A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-10-25 / 32. szám
Hűvös, rideg környezet. A laboratórium fala mentén csapokkal ellátott vékonyka üveglombikok sora állt regisztráló berendezéssel meg fokmérővel. Az üvegorgona utolsó három sípjából csorbult, fogatlan torzó maradt csupán, alatta a letört üvegdarabkák halmaza. Nem mondom, elég kellemetlen fekhely. Ott feküdt benne Lupus profeszszor néma és mozdulatlan teste. Arcvonásai dühödt elszántságról vagy legalábbis felháborodásról tanúskodtak, a felpuffadt ujjak görcsösen markolták a vaskos fémcsődarabot, de a sok vágott seb, beleértve azt is, amely átvágta a nyak ütőerét és a kutató halálát okozta, már feketéllett a rászáradt vértől. A halott fölé hajoltam. Az is megtörténhetett, hogy elveszítette az egyensúlyát, s minden idegen beavatkozás nélkül nekiesett és leverte azokat a lombikokat. Mégcsak infarktust sem kellett kapnia, elegendő volt egy pillanatnyi rosszullét vagy botlás. Csakhát miért döntötte fel a széket, miért tépte szét a munkaköpenye hajtókáját, szaggatta szét a zsebét. Még egyéb jelek is arra engednek következtetni, hogy a laboratóriumban dulakodásra került sor, ennek következtében zuhant neki Lupus professzor az üvegcsöveknek és azok szilánkjaiban vérzett el. Az egyik lombikban zöld színű fertőző anyag lehetett, mert a professzor leöntött köpenye a tavaszi rétre emlékeztetett, amin még számtalan piszkos hófolt éktelenkedik. Egyet azért már tudtam. Az intézet igazgatója elmagyarázta, hogy Lupus professzor egy kicsinek mondható önálló osztály élén állt, amely a kémiai anyagoknak élőlények lelki folyamatára, intelligenciájára gyakorolt hatásával foglalkozik. Igen, teljesen önállóan. Lupus nem olyan típus volt, aki szereti a csoportos munkát, de kár lett volna megfosztani a lehetőségtől. A professzornak két asszisztense segített: doktor Leif Erikson és Percy Helm mérnök. A laboratórium személyzetét Alida Dorna laboránsnő egészítette ki. Mindegyikük a világ más sarkából, mint ahogy az lenni szokott az ilyen nemzetközi intézményekben. Úgy gondoltam, teljesen mindegy, melyikükkel kezdem. Először Helm mérnököt hívattam. — A felügyelő vagyok — mutatkoztam be. — Lupus professzor halálának a körülményeit vizsgálom. Nézze, mérnök úr, semmi értelme, hogy kerülgessük a forró kását. A laboratóriumban talált rendetlenség azt bizonyítja, hogy a főnökének tegnap este találkoznia kellett valakivel. Nem sejti, hogy kivel és miért? A sötéthajú vegyész kis ideig ámulva nézett rám. — Honnan sejthetném? öt óra körül távoztam innen és most délelőtt jöttem meg. Honnan tudhatnám .. . — Máshogy értettem. Arról van szó, véleménye és tudomásé szerint kivel találkozhatott. Volt-e ellensége, bántott-e valakit a közelmúltban, ki fenyegette, kivel volt nézeteltérése, konfliktusa . . . — Kinek ne lenne manapság konfliktusa? — mosolyodott el kényszeredetten Helm mérnök. — Alkalom van rá bőven. Mit tudhatjuk mi, az is lehet, hogy amikor valamelyik lányt akarta magáévá tenni, az ellökte magától, megtántorodott, elveszítette egyensúlyát és az üveglombikok közé esett. Valamelyik fekvő betege is lehetett a kórházból, talán épp egy idegbeteg, aki rohamot kapott. Az sem kizárt, hogy valamelyik tudós ellenfelével gyűlt meg a baja, aki éppoly forróvérű, hirtelen haragú méregzsák, mint maga a professzor. És ha egy irigye lepte meg, aki gyűlölte sikerei miatt? Vagy egyszerűen olyasvalaki, aki a profeszszor kutatásainak eredményét maga akarja kamatoztatni, felhasználni? Vagy éppen vissza akar vele élni? — Visszaélni vele? Lehetséges lenne? — csodálkoztam el. — Miért ne? Nincs olyasmi a világon, amivel ne lehetne visszaélni! Állatokon kísérletezünk itt, javallunk nekik különféle adagokban pikrintoxint, metrazolt meg különféle egyéb anyagokat. Olyan anyagokat is, amiket csupán maga a professzor ismer. Megkíséreljük például kitörölni az emlékezetükből a korábbi