A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-01 / 33. szám
Kétsoros Adam Clark 1848-ban Mikor fordul meg a szél iránya? Bárcsak szememből fúna a világra Alkony Sátán-koponya! Belső borúlátón sercegő tűz, habzó láva — A lukas roncsok szemgödrön át kitolul a napvilágra Tömött, izzó kévék — egybekötve —: a képek, a zene — A szikár — hideg — való a réseken átdereng Csontgúlák, koponyák: számtalan csont-kepe a hólyagos hold, a behomálylott — fönn —: mereng árnyékuk folyóján lazán úsznak a bokrok A „veled" metafizikája A zápor bár beitat beleold a földbe a jégeső bár kitilolja tagjaimból a lényegtelent a szél bár elkever a kék magassal s a harmat is bár égbe emel sorsom öntőformáját nem töltheti lel Feloszlatni e csont-vicsort elképzelek dagadó húsú, nedvbő fiatal lombot — Szédület: a zene gacsos gallyain szemek, Várom: — gyümölcsként beérjenek A hídon — mint rovarpeték — a csillagok Homály — Töpreng a folyó — arc nélküli ráncok —: hullám űz hullámot A vízben hullák A halált a viz megtűri Clark mordult az osztrákokra ekkép: „A hidat aki meggyalázza, széttöri — gyáva!“ S most mint eltévedt bogár a hatalmas ég alatt töprengve nézi a hidat — Árva VARGA IMRE (1950) A só a kristály megaláz Színek partjára dob csobbanás S hulltommal földre rántom a mennyet Mítosz Vagyok romos ház örömem: mészhul/ás téglabomlás falomlás S nincs-ajtómat csapkodja világon túli szél hiánya Női arc ege lüktet fölöttem Lakható karcsú épület vagyok Szél ácsol rám ajtót Csillag süt falamba ablakot a nap tűzlapokból födelet formál a holdfény villogó padlatot Es szárny lobban a pőre falakból Szállók messzire magamból Üj hazám: a mondhatatlan Az űr szivén tapos ez a fiú, toporog ez a homlokát végtelenbe vágó alak: jobbjában hatalmas trombitával — rázza, rázza lémtokájú hangszerét. All óriás talpakkal Európa felett, lángból való fürtjeit szerterázza: és zúdul a tűz, átsüvölt az űrön, s ömlik a láng időre, kalászra. All a határtalan fiú, topog a vitág-nagy srác: minden szavában csillagok rajzanak. Folyékony érc lüktetése a hatalmas erekben, idegei a bolygókat beszövik, az égitestekbe nőnek: hangja elvegyül a tűzzel. Szere a duzzadó tengerekre kap, s a viz kiárad, lornra kiömlik, s az isteni srác toporog begöngyölve szűz, fehér ködökbe. Elindul. Vér serked lába nyomán a földből. S a vérből kövér virág sarjad, s utánabámul az isteni talpnak. FOTO: F. A. „Mallarmé és Rimbaud halála után nyolcvan esztendővel, Ady és József Attila évszázadában, Weöres Sándor évtizedeiben semmi alapos okunk rá, hogy Varga Imre eszközeinek és eljárásainak java részét, főleg újabb verseiben, szokatlannak vagy akár hagyománytalannak nevezzük. Aki mélyebben átélte az utolsó száz év művészetét, könnyen eligazodik abban a jelképes — mitikus világban, amellyel itt, e kötetben ismerkedhet meg az olvasó" — írja Roncsol László Varga Imre első kötetének, a „Crusoe-szaltók“-nak az utószavában. „Nem filozófiai általánosságok segítségével, hanem kizárólag a tapasztalás útján közeledik a társadalomhoz, a világhoz" — írta még az „Egyszemű éjszaka bevezetőjében Tőzsér Árpád. S viszszatérve Roncsol idézett utószavához: .... a tehetsége kétségtelen. Erről nem csupán verseinek frissplasztikus képanyaga, nyelvének egyre tettebb hangzása, eleven szótára, szavainak fénye, tehát egyegy felületileg is érzékelhető formai elem, hanem néhány mélyebb kutatószonda is meggyőz bennünket. Nem annyira felületi megfigyelésekre, hanem a mélyre, a dolgok lényegére épülő katarzisom művészeteszménye, amelynek kontúrjai már itt, az első könyvben kivehetők, illetve az egységes dilemmarendszer, amelyből a kötet versanyaga kifejlődik — ez a kettő Varga költői adottságainak döntő bizonyítéka." BIBLIOGRÁFIA: Crusoe-szaltók — versek (1975) A Medve alászáll — versek (előkészületben) Sárkányölő Jankó — verses mese (előkészületben) 19
