A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-11-22 / 35. szám

Októberi vasárnap reggel. Barátommal kerékpárra ülünk, eltűnnek a falu házai és a lassan felszálló ködön keresztül kirajzolódnak a Kis-Duna partján a füzek körvonalai. Amint az út eléri a Kis-Dunát, vargabetűt ír le és a folyóhoz igazodva megy tovább.

A kétoldalt álló fák sűrű lombja szinte összeér a keskeny kocsiút fölött. A pirosló galagonya és csipkebokrokra szőtt pókhálókon — mint megannyi gyöngyszem — csillog a harmat. A kerekek alá tarka szőnyegként lapulnak az őszi falevelek.

Vagy félórai pedáltaposás után az út kettéágazik. Egyik ága a folyó mentén halad tovább, a másik a nem messze lévő erdőbe visz. A közbezárt dűlő neve Belső-zátony.

Jobbra tartunk. Nemsokára egy rozoga léckerítés és egy omladozó nádfedeles épület tűnik fel. Azután még egy, majd még egy. A két szélső ház már lakatlan. Az egyik gazdája meghalt, a másiké elköltözött, be a faluba.

A középső ház előtt, a parton tyúkok kapirgálnak. Az egyik fűz kiálló gyökeréhez kötve csónakot ringat a víz. Takaros nádfedeles ház, fehérre meszelt falakkal. Mintha gyerekkorom valamelyik meséskönyvének illusztrációja elevenedett volna meg előttem A ház előtt vaskerítés húzódik, tövében azonban még ott a kispad.

Jövök már! — hallatszik, s a kutyaugatásra idősebb néni tűnik fel. Előtte kötény, fején kendő. Amióta nem láttam — három-négy éve — nem változott semmit. Fürgén mozog, arcán ugyanaz a barátságos mosoly. Talán csak a ráncai gyarapodtak, mélyültek.

Johan néni. Teljes nevén: Csernovicsné, Balián Johanna.

— Mit lőttek? — kérdi, nem is várva, hogy megmondjuk jövetelünk célját, s kitárja előttünk az ajtót. — Zárva tartom mert a múltkor rámijesztettek. Bejött egy ember, csupa szalma volt, a homlokából meg ekkora csentetövis állt ki. Megmosakodott és mindenáron llléshózára akart menni. Hát csak menjen, mondom. El is tűnt. Mikor elmondtam a szösznek, akkor ijesztett reám. Elmebeteg vagy betörő is lehetett volna! Azóta zárom az ajtót.

— Azt hittem, vadászok — folytatja már ben az udvaron —, mert reggel erre durrogtattak. És mindig megállnak itt is.

Az udvaron betonjárdák, köztük virágok: rózsák, őszirózsák, kardvirág. Ponyvával befödött rész alatt falazott tűzhely.

— Ha hiszik, ha nem itt minden szál nád az én kezemen ment keresztül — mondja, amikor arról érdeklődünk, hogy ki és mikor építette újjá a házat. — No meg a fiamén, és hát persze a menyem is segített.

A nádfedél lelakkozva. így kevésbé ázik be. Talán jobban mutatna, stílszerűbb volna a léckerítés, de a vas időállóbb.

Közben Johan néni mesél:

— Nagyon szeretek beszélni. Beszéltem már a rádióban is. Két fiatalember jött, letették a mikrofont az asztalra és kérdeztek. Én meg csak mondtam a magamét. Amikor aztán a faluban jártam, hát mondják, hogy hallották a hangom a rádióban. Kell is azt felvenni, amit egy öregasszony beszél!

Johan néni 1927-ben megözvegyült. Harminchétben költöztek ki ide. Azóta kissebb-nagyobb megszakításokkal itt él. Télre beköltözik a faluba, a fiához, unokáihoz.

— Nagyon jó ott, — mondja — de én már csak itt érzem magam a legjobban. A fiamék gyakran meglátogatnak. Mindig hoznak valami jót is.

— Nem unatkozik? — teszem fel a kérdést.

— Á, dehogy! Mindig járnak erre emberek. Igaz, most már ritkábban, de amíg itt- voltak a szövetkezetesek félhektárjai, mindennap megállt itt valaki. Most inkább gyerekek járnak erre, meg a csősz. Télen fosztok. Volt már százhuszonöt libám is. Tizenegyig is fönt vagyok.

