A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-11-01 / 33. szám

- Ebben a pokolban állt helyt a

e szovjet ember, álltak helyt a Nagy

i Októberi Szocialista Forradalom

hőseinek fiai és unokái. Helytállott s és győzött. Nemcsak fegyverrel, de

• erkölcsi hitével és hazaszeretetével

is.

, A második világháború után sos káig úgy nézett ki, hogy a Kurgani- magaslat örökké olyan marad, mint

, a sztálingrádi csata után. Mindez

I azonban másként történt, a szovjet- társadalom összefogása hősi emléky művet állított a Kurgani-magaslatra, s az emlékmű örök időkre az

élet és a halhatatlan dicsőség jelképe lett, örök figyelmeztetésül és tanulságul a jelen és a jövő nemzedékei számára. Mamaiev Kurgan a halálmegvető bátorság, a hősiesség és a határtalan hazaszeretet szimbóluma lesz mindig. És figyelmeztetés azok számára, akik még ma is új háború kitörésén spekulálnak. Ezek számára a kurgani hősi emlékmű figyelmeztető, és álljt parancsol mindenkinek, akik nem akarnak okulni a történelemből.

V. I.

MALÉV

ElGAN

SZÜRKE CSOMAGOK

A Pireneusok háborította csúcsai alatti síkságon egy hatalmas, de rendezetlen barakktábor csúfította el az egyébként tündérszép táj arculatát. Az első világháború alatt épült ez a tábor, amikor a barakkokban hadifoglyok laktak. A hadifoglyok szabadon bocsájtása után fegyenceket telepítettek ide.

De a fegyőrök lényegében később is ugyanazok maradtak. Akik ebben a — vonzónak éppen nem mondható — szolgálatban megöregedtek, később is a táborban, annak közelében, az irodák valamelyikében helyezkedtek el. Az is teljesen magától értetődő, hogy minden „smasszer"-nak vérében volt az örökös készenlét, az állandó gyanakvás és a rabok iránt érzett, undorral vegyes közöny.

Kevéssel a második világháború kitörése előtt ismét másféle lakókat kapott a tábor. A Pireneusok másik oldaláról kerültek ide ezek az elkeseredett hősök, akik a nagy visszavonuláskor menekültek át Franciaországba, hogy ideiglenesen itt találjanak menedéket, új hazát, ha már a saját hazájukat a fasizmus győzelme után elveszítették.

Spanyolok és interbrigádisták, meg sok-sok becsületes ember került a szögesdrót kerítéssel körülvett fogolytáborba. Nehéz, reménytelen és szinte elviselhetetlen volt a sorsuk, s még elviselhetetlenebbé vált, amikor a francia arcvonal mindjárt a háború elején oly reménytelenül összeomlott, s ekkor még több foglyot: katonát és polgári személyt zsúfoltak a már egyébként is zsúfolt táborba.

A tábor főbejáratától, mindjárt az országútról kacskaringás utacska vezetett valahová. Csak a beavatottak tudták, hogy a barakktábor temetőjébe, ahol azok aludtak örök álmukat, akik már soha nem térhettek haza szülőföldjükre. A fából készített kapun álcázó, semmitmondó felirat díszelgett:

CAMP DU VERNET

A kapuval szemben, mindjárt az országút másik oldalán szép kis családi házak álltak az — elmondottaktól eltekintve — idillikus környezetben. Itt lakott a fegyőrök családja. Ha a gyerekek olykor valamivel magukra haragították a szüleiket, akkor nem a krampusszal ijesztgették őket, hanem a „gonosz és elvetemült" foglyokkal, akik minden rosszra képesek, talán bizony még gyerekhúst is esznek. Amikor szép idő volt, az asszonyok kint üldögéltek a házak előtt, pletykáztak, kézimunkáztak, s a kis kezecskékben nyíltak a tarka, pompás virágok, áradt az illat. Innét, erről a helyről nem látszott még csak egy centi szögesdrót sem.

1941-ben történt.

A korhadt, eltetvesedett és agyonzsúfolt barakkokban, melyekben nem volt villanyvilágítás, de még csak ablak sem volt rajtuk, élték nyomasztóan egyhangú, eseménytelen életüket az interbrigádisták, katonák, emigránsok, polgári személyek.

