A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-01 / 33. szám
rá szüksége, hogy azt a kérdést feltegye. Tűnődve néztem Eriksonra. — Doktor úr, ha jól értem, ön tulajdonképpen úgy véli, ha leszámítjuk a személyes vonzalmat és érzelmeket, akkor az emberiség szempontjából ítélve a dolgokat, lényegében jelentéktelen ügyről van szó, hisz Lupus professzor a felfedezését magával vitte a sírba. A fiatal orvos fürkésző tekintettel válaszolt: — Tudom, hogy ezt nem kéne mondanom — szólt végül. — Nemcsak azért, mert kollégáról van szó, számomra ráadásul veszélyes is, mert válaszaimból esetleg téves következtetéseket vonhat le. Mégis megmondom úgy, ahogy igaz. Tudja, nekem valóban meggyőződésem, hogy az emberiség szempontjából szó sem lehet veszteségről, mivel egy különc és kissé egoista, lobbanékony természetű egyénnek nem lesz lehetősége, hogy egyedül rendelkezzék olyan tudományos ismeretekkel, amelyekkel — tegyük fel — feloszthatná az emberiséget művelt patríciusokra és alantas plebejusokra, tehát elnyomókra és elnyomottakra, respektáltakra és respektálókra .. . Ezen kívül figyelembe kéne venni tán azt is, hogy a professzor a személyére oly végzetes körülményeket maga idézte elő. — Mit tud ön erről? — Csak annyit, mint ön, vagy amennyit könnyen megtudhat az intézetben. Lupus professzor egyik fekvő betegét berendelte fél hétre. Véletlenül hallottam, amikor intézte. Volami David Heinzelről van szó. Idősebb férfi, idült tudathasadásos. Különféle tévhitek, képzetek gyötrik. De nyugodt, kimért, a környezetére teljesen ártalmatlan. S ez a Heinzel, aki a rosszullétei alatt senkire sem emelt kezet, este hét óra tájban megszökött az intézetből. Hatvan perc alatt megölt egy embert, és további tizenegyet megsebesített, végül az egyik megtámadott agyonlőtte. Az áldozatok között volt tíz zöld egyenruhás rendőr és kettő civil — s ami a meglepő — szintén zöld ruhában vagy kabátban. Természetesen ez nem lehet a véletlen műve. Hozzáteszem még, hogy a zöld szín nem volt összefüggésben Heinzel képzelgéseivel. Érthető, ha felvetődik az emberben: Vajon nem a mesterségesen kiváltott felindultsági állapot korlátozhatóságát vizsgálta-e a professzor? Az agresszív vágyak szabályozhatóságát? Nem fizetett-e ró saját maga azzal, hogy tévedésből annak a szerencsétlennek a tudatában olyan provokatív jelképet idézett fel, hogv Heinzel őt magát is megtámadta? Persze, erre lelki szemeim előtt újból megjelent a halott professzor arca, a halott test, inkább zöldes mint fehér köpenyben. A zöldre fröcskölt köpenyben, ami árnyalatban megközelíti a rendőr-egyenruhát? Sokáig tűnődtem, fontolgattam az érveket és ellenérveket. KéDzeletben magam előtt láttam a laboratóriumot. Az ajtón belép egy kórházi köpenyes férfi. A professzor megvizsgálja, beszélget vele, megnézi a vérnyomását, megszámolja a pulzusát és mit tudom én még mit. Aztán az injekciós fecskendőért nyúl, kiszívatja az ampullából a pontosan kimért tiszta NYILVÁNOSSÁGRA HOZHATÓ A 2000. ÉVBEN Erikson doktor, a professzor három munkatársa közül az utolsó azt mondta, hogy fél hat táján távozott az intézetből és semmi olyasmit nem tud, amivel segíthetne. Megemlítettem az injekciós fecskendőt. — Arról tán mégsem kéne beszélnem — kezdte homlokát ráncolva. — Dehát a professzor megholt, már nem számít, ha elmondom önnek. Meg aztán úgyis rájönne vagy így, vagy úgy. Alapos okom van feltételezni, hogy Lupus professzor biológiai kísérleteket végzett a fekvő betegeken. — Itt, a tudományos intézetben nincs ebben semmi meglepő — vetettem ellen. — Csakhogy ebben az esetben ez nem szabályos. Nem a gyógyszerek és készítmények szokásos kipróbálásáról volt szó — válaszolt Erikson. Először is a kísérleteknek ebben a stádiumában a professzor nem kapott volna engedélyt, hogy a készítményeit élő személyeken is kipróbálja. Másodszor meg a páciensek tőle független állandó felügyelet alatt lettek volna. Harmadszor meg ismertetnie kellett volna az intézet tanácsával a készítménye összetételét és az eredményeket, amiket az állatokon végzett kísérletek során