érzékeléseket. Vagy éppen megpróbáljuk gazdagítani emlékezetüket. Megkíséreljük gátolni fejlődésükben, vagy ellenkezőleg, tágítani képességüket és megszilárdítani azt. Nem vagyok biológus, ezért inkább mellőzném a részleteket. De így is úgy vélem, tulajdonképpen nem kell ahhoz sok fantázia, hogy az ember el tudja képzelni miszerint az ilyen ismereteket az emberre is lehet vonatkoztatni ... Kétlem azonban, hogy az én egyéni eszmefuttatásom valamiben is hasznára lehet. Ehelyett inkább tényekre lenne szüksége. Ebben az ügyben azonban Eriksonhoz és Dornovó Alidéhoz kell fordulnia. Amikor hazaindultam, még mind a kettőjüket itt láttam. Doronova Alidát a folyosón találtam, ahol a kísérleti állatok ketrecei állnak a falak mentén. — Mit mondhatnék én önnek? — kérdezte tűnődve. — Elsőnek Helm mérnök távozott, mintegy fél órával később Erikson professzor. Még a laboratóriumi edények mosogatásával foglalatoskodtam. Aztán felöltöztem, elköszöntem a professzortól és magam is távoztam. — S a főnök? — Az asztalnál ült és egy kézikönyvet lapozott. Aztán felkelt és az orvosi műszereket tartalmazó szekrényhez ment, de akkor — bár még csak a két ajtó között álltam — lélekben azonban már messze voltom az intézet épületéből. — Hm. S ezek az állatok itt? — néztem a fehér patkányokkal teli ketreceket. — A mi kísérleti állataink. A kísérlet különféle fázisában. Ezek itt például — mutatott a ketrecre, ahol éppen álltam — ezek amolyan debil-félék .. . — Mifélék? Debilesek? — Igen. Fejlődésben elmaradt állatok. Nézze csak. milyen késve reagálnak — s egy kutyapogácsát vagy valami hasonlót dobott a ketrecükbe. A patkányok bágyadtan csoportosultak a falat körül, egymásba ütközve, egymást gyúrva. Alida most a ketrec ellenkező végébe dobott egy másik pogácsát. Jó harminc másodperc telt el, míg a csoportból kivált egy, aztán a következő állatka és a másik elérhetőbb falathoz cammogtak. — Érdekes — jegyeztem meg. — Vannak aztán fejlettebb intelligenciájú patkányaink, mondhatnám, jóval agresszívabbak és hasonló. Ezek közé a butácskák közé most beteszek egyet a 64-es sorozatból — s valami csipesz félével egy másik ketrecben elcsípett egy patkány és betette az első ketrecbe. Az állat dühösen nekirontott a pogácsa .körül csoportosult társainak, szétkergette őket és mohón lakmórozni kezdett. Kis idő múlva széttekintett és számba vette, honnan érheti támadás, de felesleges volt. Respektálták a tekintélyét. Alida visszatette a basáskodó patkányt a ketrecébe és egy másikért nyúlt a 91-es sorozatból. Ez a patkány észrevette mindkét- pogácsát, kis tétovázás után a -kisebb darabkához szaladt -és a ketrec egyik sarkába cipelte. Aztán uralmába vette a másik darabot, és azt is elvonszolta ugyanoda. Végül úgy fordult, hogy hátulról a ketrec biztonságos sarka védje, elérhető távolságban legyen mindkét falat és az esedékes ellenfeleket szemmel tarthassa, — Szinte hihetetlen — mondtam nagyot lélegezve. — Sosem hittem volna, hogy az állatokba ilyen eltérő magatartást lehet oltani ... Hanem vissza kell térnünk Lupus professzor esetéhez. Talán jó lenne, ha velem jönne a laboratóriumbe. Megnézzük, hogy a vegyszeres szekrénykéből nem hiányzik-e valami. A rövid szemle után kiderült, hogy egy injekciós fecskendő meg egy hozzávaló tű hiányzik. A fecskendőt megtaláltuk az elhasznált műszereket tároló edényben, a tűt meg a hulladékgyűjtő ládikóban. Végül megkérdeztem Alidától: — ön igen kellemes, kívánatos nőszemély. Nem volt valamilyen kellemetlensége a professzorral? Nem erőszakoskodott? — Nem. A professzort nagyon lekötötte a munkája. Azt hiszem, bennem csupán egy élő leltári tárgyat látott. Megköszöntem a laboransnőnek a tájékoztatást és gondolkodva néztem utána, ahogy távozott. Nem tudok olyan érdekes munkát elképzelni, ami annyira lekötne, hogy mindenekelőtt ne nőt lássak benne. A professzort bizonyára más fából faragták (Folytatjuk)
