A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-22 / 35. szám
még nem tudni. Az ügyet vizsgálják. Kár hogy így történt. Apró hanyagság lehetett az oka. Dicsérjük az alsópéteri újbort s teszszük ezt nem csak a vendégillem végett, de azért is, mert boritaluk igazán nem hagy kívánnivalót maga után. Sem a rizling, sem a többi fajta. Van belőlük egynéhány. Az ifjú pincemester titkolt büszkeséggel kóstoltatgatja velünk a fajtákat s szeme sarkában minden pohár előtt ott csillog a várakozás, a szakmai hiúság drukkja, ami természetes módon érthető. Úgy látszik, véleményünket sokra becsüli. Talán azért, mert úgy tudja, a toliforgatók borszerető népség hírében állanak s nyilván értenek is a minőséghez. Hogy e hiszemnek melyik fele igaz, a nyájas olvasó engedelmével hadd ne bátorkodjam megállapítani. Egy következő hordóból gumicsövön keresztül csurran meg az újbor. Én meg elfeledve a közlekedőedényekről tanultakat, magasabbra tartom a poharam a kelleténél. — Lejjebb, lejjebb, — mondja a pincemester, majd hozzáteszi a lényeget: a bor előtt meg kell hajolni ! Igaza van. Persze csak addig hajoljon az ember a bor előtt, míg orra nem bukik. Az igazsághoz talán ez is hozzátartozik, de hát mondhatja ezt az ember egy szíves vendéglátónak, kiváltképp olyan pincében, ahol ennyi a borital. Közben persze folyik a szó. A hordók felől kíváncsiskodom. Szépek, patinásak, mestermunkák. A két legrégibb példány vértjén díszes fafaragás ékeskedik. Ez a két hordó, akárcsak a pince, hajdan egy Zinger nevű komáromi családé volt. Kérdem a pincében dolgozó idősebbeket, Vida Etel nénit, Szabónét, Kládek Gábor bácsit, hogy jártak-e hajdan napszámba az egykori tulajdonoshoz. Ök nem, de mesélik, hogy a szüleik, nagyszüleik sokat gürcöltek azokban a szőlőkben, s bizony nyomorult fizetségért. Annak idején bort keveset ihattak ebben a faluban. S ma? Amennyi jólesik. Mértékkel persze. A szövetkezet borából minden tagnak jut s alig akad a faluban olyan család, akinek ne teremne saját bora is. Invitálnak, menjünk, kóstoljuk meg a házi fajtát. Azzal védekezünk, hogy bármilyen jó is lehet az a házi fajta, ezek után már biztosan megártana. így hát inkább másra, a dűlőnevekre terelem a szót. Arra vagyok kíváncsi, milyen nevű dűlőkben terem meg ez a jó alsópéteri bor. Sorolják, hogy Vásárhelyi-dűlő, Kopaszhegy, Csőszhegy, Berekfarok. Ezek a legjobbak, a bor java, nemesebbje itt térem meg, méghozzá nem is tegnap óta, de úgy tudják, párszáz esztendeje. Nem is fér hozzá kétség, hiszen ha kitekintünk a présház ablakán, egy hatalmas homokbánya terül el előttünk. Fala vagy hetven méternyi magas, legfelül szőlőkarók sora koszorúzza s hatalmas, mesterséges katlan anyaga szemtől szemig aranyló, sárga homok. Ki tudja hány millió köbmétert szállítottak el innét eddig a most is állandóan sürgő-forgó teherautók. Kétségtelen, ez a föld itt bornak termett, és így bort terem, elsősorban a falu lakosságának örömére, hasznára. Hogy milyen mértékben, azt pontosan a szövetkezet jónevű elnöke, Bartakovics István mérnök tudná megmondani, de őt hiába keressük, mert közben elállt az eső, s amint megtudtuk, ő azonnal a határba sietett, mert most van még a cukorrépa, a kukorica betakarítása. Annyit persze a pince embereitől is megtudunk, hogy a szőlőtermelés a szövetkezet legjövedelmezőbb ágazata. A következő évek folyamán újabb telepítéseket terveznek. Az idei szüretet lekéstük, de megelőztük a borfejtés kényes műveletét. A pincemester mindkettőről mondott valamit. A szüretről annyit, hogy az idén rövid ideig, három hétig tartott s ezidő alatt kétszáz ember, nem kevés brigádos, egyhuzamban, szombat-vasárnaponként szüretelt, mert amint mór szóltunk róla, gyorsan kellett végezni vele. Túl vannak a nehezén. Aranyuk immár a pincében érik s néhány hét múlva az őszi napsütésben megbámul, beérik a fügefa gyümölcse is, mely az öregek emlékezete óta eddig minden évben szaporán termett, akárcsak szőlejük. K. F. PRANDL SÁNDOR felvételei
