A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-22 / 35. szám
párizsi munkahelyére. Közös ismerősök után érdeklődik, elmodom, amit róluk tudok, hiszen sokakat ismerek a Sarló-generációból. A Pálffy-féle 1969-ben' kiadott útikalauzról az a benyomásom, hogy részben elavult. Rőt-vörösnek mondja az Eiffel-tornyot, holott az zöldesszörke. Azt sem hiszem el, hogy az Arcole-hidat egy semmi különöset el nem követett barrikádharcosról nevezték volna el csak azért, mert halála előtt így nevezte meg magát. (Minden gimnazista tud Napóleon arcole-i átkeléséről!) Portyáimról esténként úgy térek meg, mintha hazamennék. Esténként felújítjuk bátyámmal a családi emlékeket. Egy alkalommal fölvetem a kérdést, hogy nem akar-e hazatelepülni? Állampolgárságát megtarthatja, nyugdíját átutalnák, az pedig akár koronában, akár forintban olyan szép összeg lenne, hogy nem kellene amellett még dolgoznia is. Azt válaszolja, hogy ő már csak látogatóba hajlandó jönni, ha egyáltalán jönne, mert őt mindenütt a honvágy kínozná. Meg aztán itt a sírhelye a temetőben Georgette mellett. Amikor megemlítem, hogy hazatértemkor majdnem elütött egy teherautó, kedélyesen közli, hogy az én koporsómnak is helyett tudtak volna szortani a kriptában. Augusztus 1-én este kikísér a nemzetközi gyorshoz. A fülkében nemzetközi társaság utazik, franciák, németek, lengyelek. Szomszédom francia útlevéllel rendelkező cseh nő, őrül, hogy anyanyelvén társaloghat velem. Ejfél után hagyjuk el Strassburgnál Franciaországot, átrobogunk a Rajnán. Pirkadni kezd, amikor beérünk Münchenbe, látjuk a kékszínű villamosokat. Tante Laura legutóbbi pozsonyi látogatása idején a lelkemre kötötte, hogy semmiképpen sem kerüljem el, ha Bécsben járok. Hát most ő került el engem, mert valahol Grác környékén nyaral. Néhány sornyi üzenetet hagyok neki és megyek vissza az Ostbahnhofra a drága bécsi villamoson. A váróteremben rokonszenves házaspár szorít helyet egy pádon, német kérdésemre magyarul válaszolva, ök Kassára igyekeznek, tehát együtt bumlizunk a Marcheggen átmenő vicinálison. Nem tudunk beszélgetni, mert a szomszéd fülkében jugoszláv fiatalok egészen Dévényújfaluig dalolnak, jobban mondva ordibálnak. Magukra is vonják a csehszlovák vámtisztek figyelmét, minek folytán néhány százassal megkönnyebbülve folytathatják az útjukat. A zenebonának ezzel végeszakadt, és csöndesség volt a vonaton egészen a bratislavai főpályaudvarig. Itt elköszönök a kassai gyorshoz igyekvő házaspártól és kivonszolom bőröndömet a Dimitrov-térre. Itt a megszokott kép fogad: taxi nincs, ha egy megjelenik, közelharc van, viszont megszólít két cigányképü nő, hogy mit hoztam eladásra. Nem válaszolok nekik. Az eső már elállott, csillagfényes ég fogad. Bátyámmal abban egyeztünk meg, hogy a Göncölszekerére tekintve mindig egymásra gondolunk. Nézem a Göncölszekér rúdját, boldog vagyok, hogy hazatértem a nyugati portyáról, s valahogy mégis visszakívánkozom Párizsba. Közben pontosan mellettem leáll egy taxi, megkezdődik a roham, de én már lefoglaltam. A sofőr indít, bekapcsolja a rádiót, én-e pillanatban Maurice Chevalier-t szeretném hallani,; ahogy a „Paris sera toujours Paris“-t énekli, ehelyett, egyik tánedálénekesnőnk hangját van szerencsém elvezni. Otthon vagyok. FOGARASSY LÁSZLÓ KAROL BELICKÝ felvételei A sarki rókák és vidranyestek birodalmában Az út egy kis hangulatos településhez vezet. A fák között két- és négyemeletes házak állnak, mellettük étterem, áruház, szolgáltató kombinát. A Moszkva melletti „Tyimohovszkij" prémóllat-tenyésztő szovhozba érkeztünk. Vjacseszlav Kuprijanov, a vidranyestfarm vezetője a fák között megbúvó, 3 méter magas kerítéshez vezet bennünket. A háló mögött hosszú védőtetőket látunk fehér vasbeton állványokkal. A tető és a föld között, szinte egymást érintve, háló alakú ketrecek függnek. Itt van