A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-11-01 / 33. szám

eregnyi gyermekkori élményem fűződik a faf AJ tusi búcsúkhoz. Ha most sorra venném vo\\ lamennyit, alighanem terjedelmes (s olykor pTN j talán még mosolyt is fakasztó) írás kerekedne belőlük. Szólhatnék például arról az ünnepélyes hangulatról, amely búcsúkor belengi a vendégektől zajos házat (egy-egy búcsú vonz mint a mágnes: hírére még a legtávolabb élő rokonok is könnyebben útrakelnek, mint más alkalommal). Dicsérhetném nagynéném gömbölyűre hizlalt kacsáit; tömőbe kerülésük mindig fontos eseménye volt a búcsúra való felkészülésnek. Elmesélhetném egy kaleidoszkóp viszontagságos történetét, amely egy hajdanvolt köbölkúti búcsútól egészen prágai diákéveimig Ívelő időszaknak lehetne érdekes adaléka. És mégsem vállalkozom erre az első pillantásra talán hálásnak tűnő feladatra. Nem vállalkozom azért, mert cinkosa lennék azoknak, akik az „olcsó boldogságot" árulják. Jól sejtik: a búcsúsokról és a giccsárusokról van szó.

„EZ KÉREM, KÜLFÖLDI PORTÉKA”

Megjátszott ártatlansággal szemlélem a kirakott holmikat: a cifra öltözetű babákat, a műanyagból készült virágcserepeket (a virágok is műanyagból vannak természetesen), a praktikus nokedli-szaggatókat, az állítólag saját készítésű táskafüleket, s egy bonyolult berendezést, amely átlátszó műanyagpoharakból készült, s .a lényege: olyan folyadékkal van megtöltve, amely éjszaka világit (a vegyi összetétele szigorúan titkos és csak Magyarországon ismerik), a foszforeszkáló lében pedig egy leírhatatlan szépségű pvc-rózsa tündököl. Az asztal másik oldalánál álló barna képű asszonyság bizalmasan odasúgja nekem: „Ez kérem, kivétel nélkül külföldi portéka, magyarországi áru.”

Beszédem alapján „nem idevalósinak" néz, sőt egyenesen pestinek tart, s ez szerencsém is talán, mert venni nem akarok semmit, viszont állandóan kérdezek, ami aligha vet rám jó fényt az olyanok szemében, akik szüntelenül a büntetéstől félnek. Szinte önmagát igazolva jegyzi meg: „Higgye el, uram, nincs nagy pénz ebből a búcsúskodásból, az a száz-kétszáz korona, amit megkeresünk, majdnem teljesen rámegy a helypénzre, mert mi ugye a komáromi járásból vagyunk, oda szól az engedélyünk, ez meg itt a szerdahelyi járás.” I

Persze, jól tudom, hogy nem mond igazat, de a külföldi álarcát most már nem akarom levetni, ezért inkább úgy teszek, mint aki elhiszi a mondottakat. Tény az, hogy a szemérmesen helypénznek nevezett összeg nem más, mint a rendőrség által kiszabott birság az engedély nélküli árusításért; s ezt ugyanúgy fizetnék a komáromi járásban is, ahová állítólag valók. A pénzbírság a büntetés enyhébb módja, hiszen az ellenőrző szervnek jogában áll az árut elkobozni. Többnyire a jóindulaton múlik, hogy a kofák a különböző kocátokat végül mégiscsak árulhatják. „Nem akarunk ünneprontók lenni — jegyezte meg egy falusi vezető, amikor erről faggattam —, elvégre mit érne a búcsú búcsúsok nélkül?” Logikus érvelés, valóban, s ha csak a búcsú hangulatáról lenne szó, nem is akadékoskodnék. De itt egészen más a probléma. Azt a száz-kétszáz korona „bevételkét” nem kell szószerint értelmezni. Összejön annak a többszöröse is, tehát a beszerzési költségek bőven megtérülnek. A gyanútlan vásárló jóvoltából, természetesen.

Igaz, a „fekete import” nem rizikómentes vállalkozás. A határon könnyen lebukhat az ember, és szerencsésnek tarthatja magát az, akinek csak elkobozzák a holmiját. Persze, igy is sok csempésznek sikerül kijátszania a vámőröket, hiszen — s ezt talán fölösleges mondanom — a csempészkedésnek is egyre ravaszabb módjai vannak.

