A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-08 / 34. szám
LOVICSEK BELA nyomórészt o hadsereg vásárolta meg őket, s jól megfizették, hisz oda a legjobb lovak kellettek akkoriban. Nemsokára befut György Pál, a házigazda. Öt is hazaverte az eső a szövetkezetből. Hajdanán ötholdas szegény paraszt volt, sokáig kellett kuporgatnia a garast, amíg új ekét vehetett ezerötszáz koronáért. Igen nagy pénz volt az akkor, egész kis vagyon. Mire megvolt, megalakult a szövetkezet. Az anyja belépett a közösbe, ő a komáromi hajógyárba ment dolgozni. Az új ekéje miatt, truccból. Hogy is ne! A fényes új eke bekerült a pajtába, ahol idővel kikezdte a rozsda, akárcsak gazdájának belső világát: Nem, azt az ekét valahogy nem tudta olyan könnyen megbocsájtani. De a föld nem hagyta nyugton. Három év múltán az ősi röggel bíbelődött újból. Azóta is itt dolgozik már vagy harminc esztendeje. Tavaly baleset érte, megrokkant, könnyebb munkát kellett adni neki. Most raktárnok a szövetkezetben. A falu közösségi munkájából derekasan kivette a részét. Volt CSEMADOK-etnök, a hnb-tanácstag, tűzoltóparancsnok. A falu történelmi múltja különösképpen érdekelte mindig. Pesti György János, Jókai egykori kisinasa felől.érdeklődöm, akiről magam is jól tudom, hogy megöregedett, megvakult s már meghalt. Szomorú, hogy már a háza sincs meg. Annyit azonban megtudok, hogy vannak kertek Martoson, amelyekben Benczúr Gyula félvadrózsái nyílnak, s ezeket ő, „a Kisinas“ hozta el Martosra. MOYZES ILONA A hideg szél arcunkba csap, elárvul bennem a lélek. Szerencsére Ilonka nem hagy el, hazavisz, mit is kezdenék a szakadó esőben. Itt ismerem meg Ilonka nővérét, Irént. Huszonhét éves, vegyészmérnök s van egy kéthónapos kisfia, Tibi. Nem illik csodálkozni, hallgatok hát, csak magamban kérdezem: Hát itt mindenki mérnök, diplomás? Lám, mekkorát lendült előre a világ itt is . . . S ezt a világot ők maguk is segítik előre lendíteni. Egy bizonyos: a martosi asszony már hajdanán is úgy megülte szőrén a lovat, akár a legbátrabb férfi. Lóban nem is volt hiány, híresek voltak a Martoson tenyésztett lovak. Kétszer esett lóvásár évenként. Túl-VASÁRNAPI Vasárnap délelőtt van, a szobában félhomály. A rádió beat-muzsikát sugároz halkan, meghitten. A kétéves kislány a játékai közt ül, Bodorné a heverőn nyújtózik és ábrándos szemmel bámulja a mennyezetet. Hosszú pongyolája vörös. Férje, a nagydarab fiatalember a fotelban ül hunyott szemmel, két lába az alacsony asztalkán nyugszik mozdulatlanul, csak a feje mozog a zene ritmusára, meg a hasán malmoz kitartóan a hosszú ujjaival. Néha a feleségére sandít. Az ablakon túli sűrű köd hatalmas dunyhaként borul a lakótelepre. Tíz lépésnyire sem lehet látni. Minden csupa lucsok. Mintha könnyeznének a levelüket hullató fák, díszbokrok és cserjék, mintha az elmúló nyár kék egét, ragyogását és csodálatos zsongását siratnák. Ilyenkor nyomott az emberek hangulata, sőt akadnak olyanok is, akik túlontúl ingerlékenyek, mint például Bodorék. Pedig semmi okuk rá. Az ő csontjaikban még nem hasogat, ők még nyugodtan dacolhatnának az ilyen idővel, akár szembe is nevethetnék. Egészséges, életerős emberek, és ami megfizethetetlen — fiatalok. Húsz-huszonöt év közöttiek. Nincsenek testet és lelket nyomorító gondjaik, sőt még a vasárnapi ebéd megfőzésével sem kell törődniük. Mégis ingerlékenyek! Ugyanis ők minden vasárnap a férfi szüleinél kosztolnak, ami számukra nagyon kényelmes egyrészt, másrészt pedig komoly anyagi megtakarítást jelent. „Hadd boldoguljanak, szegénykék!