A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-10-25 / 32. szám
A KULTÚRA ÉS A KULTÚRA VALÓSAGA A cím láttán bizonyára sokan felkapják a fejüket, s azt mondják: ez így nem tiszta, ez így helytelen fogalmazás. A helyes csak ez lehet: a kultúra — valóság. Vagy egy kicsit kibővítve, így: a kultúra is valóság. Mert ugye, a kultúra és a kultúra valósága ellentmondást rejt magában. A mindenben kétkedők pedig esetleg sajtóhibát gyanítanak, mondván, hogy bizonyára nem a kultúra valóságáról, hanem annak válságáról van itt szó. Nem. A kultúráról és a kultúra valóságáról beszélünk, minden látszólagos ellentmondás ellenére. Tapasztalataink alapján ugyanis az a véleményünk, hogy másként viszonyulunk a kultúrához általában, s megint másként ahhoz, amit az előbb a „kultúra valóságának" neveztünk. A kultúra általános meghatározása így hangzik: „Kultúra mindaz, amit az emberi társadalom fizikai és szellemi munkájával létrehozott." A mi mai, általános kultúraértelmezésünkből valahol kimaradt az idők során az iménti meghatározás egyik fontos része, mégpedig az, hogy „fizikai". Csupán azt vagyunk hajlandók elfogadni kultúrának, ami „szellemi-termék". Közelebbről: kultúra az, ami irodalom, zene, képzőművészet, film, színház, tévé stb. Az már ritkábban fordul elő, hogy a környezetünket, — szőkébb, vagy tágabb értelemben — amelyben élünk, szintén e fogalomkör részeként kezeljük. Tovább menve, még kevesebbet gondolunk a munka kultúrájára, amelynek pedig emberi és társadalmi fontosságát tekintve az első helyen kéne állnia. Ott is áll, csakhogy mi nemigen akarjuk ezt tudomásul venni. Mert ugye a „melónak" mi köze van a kultúrához?! A lapátnyél, a traktor, vagy az esztergapad képzete tudatunkban nem kapcsolódik már a kultúrához. Levált róla. Látszólag. De a látszólagosságot sokan ténnyé emelik, s ezzel oszlik meg, válik mássá a kultúra egyetemessége; elhanyagolódnak a „fizikai munkával létrehozott" értékei, s marad a másik valósága, a hétköznapi, a konzum-kultúra. Pedig helytelen ez a — tudatosan, vagy tudattalan — leválasztás, vagy leválás. Hiszen az emberi kultúra első hordozói, máig meglévő emlékei a csiszolatlan és csiszolt kőbalták, ütő- és szúrószerszámok, amelyeket az ősember megalkotott. Ezektől a primitívnek mondott eszközöktől, szerszámoktól a ma használatos tárgyaink, szerszámaink, gépeink a lényegükben nem térnek el, nem különböznek, mert ugyanazt a célt szolgálják, mint amazok — az ember, s az emberi társadalom előrehaladását, életének könnyebbé tételét. Ennek ellenére fontosságukat — a társadalom, s benne az egyén alakítására, formálására — hajlamosak vagyunk lebecsülni. Vajon véletlen ez a jelenség? Vagy esetleg mélyen benne gyökerezik tudatunkban már? A kérdésekre nehéz volna általános érvényű választ adni, mert az emberek viszonya a munka kultúrájához, egyénenként is változik. Az viszont nem kétséges, hogy a köznevelés a kultúra ilyen irányú értelmezését, annak terjesztését sokáig mellőzte és még ma sincs minden rendben ezen a téren. A CSKP XV. kongresszusának határozatában, amely a CSSZSZK 1976—1980. évi gazdasági és szociális fejlődésének irányelveit foglalja össze, ezt olvashatjuk: „A fejlett szocialista társadalom építésének igényes szükségleteivel összhangban biztosítani kell a dolgozók kulturális színvonalának állandó emelkedését, növelni kell a kultúra és a művészet szerepét az ember formálásában és szellemi szükségleteinek kielégítésében. Biztosítani kell a kultúra komplex fejlesztését úgy, hogy szilárdítsa az emberek viszonyát a szocializmushoz, felszabadítsa az emberek alkotóképességeit és kifejlessze a szép iránti érzéküket. Támogatni kell a pártosság, a népiesség lenini elveiből és a szocialista realizmus alkotó módszeréből kiinduló művészetet. A kulturális szolgáltatások anyagi alapjában ki kell alakítani a feltételeket különösen a tájékoztatási eszközök, a kultúra, a nevelés és a szórakozás hatékonyságának növekedéséhez. Emelni kell a kulturális és népművelési intézmények munkájának színvonalát." A „kulturális színvonal állandó emelése" egybefogja a társadalom „fizikai és szellemi munkájával“ létrehozott értékeket. Nem választja külön; a „kultúra komplex fejlesztését" irányozza elő. A mi gyakorlatunkban azonban, — ahogy ezt már korábban hangsúlyoztuk — ez nincs mindig így. Említettük, hogy ha a kultúráról esik szó, akkor, — jobb esetben — az irodalomra, képzőművészetre, zenére stb. gondolunk, rosszabb esetben marad a szórakoztatóipar. Sokszor és sok helyen ez jelenti a „kultúra valóságát". Ez van jelen a művelődési otthonokban, ezért fizetnek bőkezűbben, mert ugye „ez kell a dolgozóknak". Ez is kell! A kikapcsolódás, a könnyedebb szórakozás is helyén való, ha van mértéke. De ahol mindig csak ez van, s ennek a rovására más, társadalmilag, nevelési szempontból fontosabb részek szorulnak háttérbe?! Ott kiderül, hogy a társadalom adta lehetőségeket egyoldalúan, károsan használják ki, magyarán: visszaélnek vele. így aztán a kultúra és a kultúra valósága mást és mást jelent, szándékaink, törekvéseink ellenére. Mert nem kétséges, hogy ma és itt az általános kulturális fejlesztés a cél. Arra kellene törekednünk, főleg a köznevelésben, hogy ismét helyükre kerüljenek a fogalmak, hogy megszűnjenek a kettősségek, a kettős értelmezés lehetőségei. A kultúra legyen ismét „mindaz, amit az emberi társadalom fizikai és szellemi munkájával létrehozott". Itt megfér egyetlen szóban a kőbalta és a kibernetikus számítógép, a népdal és a műzene, a barlangrajzok és mondjuk Piccasó. Mindaz, amit az emberiség létrehozott a kezdetektől napjainkig. GÁL SANDOR ■■■■■■■ 16