— Mióta csinálja ezt? — kérdezem az egyik termetes kofától.

— Csak az idén kezdtem, a szomszédasszonyom hivott, hogy csináljuk együtt. Tudja, a fizetésünkből nem futja mindenre. De ha tudtam volna, hogy ilyen fárasztó munka ez, bizony bele se fogtam volna. Nem én, semmi pénzért.

— S tulajdonképpen hol dolgozik?

— Egy vendéglőben felszolgálónő vagyok.

A szomszédasszonyom öt esztendeje csinálja, de ö is csupa szomorúság: „Jövőre én is abbahagyom, nem nekem való mesterség ez. Ráadásul az idén már kis hiján majdnem elkaptak a fináncok. Meg

B. Imre, mellesleg a D.-i kórház kertésze, valamikor valódi kerti törpéket is gyártott, de az ma már nem kifizetődő.

— Emelkednek az áraki — panaszolja. —■ Képzelje el, hogy a gipsz mázsája kilencven koronáról százkilencvenre ugrott föl, a terpentinnek meg tizenkét koronába kerül hét decije, pedig nemrégen még négy koronáért árultak egy litert. Emiatt két évig nem is dolgoztam. Az idén sikerült hozzájutnom néhány mázsa olcsó gipszhez, ezért aztán újból előszedtem a szerszámaimat.

Megvallom őszintén, furcsának találtam, hogy egy hivatásos kertész, aki saját maga elismeri, mennyi pénzt hozhatna (mellékesen) a konyhára a virág- és zöldségtermesztés, (D.-ben nőnapkor tizenöt meg húszezer koronát is meg lehet keresni a virágokból), a mellékes jövedelemszerzésnek nem ezt a logikusnak látszó módját, hanem a „búcsúskodást" választja. Amikor erről faggattam, nem adott egyértelmű választ. Sok egyéb mellett a szakma szeretetére is hivatkozott. Mert B. Imre nem mai fiú, már a háború előtt kezdte, s ha történetesen a mestere kevéssel az inasidő letelte előtt nem vágja pofon, akkor talán még papírja is volna róla, hogy kitanult gipszöntő és búcsús.

— Egyedül nekem van itt hivatalos engedélyem. A többiek csak úgy blintre árulnak: vagy megúszszák egy százassal vagy elkobozzák tőlük a portékát. Persze, én megértem őket, elvégre nekik is élniük kell valamiből, de jobban szeretem a tiszta munkát.

is mondtam az uramnak, csinálja egyedül, ha olyan bátor."

A bevétel nagyságát az árak átszámítása szabja meg. Az alapelv: a felfelé-kerekítés. A praktikus nokedli-szaggató Magyarországon tizenöt forint. Itt húsz korona. A filléres kacatokból összetákolt világító-folyadékos holmiért pedig harminc koronát is elkértek. És sajnos volt kitől. Ezért aztán nehezen hiszem, hogy a két szomszédasszony jövőre „szögre akasztja” a mesterséget.

A HÉT TÖRPE GIPSZDOMBORMÜVE

Az Ny.-i búcsúban megtaláltam az én emberemet. Szakadozott ponyvasátor alatt üldögélt, s egykedvűen cigarettázott. A portéka, amit kínált, senki más árujához nem hasonlított. A hófehérke és a hét törpe cimű mese domborművé formált figuráit állította ki az asztalon.

— Gipszből készültek — mondja nem kis büszkeséggel —, én csináltam őket. A forma elkészítése a nehéz, azzal sokat bíbelődök, a többi, az öntés, a lakkozás meg a festés már rutinmunka. Harmincnegyven koronáért (az árakat a méretek határozzák meg) bárki megveheti, sőt ha a szerencséjére bízza magát, el is nyerheti, mert a kártyajátékban ezek a szobrok a fődijak. Én mondom magának, nagy keletje van a törpéimnek. Mert meg kell hagyni, szépek és főleg eredetiek. A környéken minden faluban akad belőlük jónéhány, kinn lógnak a veranda falán.

8