Észreveszi, hogy a tűzhelyre tévedt a tekintetem.

— Vasárnap soha nem főzök. Egy óra körül jön a fiam vagy az unokám, s hozza az ebédet. Húst amúgy is keveset eszek. A halat szerettem. Halásztam is, a halászok is adtak. Jóba voltam velük, gyakran kikötöttek errefelé. Most már nincs hal a Kis-Dunában.

Aztán eszébe jut valami: — Megkínálom magukat valamivel! — És már hozza is. Jófajta hazai papramorgó. — Kell a csősznek. Én nem ihatom. Egészségére!

A kellemes csevegés közben szinte észrevétlenül múlik az idő. Elköszönünk Johan nénitől, aki még sokáig áll a kapuban és utánunk kiálltja: — Aztán jöjjenek óm el megint.

Nyolcvanhárom éves. öt kilométerre lakik a falutól, a lakott településtől, de soha sincs egyedül.

Kép és szöveg: GORFOL JENŐ

A színhely korántsem délövi s ezt a fügefát sem én találtam ki. Való igaz, ott zöldell az alsópéteri faluszélen, a borospince fölé emelt régi épület falánál, a déli oldalon. Alsópéter neves bortermő község, amit a faluról elkeresztelt bormárka hirdet országszerte. És mint a jó bornak általában, az alsópéteri rizlingnek sem kell a cégér.

Szüretre jöttünk a faluba, mégpedig azzal az alapos előérzettel, hogy elkéstünk. Elvégre október dereka van s tudott dolog, hogy az idei szürettel sietni kellett.

A pince környéke kihalt, a tölgyfaajtó zárva. Reggel óta szakadatlanul zuhog az eső. A fészer alatt topogok s egy régi ismerősömet, Pós bácsit, a pincemestert szólítgatom, de odabentről senki sem jelentkezik. Aztán fejére borított felsőszoknyával egy aszszonyság szalad hozzám az esőn keresztül, és fél perc múlva már tudom a hírt, amely két esztendeje elkerült: Pós bácsi hetvennégyben meghalt. Mielőtt ágynak dőlt, tisztjét átadta a borokhoz és szőlőkhöz nem kevésbé értő fiának, Vilinek, akit évekkel ezelőtt kezdő vincellérként ismerhettem meg ugyanitt. De hót hol van a Vili és hol vannak a többiek? Ebédidő van, negyed órán belül itt lesznek. Várunk. Közben a fáról leszakítok egy zöld fügét, kettétöröm, beleharapok édes belébe, de szám íze továbbra is keserű marad, mert miért is menne ki fejemből a kedves öreg pincemester emléke. Aztán negyedórán belül a zuhogó esőből tényleg előkerülnek a pince dolgozói, köztük az ifjú pincemester is. Megnyílik a tölgyfaajtó s arccul csap bennünket az erjedő bor nehéz, részegítő illata.

És feltárul a hamisítatlan, patinás présházi kellékekkel ékes, hamisítatlan présházi hangulat. Kádak, hordók, prések és puttonyok, lopótökök. A nagyüzemi bortermelés korában mindez immár kuriózumnak számít, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy itt Alsópéteren is nagyüzemi mennyiségben termelik a szőlőt. A hetvenhét hektáros telepítésen az idén is több mint hatvan vagonra való termett s ebből öt vagon szőlő marad idehaza, amiből háromszázötven hektoliter bort préseltek. Ezzel a bormennyiséggel vannak tele a pince hatalmas hordói s a többi szőlő bora valahol a nagyüzemi pincékben érik. Az itteni már ki is forrta magát.

Következik az elkerülhetetlen kóstoló. A pincemester lopótőköt dug az egyik hordó hatalmas hasába, ahogy ő mondja: a köldökébe. Az első poharat a jó termésre ürítjük. Jó termésről kell beszélni még akkor is, ha nem lehet említés nélkül hagyni az idei fagykárt, a jégkárt s azt a tíz hektárnyi területet, melyen hektáronként alig-alig termett néhány puttonyra való. Az utóbbinak egyértelmű oka van. Az idén már helikopterrel permeteztek s az elsőnek lepermetezett tíz hektáron elégett a szőlő. Hogy a kárt a biztosító, o vegyszergyár, vagy az Agrolet fizeti-e majd meg, azt

4