A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-10-25 / 32. szám

Aki ismeri Balogh Edgárt: fiatalos munkabírását, mindig friss lánggal lobogó optimizmusát és hitét, meglepődéssel áll a tény előtt. Hetven­éves lenne? Hét évtized múlt volna el felette, hét évtized kelet-közép-európoi történelem? Háborúkkal, forradalmakkal, meneküléssel, otthonalapitással, bör­tönökkel, megújuló reményekkel, ismétlődő csalódá­sokkal kitöltött hét súlyos kelet-közép-európai év­tized? Egy egész korszak, történelmi földrengésekkel és földindulásokkal, semmibe omló eszményekkel, magasra ivelő hitekkel, egy történelmi kutatóintézet­nek elég ismerettel és több nemzedékre szóló tapasz­talattal? Igen, Balogh Edgár, aki személyes sorsában élte meg a Dunatáj népeinek közösségi történelmi, s a saját életét volt kénytelen átengedni e közös törté­nelemnek szcéna gyanánt, 1976 augusztusának végén valóban betöltötte hetvenedik életévét, egy küzdel­mes és termékeny irói sors összegzéséhez érkezett. Sorsa, amely valóban egész történelmi korszakot ölel fel, a régi Magyarországtól a nemzetiségi jele­nig, egy egész nemzedék szellemét és vállalkozását példázta. Temesvárott született, Pozsonyban és Prá­gában tanult, Szlovákiában ismerkedett a nemzeti­ségi lét és a forradalmi munkásmozgalom feladatai­val, Romániában lett a népfrontgondolat és a duna­­táji közeledés apostola. Ahhoz o magyar nemzedék­hez tartozik, amelynek már történelmi realitást jelen­tett a kisebbségi élet, a négy országba került ma­gyarság sorsa. És amely a kényszerűségből csinálva erényt a kelet-közép-eurápai népek: magyarok, szlá­vok és románok eszményi közössége felé akart kitörni a nemzetiségi elszigeteltségből; sőt messzebb, az emberiséghez, o nemzetköziségbe, amely nem ismer nyelvi előjogokat, kulturális fölényt, asszimilációs po-POMOGÁTS BÉLA BALOGH EDGÁR hetven éve litikát. Balogh Edgár a dunatáji szolidaritást Ady Endrétől, József Attilától, Fábry Zoltántól és Gaál Gábortól tanulta, a szlovákiai Sarló és a romániai Korunk körében gyakorolta, művek, történeti és pub­licisztika Írások sorában magyarázta, életével és munkájával szolgálta. Mint ahogy életével és munkájával szolgálta a népfront ügyét, a szocializmus és a magyarság törté­nelmi találkozását is. Jól tudta, hogy a dunatáji megbékélés türelmet és józanságot kíván, s tudta, hogy a nemzetiségi fennmaradásnak a haladó erők, a jóakaratú emberek összefogása a feltétele. Ezt az összefogást hirdette a népfrontos fordulatához érke­zett Korunkban, a Brassói Lapok hasábjain, az 1937-es Vásárhelyi Találkozón. És ezt az összefogást képviselte a felszabadulás után is, midőn mások mellett reá hárult a romániai magyarság eszmei irá­nyításának és szervezésének történelmi feladata. A Dunatáj népeinek megbékélése, párbeszéde és szövetsége, o magyarság és a szocialista gondolat korszakos jelentőségű találkozása ma is Balogh Edgár műhelyének vezérlő gondolatai közé tartozik. Munkásságát e két gondolat lendíti, bizakodását e két gondolat szabja meg. A hetvenesztendös író, közíró és tudós ma is dolgozik. Tágas íróasztalán könyvek, megkezdett kéziratok, fejében tervek, szivé­ben a szolgálat parancsa és a jövendő reménye. Rákóczi úti ablakából Kolozsvárra látni, a városra, amely immár négy évtizede otthona. De otthona egész Erdély, az egész