a közelben a vidranyest farm, mögötte pedig a sarki róka-farm — mondja Vjacseszlav Kuprijanov. — Jelenleg mintegy 70 ezer vidranyestünk és tízezer sarki rókánk van. Ősszel, amikor a prém „beérett", csak az alapállományt tartjuk meg: erre a legkiválóbb állatokat választjuk ki, hogy a következő évben se legyen rosszabb az utánpótlás a jelenleginél. Nyugtalan növendékek Lábunkat letöröljük a fertőtlenítő oldattal átitatott szőnyegen, s belépünk o sorkirókák és vidranyestek birodalmába. Néhány állat kis faházikóba rejtőzik (ezekben alszanak, a párzási időszakban, itt készítenek fészket maguknak, s itt gondozzák gyenge kicsinyeiket), mások festői pózban hevernek a hálón. A vad amerikai vidranyestek világosbarnák. Ezenkívül minden színárnyalat megtalálható, a („Tyimohovszkijban" például tizenkétféle). A leggyakoribb a sötétbarna vidranyest, s ezért ezt nevezik „szabványosnak". Az opálos homokszín igen ritka. A szovhozban vannak ezüstös szürke, pasztellszínű, zafir- és gyöngyszínű példányok is. Az állatok között járkálva megismerjük jellemüket is. A vidranyestek csaknem mind kíváncsiak. Megmozgatjuk a hálót — az állatka kiugrik házából és fejét forgatja: vajon mi történik? A sarki róka nem ilyen kiváncsi. Inkább félénk, közömbös vagy mérges. Akit megharap, sokáig emlékszik rá. De a vidranyestek sem ártatlanok! Ha kinyitjuk a ketrec ajtaját, megpróbálják megkarmolni a kezünket. Gondozásukhoz nagy gyakorlatra van szükség. A szökevény Kira Novikova állattenyésztő bement az egyik, kúszónövényzettel ellátott ketrecbe, s kihozott egy rókafiat. Tenyerünket szaglássza, s bár szája tele van fogakkal, nem is próbál harapni. Letesszük a földre — nem szalad el. Mennyire nem jellemző ez az itteni prémes lakókra! Egy vidranyest hirtelen kiugrik ketrecéből, miután észrevette, hogy kinyitották az ajtót!. — Fogjátok meg! — kiábálják körülöttünk. A prémgomolyag elszáguld a ketrec alatt, az állványon felmászik a tetőre, leugrik, belebukfencezik egy halom fűrészporba, kiugrik ... Hálóval nem lehet elfogni, kiválóak a reflexei. Mi is az üldözők közé álltunk, s ez szemmel láthatóan fokozta a zűrzavart. Hajtsátok felém! — kiáltotta, helyén maradva Viktor Baraskov, a vidranyest tenyésztők brigádvezetője. Meglepetésünkre az állat szinte ráugrott. Viktor ügyesen elkapta a szökevény nyakát, hogy ne tudjon harapni. Ügy látszik, a vidranyestek nem figyelik a mozdulatlan tárgyakat. Néha mégis sikerül megszelídíteni egy-egy állatot. A „Tyimohovszkijban" volt egy Zoszja nevű fehér vidranyest, az etetéskor úgy futott az állatgondozó mellett, mint egy kiskutya. Vadászat helyett — tenyésztés A „Tyimohovszkij" tenyészállományában eleinte csak 15—18 nőstény volt, ma pedig több mint tízezer. Ivadékaik száma több tízezerre tehető. Ennyi állatot természetesen nem lehet kézi munkával ellátni, s így nemcsak a legfáradságosabb munkafolyamatokat, hanem az egész tenyésztést gépesíteni kell. Nézzük meg például, hogyan folyik az állatok etetése. A sarki róka-farm felől zaj hallatszik: az etetés idejét ismerő, éhes állatok lábukkal mozgatják a forgó alumínium etetővályúkat. A jelzést a vidranyestek is meghallják, s ők is követelik az ételt. Hamarosan megjelennek a táplálékosztó villamos targoncák, két kislány vezeti őket. A pontosan kimért adagokat szétosztják a ketrecek között. A vidranyestek hátsó lábukra állnak, s jó étvággyal eszik a pépet. Vajon miből készítik? A táplálékkészítő üzemben ezt megtudjuk. A helyiséget fehér csempével rokták ki. A mennyezet alatt csővezeték továbbítja a keverőgépekhez a húsmellékterméket (tüdőt, belsőségeket, fépet), a kóposztafejeket, a májat, gabonát, élesztőt, fagyasztott halat. A keveréket kiegészítik a „Pusnovit" elnevezésű vitaminkeverékkel. A prémállat-tenyésztés egyre nagyobb szerepet tölt be a szőrmeigények kielégítésében. (Szputnyik) 9