November eleje.

Az interbrigádisták — most is, mint minden évben — szinte észrevétlenül ünnepségre készülődtek. Kis, szerény ünnepségre, már amilyet a drótkerítéssel körülvett koncentrációs táborban is megülhetnek, a fasiszta őrök szeme előtt.

összejöttek a nemzetiségi csoportok és készült az ünnepi vacsora.

A madridi harcoknál megsebesült és azóta is sánta iindra kövek között gondosan lisztté őrölte a száraz kukoricaszemeket. Egy lengyel elvtársnak kellett belőle elkészíteni az olasz nemzeti

ételt, a szegények eledelét, a potentát, ami nem más, mint kukoricakása.

Az ünnep előtti napon felvijjogott a táborparancsnok sípja. Baljóslatú hang volt, annyit jelentett, hogy a foglyok azonnal sorakozzanak fel. A felsorakozottak némán, vigyázzba merevedve várakoztak. Névsorolvasás következett. A főzsaru sokáig szó nélkül fürkészte a foglyok arcát, majd a kezében lévő papírt nézte. A parancsnokot a foglyok egymás közt Buldognak „becézték", mert volt valami a külsejében és a természetében is, ami ehhez a kutyához tette hasonlóvá.

Ki tudja, mi játszódhatott le benne, hogy most mégis teljesen megváltozott hangon szólalt meg, amikor újra olvasni kezdte a foglyok nevét.

A szólított internáltak kiléptek helyükről és külön, kettős sorba álltak. S a parancsnok most már majdnem emberi hangon vezényelt:

— Irány a tábori postai Utánam indulj!... De iparkodjanak, mert nincs sok időm!

A foglyok szó nélkül elindultak. Elöl a Buldog, a foglyok mögött pedig egy fegyveres smasszer. Nemsokára kijutottak a belső táborból a külsőbe.

Akik így a posta felé meneteltek, nem is tudták elképzelni, miért is mennek oda tulajdonképpen. A francia elvtársakkal való érintkezésben nem vették igénybe a posta szolgálatait. De hát akkor mi akar ez lenni?

Amikor végre a foglyok átjutottak a másik kapun is, mely a négy részre osztott koncentrációs tábort elválasztotta egymástól, egyszeriben ott álltak a fabarakk előtt, melyben a tábori posta volt.

— Akinek a nevét mondom, idejön és aláírja a nevét! — mondta egy ráncos, töpörödött emberke az üvegfal mögül.

Olvasta a neveket, az emberek egyenkint odaléptek, s ahová az öreg bökött ujjával a papirosra, oda aláírták a nevüket. De még mindig nem tudta egyikük sem, mire is ez a cécó, miért is kellett az aláírásuk arra a hivatalos papírra.

Az apró emberke megszámolta az aláírásokat, majd egyenkint odaszólította a foglyokat, s mindegyiknek kezébe nyomott egy téglaalakú, szürke papírba burkolt csomagot. A csomagban bélyegek, pecsétek voltak és az orosz ábécé négy betűje.

Azután zárt alakzatban mentek viszsza a foglyok a táborba, parancs, sietség nélkül.

Mikor aztán már a barakkjukban voltak, s az interbrigádisták felbontották a szürke csomagokat, igazi kincseket találtak bennük: kondenzált tejet, szalonnát, szalámit, cigarettát, teát, csokoládét és mindenféle más finomságot abból a távoli, keleti országból. S minden egyes csomagon négy teljesen egyforma betű: CCCP.

A lengyel interbrigádista-szakács, aki azt tervezte, hogy polentát főz, hirtelenében nem is tudta, mit csináljon. Akkor már senki nem gondolt a polentára, annyira megörültek a váratlan ajándéknak.

November 7-én történt, azon a dicsőségesen szép ünnepnapon, s akkor — már régóta először — a fogolytáborban senki nem álmodott ínycsiklandozó falatokról. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom huszonnegyedik évfordulóját csendesen, de bensőséges ünnepélyességgel ülték meg. S azon a napon a foglyok valahogy el is felejtették, hogy egy koncentrációs tábor lakói.

(kp)

17