Dunatáj, egymásra utalt né­peivel, zajló történelmével, megcsúfolt, mégis meg­őrzött hiteivel. Balogh Edgár küzdelme élete során mindig azon fáradozott, hogy e Dunatáj volábon a népek otthona legyen. BALOGH EDGAR Lelki zarándoklat Stószra Itt mór gyenge a baráti szó, s csak kutatóállomós, számitó­gép tudná nagyon alapos, több kötetnyi Jelentésben, monog­ráfiában kifejezni, mit is jeleAt szá­munkra Stósz. Egy iróember ott alapállást foglal el, említik is a stószi mérték-et, nemzedékek kér­déshullámai, korszokok ellentmon­dásai, (öldrajzi övezetek és gondo­lati körök sürülnek ide, metszik egymást és oldódnak fel az ember­ség képletében, o szomorúságunk csak az, ha kevesen igazodunk a stószi dokumentáció felé. Valami nagyon meleget, szépet, barátit irnék-üzennék Fábry Zoltánnak in­nen Kolozsvárról, ahol Gaál Gá­borral közös lapja, a Korunk meg­jelent, s folytatásban ma is újra­termeli el nem évülő igazságait, de oly komor az idő. oly fenyegető mindaz, amitől Stósz óriási fel­kiáltásként, lobogó jelzésként min­dig óvott, s oly jelentéktelennek tetszik mindennapi ágálásunk az ő egyetemes tételeihez képest, hogy visszahökölök a nyájas fraternizó­­lástól. megédesedett stószi emlé­­ceimtől, s mint idegen bölcs köze­­edem oma kis mánta falu csillaga elé. Mert nem remeteség az a ma­gány, hanem teljes koncentráció gyújtópontja. - Valaki ment-maradt az áltolónos múlandóságok apró­­cseprő gondjaitól, a mindennapos hercehurcától, ezek fölé áldozta magát, s őrhelyéről különbül lát, összefoglalóbban ítél, mint mi a sokadalmakban. Legjava párlatá­ban írásaiban jut el hozzá az egész világ, s gondos kapcsoló­­rendszerével feldolgoz, definiál és ítél. Túllótott egy liberális demok­rácia önteltségén, s a szocialista világot is figyelmeztetni tudja min­den ontihumónum és háborús nihi­lizmus lappangva közelgő vagy éppen már hivolgó veszélyeire. Megteheti, mert nem katonai vagy közügyi szakértő, aki valószínűség­számítások taktikájával sakkozik, hanem lelki szeizmográf. Arra re­meg, hogy valakik bárhol mire gon­dolnak, mire vágynak, mit forral­nak, mivel áltatják magukat, és mákonyitonak mást, s ez az ideoló­giai ébrenlét és készenlét nemcsak az ellenségre figyelmeztet, hanem a bennünk lappangó aluszékony­­ságot és megalkuvást, a dolgoktól agyonelfoglaltak szürke prakticiz­­musót, a gyanútlanok naivságát, a feledékenység kórját is leleplezi. Van persze Pugwash is valahol Kanadában, s Bertrand Russell a maga matematikai logigójával ki­számítja, megidézi, vitába bocsátja az otomháborús veszély s minden törvénysértés rémeit és gazembe­reit. És van az afrikai őserdőben Lambaréné, ahonnan holtig hirdet­te és ápolta oz emberfaj testvérisé­gét. a világbékét az öreg orvos és Bach-orgonista Albert Schweitzer, gyakorlatilag és zenéig mélyítve a pacifizmus szépségét. És van Jasz­­naja Poljana csendje, ahová Tolsz­toj emlékéért zarándokolnak el ember és béke szerelmesei, és kö­zelebbről van itt, Románia köze­pén, Kisbacon, ahol a közösség erkölcséért küzdő, patriarchális Be­nedek Elek emléke él, s most láto­gatunk el a kis Mészkőre, melyet „isten országává" szövetkezetesitett egy plebejus világjáró és pap, Ba­lázs Ferenc, ugyancsak Gaál Gábor Korunk-jának egykori híve és mun­katársa, aki immár a rög alól sikolt a békkért. Vannak tehát oz irói