszonnégy éves. — Ennek a sportágnak nincsenek versenyzői, csak szerelmesei — mondja. — Másként nem is lehet. Persze nincs önzetlen szerelem. Ez nem az. A magunk kedvéért futunk. Elsősorban talán azért, mert ez a sport egészséges, segít megőrizni a jó erőnlétet, frisseséget, fiatalságot. Én valahogy a jógához hasonlítanám. Szerintem még a jóga sem ad olyan belső békét, nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, mint ez a sportág. — Te is igazán „betársulhatnál“... — néz rám vizsgálódva. — Nem remegne a kezed, eltűnnének szemed alól a karikák, nyugodtabb lennél. A legfontosabb, az a semmihez sem hasonlítható csodás érzés, ami futás közben minden sejtünket átjárja, szavakkal ki sem lehet fejezni. (pálházy) A szerző felvételei ínpompás őszi palástot öltött magára a Kis-Kárpótok hosszan elnyúló erdőrengetege. A völgyekben tejszínű köd gomolygott és a lomha felhők mögül a ki-ki bukó nap sugarai szinte leírhatatlan bájt kölcsönöztek a dombok szegélyezte tájnak. A vár, Vöröskő (Červený Kameň) vára oly hirtelen bukkant fel előttünk az erdei út magasában, mint a mesében. Mégis jócskán kellett kanyarognunk, hogy felérjünk a vár bejáratához. Sok szoknyás, népviseletben járó idősebb nénikék álldogáljak a platánok alatt és édes, sárga körtét, kék-hamvas szilvát, aprószemű szőlőfürtöket kínáltak a nézelődő turistáknak. A várat már több éve tatarozzák és ezzel egyidejűleg régészeti feltárások is folynak a területén. Most is a várépület egyik szárnya zárva volt a látogatók előtt. És így tudtuk meg, hogy körülbelül öt évig az egész vár területét lezárják a turisták elől, mert többmilliós beruházással renoválják. Tehát éppen az utolsó látogatókként mégegyszer megtekinthettük a múzeumi rész mostani állapotát. A bejárati kapunál levő egykori kínzókamrában már kőműves szerszámok és festékes dobozok garmadát figyelhettük meg a rácsos kisablakon. A hatalmas kétszintes pince-labirintust tekintettük meg először, melyet még a Fuggerok építettek a középkorban árukészletük részére. Most, e már restaurált helyiségekben, országos tapiseri (faliszőnyeg) kiállítás volt, mely a nyári hónapoktól kezdve egész mostanáig tartott. A lenyűgöző méretű vörös-téglás, bolthajtásos pincében korszerű világítás mellett a modern faliszőnyegek eleven és néha meglepő színösszetételükkel nagyon jól hatottak és minden zsúfoltságot elkerülve a nagyméretű szőnyegeknek is jutott hely bőven. Nagyon tetszett K. Baron: Boldog nap — szeretők, lepkék és madarak napja, K. Šujanová: Vörös és fehér I. II., Utak, Pecsét című négyrészes alkotása, valamint a Rudavská: Kék eső című műve. A pince előcsarnokának a múltszázadban készült óriási szőlőprések adták meg az eredeti hangulatát. A kőtár (lapidárium) a XVIII. század második feléből származó késő barokk kálvária szobrok gyűjteménye. Az ép szobrok, és a fej- és lábnélküli torzók a menynyezeti és a rejtett oldalvilágításban a fény és az árnyék különös, bizarr harmóniáját teremtik meg a köralakú pincehelyiségben. Mielőtt még a várkastély termeit bejártuk volna, ahol a szlovákiai bútorművészet értékes darabjait láthattuk, egy pár mondat erejéig illő megismerkedni Vöröskő várának történetével is. A várat állítólag Konstancia, III. Béla magyar király leánya Píemysl Ottokár cseh király felesége ala-19