“ — tartják a szülők, s inkább a „mama“ nyüvi magát hétvégeken a konyha gőzében, hiszen ő már annyira megszokta hosszú éveken át a sütést-főzést, hogy talán hiányérzete is támadna, ha nem tehetné. Egyszóval hunyott szemmel is megcsinálja, de még hogyan! Aki csak egyetlen egyszer is eszik a főztjéből, soha életében nem felejti el az ízét. A kislány játékbabája szőke fürtjeit fésülgetí komoly buzgalommal, csitítgatja, altatja, dudlit nyomkod az apró szójacskához, dúdolgat, egyszóval békésen játszik ... A fiatalasszony meg egyre gyakrabban pillant a telefonkészülékre. Látható szorongás ül az arcán, és várakozás. — Süket... Süket és süket — mondja végül. Semmi válasz. — Azt mondtam: süket! — Mármint a telefon? — szól a férfi unottan. — Az!. .. A telefon! — Nem baj__ — rándul meg a válla a fiatalembernek, s unott mozdulattal gyújt cigarettára. A szája sarkába csípett cigaretta hosszú füstkigyót ereszt a mennyezetre. — Hogy-hogy nem baji? — emeli fel hangját az asszonyka. — Ilyenkor már szokott hívni. — Mármint anyu? — Mármint anyu! — Hát most nem hív — mondja a 'érfi. — Na és? — Mi az, hogy: na és!? — pattog az asszony. — És ha egyáltalán nem hív?. . . Ha esze ágában sincs hívni, akkor, akkor mit ebédelünk?! — Kenyeret a héjával ... — Kenyerünk sincs, semmink sincs itthon . . . Csend. A rádió is elhallgat, csak a KÖZJÁTÉK kislány gügyög, meg az asztalióra ketyeg, s kinn a köd egyre sűrűbb ... Élesen felcseng a telefonkészülék. Villan az asszony, szinte repül. — Csókolom, anyuka, csókolom, tessék! „Kijöttök?" — Nem is tudom . .. Olyan csúnya az idő ... igazán nem tudom, hogy mit csináljunk — mondja az asszonyka visszafogottan. Türtőzteti a mohóságát, véletlenül se gondolják a drót túlsó végén, milyen türelmetlenül várta már a hívást. „Pedig jó ebédet főzök, igen jót...' — Igen?... Mit főz, anyuka? — Ez már valamivel sürgetőbben hangzott, de még mindig tartózkodóan. „Kacsasültet tört krumplival meg párolt káposztával, az aprólékból meg levest csigatésztával ... és még valamit ...“ — Csak nem rétest? „De bizony azt: almásrétest...“ Lebben a vörös pongyola, az asszony szájában összeszalad a nyál, s akkorát mozdul az ádámcsutkája, mint a dugattyú: — Jaj, nem is tudom, mit csináljunk ... Annyi még a dolgunk, azt sem tudjuk, hol a fejünk... Tele a kád ruhával, ki kell öblögetni, a hajam se száraz még, de azért... azért meglátjuk, talán kiugrunk ... Porszívózni is kell még ... „No, csak ne spekuláljatok, siessetek! Hiába gürcölök itt reggeltől? ... Hozzátok a kis bogaram, hadd tömje meg a gyomrocskáját, szia!..." — Csókolom! Dudorászással, táncos léptekkel telik meg a szoba, majd a fiatal test elnyúlik a heverőn. Szilaj és hajlékony most, mint a jól edzett acél, a férfi meg csodá ikozón nyitja tágra a szemét. — Hogy oda ne rohanjak! — mordul Tel. — Szegény anyu, ha ezt látná, soha többé nem hívna meg ebédre! — De azért te is megtörnöd a bendödet vasárnapról vasárnapra, hogy szuszogni is alig bírsz, és egész délután meg este csak böfögsz, mint a kimustrált gőzmozdony! — Idefigyelj, drágám — mondja a férfi csendesen. — Nem megyünk sehová ! — Megbolondultál? — Azt mondtam: nem megyünk sehová! — Hát mit fogunk csinálni? — Amit anyunak felsoroltál: beáztatod a szennyest, kimosod, aztán megmosod szépen a hajacskádat, mert már ragad a kosztól, aztán megszárítod és .. . — És mit fogunk ebédelni? — Semmit, drágaságom ... Hogy ne kelljen hallgatnod a böfögésemet... — Te csak ilyen egyszerűen, ilyen hülye módon lemondanál a kacsasültről meg az almásrétestől? — sikolt fel az asszony toporzékolva. — Van neked szíved, te, te, fúrtagyú?! Elvólok tőled!... Igen is elválok! — mondja még zokogva. — Rendben van, de előbb mosd ki a szennyest! Estefelé újra cseng a készülék. Az asszony párducként ugrana, de a férfi útját állja: — Mors vissza a fürdőszobába! A telefonkészülék meg csak cseng, cseng, egyre cseng, végül elhallgat. . . 13