lel­kiismeretnek, elmélyedésnek, a hu­mánum állandó és egyetemes su­gárzásának okos vagy méla kegy­helyei, s hogy ennyi szép tájékozó­dási pont közt én most Stósz felé fordulok, annak minden más szép­ségek és épségek teljes elfogadá­sán túl (mert mennyi más népnek is van ilyen helyi találkozása a végtelennel) az oz oka. hogy Fábry Zoltán Gsehszlovókiában olyan ma­radéktalanul Európa-ismerő. s olyan mélybelátóan tükrözi e legértéke­sebb és legveszedelemesebb törté­nelmi gondolatterep és eszmekísér­letező lakósáv bensőségét, filozó­fiai és irodalmi, publicisztikai és művészi szókimondósait vagy sanda célzásait. Fábry Zoltánt olvasom, s tudom, mi vesz körül, mit szeres­sek, és mitől óvakodjom kívül és belül. És itt egy kissé nemzedé­kemmel- együtt — Adyt is be kell vallanom, aki Európától szakított el és Európához kötött o maga „Nyu­gat ellen Nyugatot hozz" dialek­tikájával. Majdnem egy éve jegyzetelem az Európa elroblása külön és együtt ható írásait, de még nem tudtam befejezni. Nem is lehet. Olyan ez az olvasmány, mint volt századokon át eleink kezében ama kettős ó és új magatartósmodell, a biblia, vagy amilyen lehetett az ellenség kezében az a szörnyű Mein Kampf, s ha a hitleri kézikönyv éppen Fábry Zoltán meglátásában egy csaknem ószövetségi szem­lélet átdobása a germán mítoszba, úgy érzem most anti-Mein Kampf­­nak ezt a Fóbry-könyvet. Eltúlozom az összehasonlításokat? De mindig is küzdöttem az öntörpítés és el­idegenedés ellen, ami felmenti a gyávát, a hitványt minden felelős­ség alól. A mi Fábrynak nem egye­dülálló és nem kizárólagos, de szá­munkra o magyar szellemi életben ő is fasizmusnak és veszedelmes reprodukcióinak legélesebb eszmei ellenlábasa. A mi nyelvünkön, a mi témaköreinkben Stósz a lángostor, mely katarzisra késztet minden — akár leghalványabb naciona­lista önzéssel, faji elfogultsággal, kolandoremlékkel és katasztrófa­­felelőtlenséggel szemben, s ugyan­ekkor, egyben és elválaszthatatla­nul, fel is bátorít a magunk teljes emberségére, amivel be tudunk áll­ni egyenragúan más népek közé, alkotó együttesben békéért és szo­cialista humánumért. Stószon megtört mindig a szno­bok és kozmopoliták divathulláma. Nemcsak a fasiszto rémet zavarta elő minden rejtekéből, hanem az ellenállás polgári gyengéit, az eg­zisztencialista létfélelem és a mű­vészi absztrakt antihumánumát is kikezdi, eléggé világos példákkal illusztrálván minden elidegenedés és nihilizmus szükségszerű irányu­lását a fasizmus katasztrófakaland­jai és ezek passzív elfogadása felé. Időnként ez konzervativizmusnak látszik, pedig semmi más, mint Fábry Zoltán töretlen ifjúsága: az a kommunista hit, hogy „emberte­­lenitő veszély idején az embert kell vállalni, láthatóvá, érzékelhetővé tenni, és így tudatosítani, mozgósí­tani társadalmi és imperialista embertelenségek ellen". Szembe is állítja Heideggerrel Sartre-t, s nem téveszti össze Kafka emberigénylő szorongását vagy Picasso Guernica­­realizmusát sem a nihildivattal. Ez a humanista aktivizmus, a valóság­ból kiinduló és a valóságra egész­ségesen visszaható hősemberség az, ami Fábry Zoltán tanulsága, moradandósága, a hetvenen innen és túl is mindörökre, míg az embe­rért, az emberi otthon boldogsá­gáért, a békéért, népek igazi test­vériségéért, a tudás hatalmáért küzdeni kell. 1967 20

Next

/
Thumbnails
Contents