elértek. S azt hiszem, ez különösen nem volt az ínyére. — Mit gondol, miért nem? — Honnan tudjam? Meglehet, hogy úgy akart egyszer a nyilvánosság elé lépni, mint az egyedüli, kizárólagos felfedezője egy forradalmi gyógymódnak. Ki tudja, talán arról álmodott, hogy a biológia Einsteinje lesz. De lehet az ok az a szándék is, hogy felfedezését másképpen érvényesítse. — Gondolja, hogy másképpen is hasznosíthatja,' nem csupán az orvostudomány javára? — Ezt a kérdést másutt kell feltennie — jegyezte meg kissé ironikusan Erikson. — Kérdezze meg, vajon hol lenne érdeklődés Olyan anyagok iránt, amelyekkel rábírhatják az embert, hogy bizonyos dolgokat elfeledjen, ön most fájdalomra, vagy lelki megrázkódtatásra gondol. De mi történik akkor, ha az etikai normákról, erkölcsi gátlásokról feledkezik meg az ember? Ha olyan anyagokról lenne szó, amik egyszerűen belefojtják az emberbe a lelkiismeretet? Vagy olyan anyagokról, amellyel engedelmes csőcselékké aljasíthatják, az önkény tisztelőjévé, ami agresszivitásra uszít, nem ismer sajnálatot és együttérzést, ordassá aljasít? Gondoljon az emberiség történetére) Lapozzon csak bele a történelemkönyvekbe, s okkor tán nem is lesz ZDENÉK VESELÝ folyadékot. A másik kézzel letép egy csipetnyi vattát, és belemartja a fertőtlenítő folyadékba. A páciens készségesen feltűri a köpenye ujját, már megszokta. A fecskendő nyomója könnyen jár. Lupus professzor elrakja a kellékeket és újból ismétel egy mondatot. Szuggerálja Heinzelbe a korlátokat, amiket nem szabad átlépnie, egy bizonyos cél felé irányítja, kiadja neki az utasításokat és a tilalmat. Lehetséges, hogy a páciensnek ezeket el is kell ismételnie. A készítmény azonban gyorsabban hat, mint ahogy azt a kutató elképzelte. Úgy látszik a folyadék túlságosan erős volt vagy pedig Heinzel szervezete kevésbé ellenálló a vegyi behatásokkal szemben. És így az agresszivitás ereje is nagyobb, mint várható volt. Heinzel arcvonásai megkeményednek, durva vigyor ül az arcára, az ujjai mint a ragadozó karmai. A professzorhoz lép, s a karját ütésre emeli. Lupus hátrál, feldönti a széket, csak úgy találomra megragadja a fémcsövet, hogy védekezzék, aztán még egy lépést hátrál, már egészen az üvegcsöveknél a háta, s akkor megcsúszik .. . vagy egészen másképpen történt az egész. Heinzel az utasítás szerint eltávozik, becsukja maga mögött az ajtót, s akkor a háttérből kilép egy harmadik személy, aki tanúja volt az egész jelenetnek és felelősségre vonja a professzort. A lobbanékony kutató megragadja a fémcsövet és rá akar támadni a betolakodóra, aki meg akarja hiúsítani szándékait. Fellöki a széket, hogy nagyobb helye legyen, de az egyik lába megbotlik és az üvegcsövekre zuhan. Tulajdonképpen már azt mondhatom, tudom is miként történt. Az utolsó szándék, ami a halott professzor arcáról leolvasható, végtére is világos. Az nem az uszító arca, se nem a rémület, a szenvedés arckifejezése. Nem. Ez egy támadó arca, aki tekintet nélkül tör céljára. Csakhogy akad-e bíróság a világon, aki elhiszi ezt nekem? így aztán vergődöm a meggyőződésem és a kötelességtudatom között. Az eset igazságos megvilágítása szükségszerűen arra a lehetőségre tereli a figyelmet, miszerint az ügynek legjobb helye lenne Lupus professzor mellett. Méghozzá visszavonhatatlanul. Elvégre nálam is előfordulhat bizonyos fokú tehetetlenség. Hosszú hallgatás után felemeltem a tekintetem. — Doktor úr, az ön vélekedése, miszerint a professzor tévedésből olyan jelképet idézett fel, aminek hatására Heinzel nekitámadt, valóban nagyon szuggesztív. Csak az a baj, hogy tévúton jár. A professzor köpenye az üveglombikok tartalmától lett zöldesszínű. Akkor lett olyan, amikor Lupus már haldoklott az üvegtörmelék között. A következmény pedig nem előzheti meg az okot, sajnos nem. Mégis — mondjuk e század végéig — abban a hitben ringatom majd magam, hogy Heinzel rátámadt a professzorra. Szívesen hagynám magam megszilárdítani ebben a hitben, ha legalább a köpenyét kirázná egy kicsit. Itt-ott ugyanis üvegszilánkok csillognak rajta. Fordította: Vércse Miklós 18
