A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-10-25 / 32. szám
,—.** Ai idő áprilisi köpenyét öltötte magára. A kocsi ablakát eső veri, az eget sárga villámok hasítják, majd kisüt a nap. Az egykori „Aranykert“ országútjain száguldunk. Ipolyi Arnold neves történészünk Így nevezi Csallóközt legnagyobb munkájában, a Magyar Mithológiában. Mocsaras, nádas, ingoványos sziget-ország volt hajdanán, melynek fantáziaszülte aranytól, gyémánttól csillogó palotáit vizitündérek lakták. Izsa községet elsőízben V. Incze pápának egy 1276. évi bullája emliti. Határában római castrum állott, s emberemlékezet óta a Celemantiq „Leányvár“ nevet viseli. A szájhagyomány szerint a rómaiak korában Valentin itt tartotta kedveseit, innen tehát a neve. A földsáncokkal védett erődítményt feltehetően még Domitiánus császár uralkodása alatt emelték. Vízvezetékkel és központi fűtéssel volt ellátva. Négy sarkát erős bástyák védték, területére négy kapu biztosította a bejáratot. Az egyik kaput egészen a török megszállásig egy kecskeszobor díszítette ... Egyszer aztán a kecskeszobor eltűnt. Egy ismeretlen ember, aki kis hajójával a Dunán cirkált, körüljárta a castellumot, megcsavarta a kecskeszobor farkát, az letörött, és hullani kezdett belőle az aranytallér. Erre föl levágta helyéről az egész kecskeszobrot, hajójára vitte és elvitorlázott. Régen volt, a hajósnak nyoma veszett. Titok mindmáig maradt, milyen nemzetiség fia volt, a véletlen vezette-e vagy egy régi elődje íráshagyatékában fedte föl a titkot, s tudatosan jött el az elrejtett kincsért. Megtehette, nem állta útját senki, a castrum elhagyatottan állt. A Leányvár falait árvíz, földrengés, tűzvész pusztította, de körfal romjainak alapja annyi követ szolgáltatott még igy is, hogy a régi Izsa minden háza és mintegy 100 kökútja ebből épült. Ez a furcsa, mocsaras, lápos, szegény világ nagyon vonzotta Mátyás királyt is. Megszerette, sokszor vadászott füzeseiben. Izsón is járt egyszer, elkísérte halászait, s mig azok halászzsákmányukkal foglalatoskodtok, addig ö elnézte a Duna víztükrét. A falut az utolsó századokban háromszor sújtotta földrengés, tűzvész és árviz pusztította. A hatvanötös árvízkatasztrófa jóformán elsodorta a falut. Izsa mégis e felmérhetetlen pusztulásnak köszönheti újjászületését. Ragyogó villák fényes ablakszeme nézi ma a megtisztult eget. Az egész ország összefogott, hogy Csallóköz rombadöntött falvait újjáépítsék. Izsa segítségét a morvaországi Šumperk és Uherské Hradište, valamint a szlovákiai Trencsén lakóitól kapta. A szó legnemesebben vett értelmében testvéri és elvtársi összefogás volt, melynek emlékére háromoszlopos szobrot emeltek. Ez egyszer nem volt szükség a castrum építőanyagára. Maga az állam kölcsönözte. A falu fiataljai és öregjei egyaránt borzongva gondolnak vissza a szörnyűségekkel teli napokra. A könyörtelen áradat mint egy szertelen és szeszélyes óriás a gyufaszálakból készült játékszereivel bánt el mindazzal, ami útjába akadt. A falu eltűnt, csupán a sik egyetlen kiemelkedő dombocskája „maradt szárazon. A domb tetején kutya, macska, róka, tyúk, galamb olyan egyetértésben fértek el egymás szomszédságában, csont és bőrre fogyatkozva, ami csak ilyen veszély esetén létezhet, s csak az hiheti el, aki saját szemével látta. Kurucz Lajos, Izsa földművesszövetkezetének teher-gépkocsivezetője, Kovács Lajis technikus és társai, akik csónakon közelítették meg elhagyott otthonukat. A víz egyetlen urai a libák maradtak. Az eltárolt, de időközben felszabadult kukorica- és gabonakészleten úgy meghíztak, hogy nem kellett őket megtömni. Amikor a Duna vize megszelidülten tért vissza medrébe, Izsa férfinépe, megérkezve az iszapos faluba, toliastul katlanba dugták őket és só nélkül fogyasztották, s mint életük legfinomabb falatjaira gondolnak vissza. De beszéljünk inkább a békés Izsóról, a csendes esték éjszakába hulló perceiről, nagyanyák vásznairól, Lujza néni — özv. Athanásné — ráncokba szelídült kezeiről, amikor a napi nehéz munkája után vörös csillagot hímez a kifeszített fehér anyagra, hogy bevilágítsa magányos éjszakáit, elfelejtse özvegységét. Egyetlen kislány unokája a főiskola padjaiban tanul. A vörös vászonra fehér virágot ültet, mintha csak az örök békét akarná velük meghirdetni. Kovacsics Ilonának madérái, toledóval hímzett csodálatraméltó abroszai vannak, melyeknek ezernyi pici ablakán át vizsgálja a múlt letűnt emlékeit, a jelen meghittségét, s az eljövendő esztendők felcsillanó napjait. Ha órában számolnánk az öltéseit, vajon hány hónapi munkáját mutathatnák a számok? De Anikó, kis unokája ott áll mellette, bizonnyal örökli majd népköltészetének varázsát; el ne vesszen, aminek élnie kell, akárcsak Kovacsics Lajos, a 80 éves fiatal, aki „ráérő" idejében csodákat fon fűzfavesszőből, zsúpszalmából, gyékénykákából, amig a dédunokák ujjai a zongora fehér billentyűit érintik. Izsa ezidén ünnepli 700 éves évfordulóját. Népviseletük arisztokratikus színpompája lenyűgözően választékos, mondhatnám, kivételes, s ezért meglepetésszerű azok számára, akik eddig nem láthatták. A nagy ünnepre Izsák Lajos vezetésével színművel készülnek. A kultúrházban kiállíttást rendez az iskola, amelyen a letűnt idők használati tárgyait szemléltetik majd. A nagy évforduló alkalmából jókívánságaink helyében talán ennyit; „A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek telepednek küszöbeinkre, Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk. Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk vidékeit. Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre, aki hajnalonta gyönge virágokat okoz." (József Attila) MOYZES ILONA
