A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-11-01 / 33. szám
A mohácsi csatatér színhelyéről készült légifelvételeket nézegetem. Sem régész, sem geográlus nem vagyok, de ezek a képek mégis többet mondanak nekem, mint a légifelvételek általában. Többet, merf több a titkuk. így hát sokat mondanak majd a felvételek rajzolatait vallató kutatóknak, és tovább gazdagítják a mohácsi csata körülményeiről, lefolyásáról meglevő ismereteinket. Arról a véres összecsapásról, melynek eseményeiről, történelmi meghatározóiról az utóbbi másfél évtize folyamán■ olyan lázasan vitatkoznak a kutatók. Az eredményeiben már nagy hozamú disputa egyik fontos tényezője viszont még az, hogy a mohácsi csatáról egyre többet, de még mindig keveset tudunk. A régészeti kutatásokat rendkívüli módon megkönnyítő légi fényképezés módszere még szinte újdonságnak számit, ám alkalmazásának rövid ideje alatt már nagyon sok eredményt hozott, illetve szélesebb, határozottabb utat nyitott a további kutatások előtt. Lényege, hogy a nagy magasságokból készült felvételeken élesen kirajzolódnak azok a talajelszineződések, melyek a hajdani földmozgatások útján bekövetkeztek, s a talajfelszínről nem érzékelhetők. A légifelvételeken ugyanígy kirajzolódnak a rég eltűnt folyómedrek, utak, települések nyomai, s a felvételek árnyékrajza a föld legenyhébb, eddig regisztrálatlan plaszticitásait is megmutatja. Ezek a körülmények általában is nagyon jó kutatási kiindulópontnak számítanak, s a mohácsi csatatér feltárásában kiváltképpen fontosak. Fontosak azért, mert a csatát leiró egyetlen szemtanú, Brodarics István egy azóta nyomaveszett település, patakmeder, domb, sáncvonulat akkori létezését említi. A Magyar Néphadsereg szakemberei által készített légifelvételek rajzolatainak nyomravezető szerepe korántsem kicsi, hiszen ennek eredményeképpen bizonyosabbá lettek a kutatásra érdemes terület pontjai, határai. A kutatás egyik legfontosabb célja, hogy a sírok felszínre kerüljenek, valljanak, s a hajdani események biztos rekonstruálásához vezessék el a kutatókat. Igazolt adatok szerint a sírokban tizenháromtizenötezer (török elleni harcos) csontjai nyugszanak. A török mohácsi emberveszteségéről nincsenek pontos adatok, de kétségtelennek látszik, hogy ők is a csata színhelyén, vagy annak közvetlen környékén temetkeztek. Ma már szinte köztudomású, hogy tizenhat esztendővel ezelőtt, hosszú ásatások eredményeképpen sikerült feltárni két tömegsírt. Annak idején ezzel indult meg az~*tóta is izgalmasan gyűrűző Mohácsi-vita, mely eddig is számos új eredményt hozott. 1975 végén, majdhogynem a véletlen útján újabb három tömegsír került napvilágra. Ekkor végérvényesen döntés született egy, már korábban többször elhangzott javaslat ügyében, mely szerint a közel lél évezred folyamán jeltelenül hallgató tömegsírok helyét, a kijáró kegyeletadás jegyében meg kell jelölni. Néhány héttel ezelőtt pedig, a mohácsi csata négyszázötvenedik évfordulójának napján felavatták az emlékhelyet. A történelmi emlékpark avatásán Ortutay Gyula akadémikus ezt mondta: „Emlékezni jöttünk Mohácsra, nem ünnepelni.“ Ennek kiemelése azért fontos, mert sokak szerint az ilyen véres történelmi csatavesztés nem lehet ok az ünneplésre. Igen ám, de a temetés nem ünnep. Az elesettek elföldelésére már négyszázötven esztendővel ezelőtt sor került — szertartás, gyászzene és fejfák nélkül. Es most, csaknem fél évezredes késéssel földbe ásták a fejlákat is. A mezőgazdasági termőterületből kihasított hét és fél hektáros területen most már látható egy szimbolikus temető, melynek határai ténylegesen és képletesen is túlnövik ezt a néhány hektárnyi területet. Az útmenti gesztenyesor mögött egy pazar ívelésű kapu. Pölöskei József ötvösművész alkotása fogadja az embert. Aztán egy kőépitmény, közepén egy szép szimbólum: Illés Gyula szobrászművész faragta, egyetlen darab kőből. S túl ezen, a már megvizsgált és befedett tömegsírok fölött: százhúsz kopjafa, vagy ahogy az emlékpark tenrezője, Vadász György Ybl-dijas építész mondja: bálványfák. Szokatlanok, különösek, szépek. Alkotóik neves szobrászok: Kő Pál, Kiss Sándor, Király József, és a két Gedó István, apa és fia. De ezekről a rendhagyó faszobrokról valljanak inkább a fényképek. A mohácsi csatatér titkairól pedig majd tovább vall a még sok titkot őrző föld.- kszl -12
